Jó döntés volt?

Szöveg: Feith László | 2019. május 26. 17:18

Bécs vagy Buda? Erre a kérdésre kereste a választ a 170 éve, 1849. április 29-én összeült haditanács Komáromban. Milyen szempontokat kellett mérlegelniük a résztvevőknek, s egyáltalán: jó döntés született azzal, hogy a honvédsereg végül Buda felszabadításába vágott bele, s nem a nyugat felé hátráló császári csapatok üldözésébe? A témáról dr. Hermann Róbert történésszel beszélgettünk.

https://honvedelem.hu/kiadvany/magyar_honved_2019._aprilis

A magyar tábor Komáromnál. Balról a második Damjanich János, középen Klapka György.

Mint ahogy arról magazinunk előző számában írtunk, az 1848/49-es forradalom és szabadságharc legdicsőségesebb fejezetének tekintett tavaszi hadjárat tervéről az Egerben összeült haditanács döntött. Ekkor, 1849 márciusának végén a résztvevők két célt határoztak meg: a honvédsereg mérjen minél nagyobb vereséget az ellenséges főerőkre, illetve mentse fel a magyar kézen lévő legfontosabb erődöt, Komáromot, hiszen annak birtoklása nagyban befolyásolta a hadműveletek további menetét.

– Komárom felmentésével összefüggésben Pest-Buda felszabadítása szintén megfogalmazódott. Két lehetőség jöhetett szóba: ostrom árán, mint ahogy ez fel is vetődött az isaszegi csatát követően. A magyar hadvezetés ugyanakkor azzal is számolt, hogy amennyiben szétzúzzák a Komárom körüli ostromzárat, s az ellenséget kiszorítják az ország központi területeiről, akkor a császáriak feladják a fővárost, optimális esetben még várőrséget sem hagynak hátra, azaz Pest-Buda harc nélkül kerül a magyarok kezére – részletezi dr. Hermann Róbert főtanácsos, a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum parancsnokának tudományos helyettese.

Aki soha nem érkezett meg

Kevésbé közismert tény – teszi hozzá a történész –, hogy a tavaszi hadjárat tervének kidolgozásánál még azzal számoltak, hogy legkésőbb április közepén a főhadszíntéren megjelenik Józef Bem tábornok az Erdélyből és a Délvidékről odairányított erősítésekkel, 10–12 ezer katonával, megkönnyítendő akár a komáromi hadművelet, akár a főváros felszabadításának végrehajtását.

– Bem azonban nemhogy április közepén, de soha nem jött meg, vagyis amikor a honvédsereg felszabadította a Duna–Tisza közét, majd kiűzte az ellenséget a Felvidék keleti részéről nagyjából a Vág vonaláig, végül a komáromi átkeléssel és az erőd felmentésével a Rábáig megtisztította a dunántúli területeket, akkor voltaképpen messze erőn felül teljesített – mutat rá Hermann Róbert. Pedig a tavaszi hadjárat második, az isaszegi csatát követő szakaszában már számoltak a Bem jelentette támogatással; ez egyértelműen kiderül Kossuth Lajos leveleiből, s maga a lengyel tábornok is folyamatosan ígérgette, hogy bekapcsolódik a főhadszíntér harcaiba. Erdélyből viszont csak akkortájt indult el, amikor a honvédsereg már a nagysallói ütközetre készült, s mire megérkezett Temesvár alá, már vége is volt a tavaszi hadjáratnak.

– Az Egerben megfogalmazott egyik cél, az ellenséges fősereg részeinek megsemmisítése, nem teljesült, bár ehhez nagyon komoly hibákat kellett volna elkövetnie a császári erőket irányító tábornokoknak. Mindazonáltal a tavaszi hadjárat valamennyi ütközetéből és csatájából a magyarok jöttek ki jobban. Mindezt úgy, hogy a hadszíntér egészét tekintve az ellenség számbeli és minőségi fölényben volt, s a tüzérségük is magasabb szintet képviselt – von mérleget Hermann Róbert.

A tavaszi hadjárat eredményeként felszabadult az ország jelentős része, ám azzal a nem kívánt következménnyel is járt, hogy az addig egymástól sokszor 50–100 kilométerre tartózkodó ellenséges erők Bécs előterében összpontosultak. Jelen ismereteink szerint az oda visszavonult császári fősereg teljes létszáma 70 ezer fő körül mozgott, közülük 50 ezer katonát lehetett azonnal bevetni. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy bár az osztrák csapatok valóban elszenvedtek vereségeket, de alapjában véve nem voltak rossz állapotban.

