Holdemberek (2. rész)

Charles „Pete" Conrad, akinek nagy volt a kis lépés

Az 1930-ban született Conrad rutinos, vén rókának számított az űrkutatásban ahhoz, hogy részt vehessen az Apollo-12 túráján, és ő lehessen a harmadik ember, aki a Holdra lép. Tanulmányai közben a nyári szünetekben egy repülőtéren dolgozott, ahol pénz helyett repülőórákat kért a munkájáért. Gyorsan megszerezte a pilótajogosítványt, ezzel párhuzamosan az egyetemen is repülőmérnöki diplomát szerzett.
Katonaidejét a haditengerészetnél töltötte pilótaként. Később oktatóként dolgozott, majd beválogatták a berepülőpilóták csapatába. Akik itt dolgoztak, a legnagyobb eséllyel készülhettek arra, hogy részt vesznek az űrprogramban is.

1959-ben a Mercury-programhoz válogattak olyan embereket, akiket az USA először fog az űrbe küldeni. Conrad is ott volt a szerencsések között, ám az alkalmasságin csúnyán elhasalt, ráadásul úgy, hogy csak magának köszönhette a negatív végeredményt. Fizikailag tökéletes állapotban volt, de a pszichológiai vizsgálatok nagyon felingerelték. Egy alkalommal a kötelezően leadandó székletmintáját ajándékpapírba csomagolta és díszszalaggal átkötve nyújtotta át, a Rorschach-teszt  pacái kapcsán pedig részletekbe menő szexuális tartalmat kezdett el taglalni az őt vizsgáló orvosnak. Aki természetesen meg is bosszulta, hogy a leendő űrhajós hülyének nézte, ezért nem javasolta felvételét a Mercury-programba.
Conrad csalódottan és az űrkutatás iránti enyhe undorral visszatért a haditengerészethez és a berepülőpilótákhoz, ám három év múlva újra nekifutott a NASA-válogatónak, ahol ezúttal simán kiválasztották az asztronauták csapatába.

A Gemini-programhoz csatlakozott, amely előkészítette az Apollo-programot és a holdra szállást. Először 1965. augusztus 21-én repült az űrbe, a Gemini-5 másodpilótájaként, rá egy évre már a Gemini-11 parancsnokaként újrázott, visszatérése után pedig egyenes út vezetett az Apollo-programba.
Sokáig úgy volt, hogy ő lesz az első holdra lépő ember, de a rotációs rendszer adminisztratív kuszasága miatt végül „csak" az Apollo-12-es parancsnoka lett.

Holdra szállása (1969. november 14-én) sokkal nehezebb feladat volt, mint Armstrongéké: velük ellentétben neki egy szigorúan meghatározott helyre kellett pontosan letennie a holdkompot. A feladatot hibátlanul megoldotta, és két, összesen 8 órás sétát tett a Hold felszínén. Conrad is híres volt jó humoráról, az első mondatát a Holdon könnyedén beáldozta egy fogadás kedvéért. Egy újságíró nem hitte el neki, hogy a NASA nem írja elő, mit kell mondania, amikor elhagyja a holdkompot. (Armstrong legendás mondata valóban patetikus volt, így érthető a gyanú.) Az űrhajós fogadott a zsurnalisztával, majd a következő mondattal ugrott le a Hold felszínére: „Hoppá! Lehet, hogy ez kis lépés volt Neilnek, de annál nagyobb nekem!"

Visszatérése után a Skylab-programban jutott kiemelt feladathoz. Az űrállomást 1973. május 14-én állították pályára, de tíz nappal később egy leszakadt hővédőelem és a napelemek meghibásodása miatt már indítani is kellett egy javítóalakulatot a rohamtempóban legyártott alkatrésszel. A Skylab-2 parancsnoka az akkor már óriási tapasztalattal rendelkező Conrad volt, akinek egyben ez volt a negyedik űrutazása. A Skylab-projekt után leszerelt a NASA-tól és a hadseregtől, később a Delta Clipper programon dolgozott külsősként.
1998-ban hunyt el motorbalesetben.

Alan Bean, aki holdporral festett

Conrad társa az Apollo-12 holdra szálló személyzetének tagjaként. Pályájának kezdete hasonlít a többiekéhez – a vége annál kevésbé.
Repülőmérnöki szakon végzett az egyetemen, ahonnan ő is a haditengerészethez került. Ötévnyi katonáskodás után 1960-ban a berepülőpilótáknál találta magát, ahonnan kiválasztották a Gemini-programba. A misszióban élesben nem vett részt, de ő volt a Gemini-10 tartalék parancsnoka 1966-ban.

