Jimmy Smith balladája

Első bevetésére a hírhedt Gallipolinál került sor 1915-ben. A sziklaszirteken jól kialakított védelmi állásokból tüzelő törökök legyőzhetetlen ellenségnek bizonyultak. Jimmy Smith 1915. április 25-én szállt partra, miközben a törökök géppuskái kereszttűzbe vették egysége csónakjait. „Az ellenséges rajtaütés időzítése tökéletes volt. Lassan haladó csónakjainkban ülve képtelenek voltunk bármiféle védekezésre" – idézte fel a partraszállás pillanatait Smith századparancsnoka, Richard Willis százados. „A század fele soha nem érte el a partot."

Azok számára sem fordult a hadiszerencse, akik élve elérték a szárazföldet: legtöbbjük puskája eltömődött homokkal, így képtelenek voltak visszalőni a törökökre. Tehetetlenül feküdtek a sziklafal tövében, és várták, hogy erősítés érkezzen. A nap végére végül sikerült kialakítaniuk a hídfőt és visszaszorítani a védekezőket, de ennek hatalmas ára volt. Az első hullám ezer támadója közül mindössze háromszázan érték meg a napnyugtát. Jimmy naplójából kiderül, hogy sosem tudta elfeledni, amit aznap látott: megannyi akna csonkította bajtárs holteste takarta a partot, a víz felszínen pedig lelőtt vagy vízbe fulladt katonák maradványai sodródtak.
Miután végigharcolta a vereséggel záródó gallipoli csatát, Smith az észak-franciaországi harcokba csatlakozott bele, feltöltve az ott megfogyatkozott 15. lancashire-i lövészeket. A somme-i csata kellős közepén szakaszának rohamát ellenséges tüzérségi tűz akasztotta meg. A becsapódások élve föld alá temették, ahonnan csak a pánik okozta emberfeletti erővel volt képes kiásni magát. Halott bajtársait és a rá hullott törmeléket félretolva végre napvilágot látott. Mint később megírta, csak ekkor érezte meg azt az őrjítő fájdalmat, ami a vállában lüktetett: egy égett facsonk állt ki a hátából, amivel előbb hátraküldték egy tábori kórházba, majd pedig haza, Angliába a teljes felépülés érdekében.

Jimmy Smith azt remélte, soha többé nem kell már visszatérnie a frontra, hiszen kórházi tartózkodása alatt kétszer is kitüntették a harcokban tanúsított bátorságáért. Testi sebesüléseinél sokkal mélyebbek és gyógyíthatatlanabbak voltak lelki sérelmei, amelyekkel sohasem tudott elszámolni. Parancsnokai ezzel mit sem törődve, 1916 karácsonyára visszaküldték Franciaországba. Az idegőrlő harcoktól besokallt Jimmy végül megszökött. Persze csakhamar kézre kerítették és azonnali, tábori hadbíróság elé állították. Figyelembe véve korábbi elismeréseit, „csak" 90 napi elzárásra ítélték. Ez nem egyszerű börtönt jelentett, hanem szadista őröket is, akik megmutatták, mi jár a gyáva dezertőröknek.

Miután büntetése lejárt, Jimmy még annyira képtelen volt a harcra, mint azelőtt. Alakulatát épp a harmadik yperni csatára készítették fel, amikor idegrendszere végleg felmondta a szolgálatot, és az éjszaka leple alatt újra megszökött a frontról. Napokig keresték, majd mikor megtalálták, alaposan ellátták a baját és újra hadbíróság elé állították.
Hogy példát statuáljanak, senkit sem rendeltek ki Jimmy Smith védelmére. Ő maga sem szólhatott semmit – egyesek szerint nem is volt már képes beszélni -, így a bírók egyöntetűen bűnösnek ítélték. A büntetés pedig halál volt.

A legnagyobb tőrdöfést pedig azzal ejtették rajta, hogy a kivégzőosztagba beosztották gyermekkori barátját, Richard Bundellt is.

Persze addigra már az osztag többi tagja is jól ismerte Jimmy történetét. Talán éppen ezért is eshetett meg az, hogy az öt fős osztagból senki sem találta el súlyosan az elfedett szemű, egy póznához kötözött bűnöst: karjai több sebből véreztek, de túlélte a kivégzést. Tették mindezt azért, mert a brit hadseregben élt az a módszer, hogy ha mégsem halna meg a kivégezendő személy, az osztag parancsnoka megkegyelmezhetett neki. Ám Smith esetében a tiszt kiléptette Bundellt, és felé nyújtotta revolverét. A parancs ekkor már közvetlen közelről leadott lövésre utasította Richardot, aki hosszú percekig csak állt barátja előtt, remegő kézzel, benne a csőre töltött Webley-vel. Végül a revolver eldördült, és Jimmy Smith összerogyott.

A kivégzés után az osztag tagjai tíznapos eltávozást kaptak, amit egy francia városban tölthettek, de egyikük sem volt képes pihenni. Mindegyikük bűnösnek érezte magát, főleg Bundell. Fia elmesélése szerint 1989-es haláláig gyakorta hallotta apját éjjel mormogni: „Milyen rettenetes út az eltávra… milyen rettenetes út az eltávra…" Sosem tudott megbocsátani magának, amiért kivégezte gyávasággal megbélyegzett hős bajtársát.