– A Bécs előterében álló ellenséges fősereg alakulatai közül hiányzott Josip Jelačić horvát bán hadteste, amely a Duna jobb partján a Délvidék felé tartott. Szándékairól a magyaroknak nem voltak egyértelmű információi, az is felvetődött – a jelentésekből ez egyértelműen kiderül –, hogy a császáriak egy hatalmas félkörben felállnak a Dunántúlon, s onnan indítanak ellentámadást. Jelačić 12–13 ezer fős hadtestére már csak azért is figyelni kellett, mert a Pest–Buda előtt hagyott csapatokat leszámítva ebben az időben sem a Duna–Tisza közén, sem a Tiszántúlon nem tartózkodtak magyar erők. Tehát a horvát bán egy esetleges dunai átkeléssel a honvédsereg hátába kerülve komoly gondot okozhatott volna. Végül erre nem került sor, de az eshetőséggel számolni kellett – hangsúlyozza a történész.

A hazai pálya előnye

Bécs előtt tehát egy összpontosult ellenséges túlerő várakozott, a védelembe húzódó osztrákok mögött a megerődített császári főváros volt. Mindezeken túl, a magyar hadsereg a tavaszi hadjárat során olyan iramban tört előre, amellyel az utánpótlásuk nem tudta tartani a lépést. Ebből komoly gondok adódtak: egyes források szerint például a komáromi csatában a huszárok egy része már azzal foglalatoskodott, hogy a harctéren gyűjtötte be az ellenség által kilőtt ágyúgolyókat, s adta oda a magyar tüzéreknek, hogy legyen mit visszalőni. Útnak indultak ugyan lőszerszállítmányok Nagyváradról és Debrecenből, de nem lehetett tudni, hogy ezek mikor érkeznek a csapatokhoz.

A főhadszíntéren harcoló honvédsereg főparancsnoka, Görgei Artúr rendelkezésére hozzávetőleg 28 ezer ember állt közvetlenül Komárom felmentése után; velük tudta volna folytatni a hadjáratot. További 15–16 ezer katonája tartózkodott Pest-Buda előtt, de őket – mivel Heinrich Hentzi von Arthurm vezérőrnagy irányításával 5000 védő maradt a falakon belül – nem lehetett elmozdítani, zárolóerőként maradniuk kellett. Mindazonáltal akkor sem ment volna sokkal 45 ezer fölé a honvédsereg létszáma, ha ezt megteszik, s a komáromi várőrségből is átirányítanak oda még néhány ezer főt.

Ráadásul amíg a budai várat az osztrákok birtokolták, a Duna, mint fontos vízi szállítási útvonal, illetve a fő átkelési pont, a Lánchíd sem volt használható. Ez azért okozott különösen nagy kellemetlenséget, mert így a lőszerszállítmányok csak nagy kerülővel érhettek célba. Arról nem is beszélve, hogy a magyar hadseregnek addig nem volt célszerű semmiféle nyugati irányú hadműveletbe kezdenie, amíg mögöttük 5000 ellenséges katona állomásozik. A tavaszi hadjáratot az osztrákok többek között azért vesztették el, mert a magyar kézen maradt komáromi erőd legalább 10 ezer emberüket folyamatosan lekötötte. Mindezt úgy, hogy komolyabb ostromműveletre nem is nagyon került sor.

– Véleményem szerint minden amellett szólt, hogy Budát vissza kell foglalni. A Bécsért megvívandó csatában a feltételek egyértelműen az osztrákoknak kedveztek volna. Ráadásul önmagában semmit sem old meg az, ha a magyarok elfoglalják a császári fővárost, melyet egyébként a szabadságharc során egyszer, 1848. október 6-án, amikor kitört a bécsi forradalom, már elvesztett az osztrák kormányzat és az udvar. Ez ugyanakkor semmiféle fennakadást nem okozott számukra: székhelyüket áttették Olmützbe, majd miután vérbe fojtották a felkelést, visszatértek Bécsbe. Arról nem is beszélve, hogy az osztrák főváro-sig el is kellett volna jutni. A tavaszi hadjárat első és második szakaszában az ellenséges erők széttagoltsága nagyban befolyásolta a hadműveletek menetét, döntő szerepet játszott a magyar győzelemben. Bécs alatt azonban már koncentráltan álltak a császári hadak, melyek a saját utánpótlási bázisaik felé hátráltak, a honvédsereg viszont folyamatosan távolodott azoktól – összegez Hermann Róbert.

A tavaszi hadjárat első szakaszát az Isaszegnél aratott magyar győzelem zárta.

