Inkább a halál, mint a kudarc

Weathley 1956-ban csatlakozott az ausztrál hadsereghez. Különböző lövészkiképzésein nyújtott teljesítményének hála, hamar tiszthelyettesi, majd zászlósi rendfokozatot érdemelt ki. A vietnami háború kitörésekor az ausztrál hadvezetés támogatócsoportokat küldött az országba, amelyek feladata a dél-vietnami haderő kiképzése és a harcra való felkészítése volt.

Már a tűzkeresztség során kivívta sajátjai és dél-vietnami bajtársai elismerését. A váratlanul kialakuló tűzharcban egy kislány a szemben álló felek között rekedt. Weathley ezt látva tétovázás nélkül előrevetette magát, és az ellenséges tűz ellenére a gyermekhez sietett. Magához ragadva, saját testével védte, míg vissza nem ért az őt fedező csapatához. Tettéért ugyan parancsnoka kitüntetésre terjesztette fel, de ahogy ausztrál hadtörténészek fogalmaznak, az okirat elveszett a háborús bürokrácia útvesztőjében.

Később sem hagyott fel példamutató magatartásával. Nemegyszer, mikor dél-vietnami emberei már visszavonulóban voltak, Kevin nekiiramodott és maga után híva katonáit, védekezésből rohamba csapott át. Félistenként tisztelték a félelmet nem ismerő férfit. Elkötelezettségét méltatva parancsnokai minduntalan kitüntetést akartak szerezni neki, ám úgy tűnt, hogy Weathley neve sosem kerülhet fel az elismertek listájára. Habár őt ez nem is nagyon érdekelte.

A sors iróniája, hogy végül az ausztrál hadsereg legnagyobb kitüntetését kapta meg, amelyért az életével fizetett.

A helyi erők kiképzésével felhagyva, 1965 októberében az ausztrál különleges erő egy beszivárgó csoportjához helyezték át, amelynek egyébként magyar származású parancsnoka volt, egy bizonyos Felix Fazekas százados. A különítmény helyi civil felkelőkkel egyesülve szabotázs- és megfigyelőakciókat hajtott végre Quang Ngai tartomány területén.

November 13-án egy előretolt Vietkong-bázisra lettek figyelmesek, amelyet mindenképpen meg kellett semmisíteniük. Fazekas százados erőinek megosztásáról döntött, így a század egyik szakaszát két zászlósára, Weathleyre és társára, Ron Swantonra bízta. A szakasz megkerülte az ellenséges állást, ezzel elszakadva a főerőtől és az utánpótlás bármiféle lehetőségétől.

Egy rizsföldön átvágva váratlan támadás érte őket, feltehetően egy mesterlövész vette tűz alá az alegységet. Miközben sebesült bajtársát próbálta fedezékbe húzni, Swanton végzetes fejlövést kapott. Weathley látva társát, fedezékét hátrahagyva rohamra indult. Ugyan látta Swanton halálos sebét, képtelen volt magára hagyni haldokoló barátját. Az alegység még élő emberei fedezőtűzzel igyekeztek segíteni, ám Kevin így is alig tudta fedezékbe húzni a másik ausztrált. Ott már várta őket az alakulat dél-vietnami felcsere, aki szerint Swanton menthetetlen volt, és kérte Weathleyt, hogy hagyja magára és vonuljon vissza a többiekkel. A zászlós ezt megtagadva újra megragadta sebesült társát. Lassú visszavonulása során szinte minden katonája könyörgött neki, hogy a félhalott Swantont hátrahagyva meneküljön. Végül egyedül maradtak, az észak-vietnamiak pedig már csak méterekre voltak tőlük. Felismerve a kilátástalan helyzetet, előrántotta maradék két kézigránátját, majd kibiztosítva azokat Swanton mellé feküdt.

Másnap reggel, mikor az ausztráloknak sikerült áttörniük a Vietkong első vonalain, szörnyű kép tárult eléjük. A két zászlós körül féltucat észak-vietnami katona holtteste hevert. Feltehetően a hősi önfeláldozás igencsak felbőszíthette az utánuk érkezőket, mert mind Swanton, mind Weathley testén számtalan golyónyom tátongott, amiket minden bizonnyal a robbanás után kaphattak, közvetlen közelről.

Kevin Arthur Weathley hősi önfeláldozásáért kiérdemelte a brit és ausztrál haderők legfőbb kitüntetését, a Viktória-keresztet, valamint amerikai bajtársaitól posztumusz megkapta az Ezüstcsillag elismerést is.