Az Apollo-programban végre főszereplő lett. Ő lett a negyedik ember, aki a Holdra lépett.
Conradhoz hasonlóan a visszatérés után a Skylab-programban kezdett dolgozni. 1973-ban a Skylab-3 parancsnokaként repült, s mint ilyen, két hónapot töltött az űrben, ezzel új rekordot állított fel. Fő feladatai a javítások mellett csillagászati, orvosi és biológiai kutatások voltak. Utóbbi területen egy egészen érdekes jelenséget is vizsgált: két pókot vitt magával, s az utazás során azt vizsgálta, hogy a nyolclábúak képesek-e a súlytalanság állapotában hálót szőni. A pókok először összezavarodtak a furcsa körülményektől, de aztán az ösztönük győzedelmeskedett, és nekiláttak hálót szőni. A kísérlet sikerült: bebizonyosodott, hogy a pókok súlytalanságban is a Földről magukkal hozott biológiai parancsokat követik. Nagy kár, hogy a két kis sokszemű viselkedését visszatérés után nem tudták tovább vizsgálni: a misszió során mindketten elpusztultak.

Bean 1981-ben intett búcsút a NASA-nak, hogy élete új kihívásának, a festészetnek hódoljon. Itt akár véget is érhetne a történet, ám Bean egy szokatlan húzással óriásit robbantott festményeivel. Az alapozás során a festékbe keverve kis mennyiségű holdport is felhasznált, majd egy űrcsizmával lábnyomokat préselt a vászonra. Ezután festette rá magát a képet, amely mindig a holdra szállások valamelyik valós vagy kitalált pillanatát örökítette meg. Beannek óriási sikere és híre lett a kuriózumnak számító festményekkel, ráadásul igen jól keres vele: a The Spirit of Apollo című alkotás például majdnem félmillió dollárba kerül annak az igényes gyűjtőnek, aki a nappalija falán egy darabka holdat szeretne látni.

Alan Shepard, aki golfozott a Holdon

Az 1923-as születésű Shepard legalább akkora ikon az űrhajózás történetében, mint Armstrong. Haditengerészeti akadémiát végzett, 1946-tól már repülőtisztként szolgált. Ahogy a többiek, ő is berepülőpilóta lett, 1950-től 53-ig tesztelte a vadabbnál vadabb gépeket. Az űrhajósok közé 1959-ben került.
Ő volt az első amerikai, aki 1961 májusában kijutott a világűrbe. A sors (és az oroszok gyorsasága) miatt azonban nem ő hódította meg elsőként a nagy feketeséget. Három héttel korábban, április 12-én Jurij Gagarin elhalászta előle a dicsőséget. Ezzel az amerikai űrprogram elvesztette első csatáját a szovjetekkel szemben, de a csalódottság új erőt adott.

Shepard utazása egyébként tényleg nem hasonlítható össze orosz kollégájáéval: mindössze 15 percig tartott az útja, melynek során a Freedom-7-tel 187 kilométeres magasságig emelkedett, azaz kijutott az űrbe. Az űrugrást óriási lelkesedéssel fogadták Amerikában. PR-fogásnak is ragyogó volt, a közvéleménynek eszébe sem jutott volna ezek után megkérdőjelezni az űrprogram létjogosultságát.

Kennedy nem sokkal Shepard utazása után jelentette be a programot, amelynek a Hold meghódítása volt a célja.
Shepard bizakodva nézhetett a jövőbe és a csillagok felé, ám hamarosan szertefoszlottak illúziói. 1964-ben fülbetegséget állapítottak meg nála, ezért törölték a NASA repülési listájáról. Az USA hőse azonban nem engedte ilyen egyszerűen kicsúszni kezéből az amerikai álmot. Türelmesen kivárt, majd egy műtétet követően újra bekapcsolódott az Apollo-programba. Éltek is tapasztalatával: az Apollo-13 félresikerült útja után a 14-esnek kellett elvégeznie annak misszióját. Parancsnoknak Alan Shepardöt jelölték, aki 47 évesen az Apollo-program legidősebb pilótája lett, egyben az ötödik ember, aki a Holdra lépett.

A 14-es 1971. február 5-én startolt a Kennedy Űrközpontból, holdkompja pedig február 5-én ereszkedett le a Hold azon pontjára, ahol eredetileg a 13-as legénységének kellett volna landolnia. Shepardék fő feladata az volt, hogy kipróbálják a le- és felszállást olyan domborzati viszonyok között, amelyekhez az előző két expedíciónak még nem volt szerencséje. A művelet különösebb probléma nélkül lezajlott. Shepard a holdséták közben az űrkutatás egyik legvagányabb dolgát is kipróbálta: ő volt az első és egyetlen ember, aki golfozni kezdett a Holdon. Két labdát is vitt magával, az elsőt még elügyetlenkedte, a másodikat viszont a hatos vassal olyan szépen ütötte el, hogy az (az alacsony gravitáció miatt) 70 másodpercig repült a „levegőben". Shepard ezzel az univerzum golfbajnoka lett; igaz, kihívója nem nagyon akadhatott, ráadásul sokkal könnyebb dolga volt, mint földi sporttársainak: „mindössze" a Holdig kellett mennie, hogy megtalálja a leghosszabb ütéshez alkalmas golfpályát.

Edgar Mitchell, aki szerint nem vagyunk egyedül

Mitchell figurája azért érdekes az űrkutatásban, mert nála „komolyabb" személyt nehéz találni egy olyan bonyolult ügy propagálásra, mint az „idegen életformák a szomszédunkban" történet. Márpedig az Apollo-14 másik holdsétáló űrhajósa önként választotta a próféta szerepét, miután hazatért élete utazásáról.

Mitchell katonai karrierje a szokásos ívet írta le: a haditengerészetnél szolgált 1952-től, majd a berepülőkhöz került. 1961-ben megszerezte a repülőmérnöki diplomát, három évvel később műszaki tudományokból doktorált. 1966 tavaszától vett részt az Apollo-programban, a NASA pedig őt választotta Shepard mellé a harmadik misszióban. Kilenc napot töltött az űrben, de egyetlen perc elég volt hozzá, hogy világszemlélete gyökeresen megváltozzon.
Későbbi elmondása szerint a visszaút megkezdése előtt történt „megvilágosodása." Űrhajójuk lassan forgott, így néhány percenként tettek meg egy teljes, 360 fokos fordulatot. A látvány, a végtelen űr rádöbbentette Mitchellt arra, hogy teste molekuláit az elé táruló kozmosz hozta létre, s ez az érzés érzelmileg és értelmileg olyan mélyen befolyásolta, hogy arra később egy már sokak által ismert filozófiai köntöst tudott húzni.

Visszatérése után tíz évig még a NASA-nál dolgozott, majd 1972-ben leszerelt a haditengerészettől és az űrkutatási hivataltól. A munkában töltött évek alatt meggyőződésévé vált, hogy az univerzum szoros, szó szerinti kapcsolatban áll nemcsak az emberiséggel, de idegen életformákkal is. Mitchell megalapította az Institute of Noetic Sciences nevű kutatóközpontot, ahol ezt a kapcsolatot tanulmányozzák a mai napig.

A szkeptikusok egy kicsit gondban voltak, az összeesküvés-elméletek éltetői viszont annál jobban örültek. Egy olyan ember állt ki az idegen életformák létezésének teóriája mellett, akit távolról sem lehet futóbolondnak nevezni. Doktori végzettséggel rendelkező asztronauta, aki ráadásul járt a Holdon is, számtalan mérnöki kutatásban, fejlesztésben vett részt, és egyáltalán: az egész addigi életét a racionalitás határozta meg.

A NASA egy darabig nem reagált Mitchell kijelentéseire, aztán amikor az egykori űrhajós 2008-ban egy interjúban szerintük túl messzire ment, közleményt adtak ki. Álláspontjuk elég egyértelmű volt: a NASA nem azért jött létre és azóta sem azért működik, hogy idegen életformák után kutasson, pláne nem azért, hogy ezen életformák nem létező földi tevékenységét eltitkolja. Majd udvariasan hozzátették: „Dr. Mitchell egy nagyszerű amerikai, de ebben a kérdésben nem osztjuk a véleményét." Az ex-asztronauta értette a célzást, s innentől kezdve minden interjúban sietett leszögezni, hogy az általa említett dolgokhoz a NASA-nak semmi köze, továbbá téved az, aki úgy véli, hogy ő az Apollo-program során az űrben bármi olyasmit látott, ami igazolná a földönkívüliek létezését. Mint mondta, információi és szóbeli bizonyítékai olyan személyektől származnak, akiknek nem tudódhat ki a kiléte, mert az a legsúlyosabb következményekkel járna. Így aztán Mitchellt a szkeptikusok tisztelik ugyan, de bogaras öregembernek, míg a hívők a leghitelesebb személynek tartják, aki valaha is az UFO-teória mellett érvelt.

(Folytatjuk!)