Nem lehetett nagy vita

Magán a komáromi haditanácson történtekről szerfölött kevés ismerettel rendelkezünk. Nagy vita nem lehetett, a realitásokat figyelembe véve a Bécs elleni támadás nem sok eredménnyel kecsegtetett volna. Nyilván a tavaszi hadjárat óriási sikere után ott motoszkált a katonai vezetők fejében, hogy tovább kellene folytatni az osztrákok üldözését, hiszen a hadászat örökérvényű tanúsága szerint a megrogyasztott ellenségnek nem szabad alkalmat adni a soraik rendezésére. Nem rendelkeztek viszont pontos információval a Bécsnél álló erők létszámát illetően. Tovább bonyolította a dolgokat, hogy 1849. április 28-án Damjanich János eltörte a lábát, s ezzel az egyik legmegbízhatóbb hadtestparancsnok esett ki a sorból. Azt sem tudni, hogy a kiváló hadvezér részt vett-e a haditanácson, hiszen napokig seblázban feküdt. Mindezzel párhuzamosan Budáról olyan hírek érkeztek miszerint a várőrség demoralizált, s Hentzi olasz és lengyel katonái biztosan át fognak állni. Ezek közül aztán egyik sem bizonyult valósnak, de a döntéshozóknak azt sugallta, hogy Buda könnyebb préda lenne, mint Bécs.

Visszaemlékezéseiben Görgei Artúr leírja ugyan a különböző érveket, de azokat nem köti személyekhez. Tehát nem tudjuk, hogy ki milyen álláspontot képviselt a kérdésben. Egy biztos: Klapka György nagyon határozottan Buda visszafoglalása mellett állt ki. Néhány nap múlva viszont e tekintetben már a bizonytalanság jeleit mutatta. Debrecenbe menet ugyanis szemügyre vehette, hogy Hentzi milyen előkészületeket tett a várható ostrom előtt. Tapasztalatait három levélben is megírta Görgeinek; ezekben arra céloz, hogy talán meg kellene gondolni a támadást. Addigra azonban a honvédsereg már megindult a főváros felé, s végül 17 nap alatt elfoglalta Budát, mindezt úgy, hogy a hadműveletet ostromágyúk nélkül kezdte meg, ami komoly taktikai hibának tekinthető. Ezzel együtt még egy ilyen rövid várostromra a szabadságharc során nemigen akadt példa. Klapka félelmei tehát alaptalannak bizonyultak, Buda nem volt annyira kemény dió, mint gondolta.

– A komáromi haditanácsnak a döntés meghozatalakor a katonai mellett politikai szempontokat is mérlegre kellett tennie. 1849. április 14-én az Országgyűlés kimondta Magyarország függetlenségét és a Habsburg-ház trónfosztását, mindez pedig feltételezte, hogy előbb-utóbb a főváros is szabad lesz. Kossuth Lajos már a tavaszi hadjárat elejétől Pest-Budára függesztette a tekintetét, s jelen ismereteink szerint a tavaszi hadjárat második szakaszát felvezető gödöllői haditanácson is amellett kardoskodott, hogy a következő lépés a főváros felszabadítása legyen. Egyébként ő is azt a véleményt osztotta, miszerint csak akkor szabad Bécs ellen menni, ha legalább 50 ezer katonánk van erre az expedícióra, s ennyi ember nemhogy a tavaszi hadjárat végén nem állt rendelkezésre, de a kezdetén sem; akkor ugyanis 45–46 ezer embert tudhatott soraiban a honvédsereg – jegyzi meg a szakember.

Utólagos okoskodás

A korszakban, közvetlenül Pest-Buda visszafoglalása után, sőt tulajdonképpen a szabadságharc végéig alapvetően senki sem tekintette a várostromot hadászati hibának. Utólag aztán mindenki nagyon okos lett.

– Sokan úgy látták, hogy egy újabb nagy támadással még az orosz intervenció előtt el lehetett volna intézni az osztrákokat. A korábban felsorolt okok miatt azonban ennek semmiféle reális alapját nem látom. Ma már ráadásul azt is tudjuk, hogy az oroszok 1849 májusának elején egy teljes hadosztályukat, 12 ezer embert Bécs védelmére csoportosítottak át, s nyilván a cár felgyorsította volna a beavatkozást, ha az osztrák főváros veszélybe kerül. Közvetlenül a szabadságharc után Görgei írt egy összefoglalót az orosz intervenciós csapatok fővezére, Ivan Fjodorovics Paszkevics tábornagy számára a magyarországi hadjáratról; ebben komoly hibaként említi Buda visszavételét. Ezt a kijelentését azonban ő is már az orosz intervenció tükrében tette, míg Kossuth a honvédtábornok árulásának egyik fő bizonyítékaként hivatkozott a Bécs elleni támadás elmaradására. Ez azonban, mint láttuk, élesen szemben állt a szabadságharc idején képviselt álláspontjával. Ehhez szolgál további adalékként az 1849. április közepén Görgeinek küldött levele. Maga a dokumentum ugyan nincs meg, de visszaemlékezéseikben többen kitérnek a tartalmára. Eszerint Kossuth a magyar főváros visszavételét szorgalmazta, csupán az nem tisztázott, hogy ezt baráti kívánságként vagy utasításként fogalmazta meg. Ám szerintem ez mindegy is, hiszen ismerve a levél feladójának a szabadságharc azon szakaszában betöltött pozícióját, Görgei nem tehette meg, hogy ne parancsként értelmezze az abban foglaltakat, akármiként is volt az írás megszövegezve – zárja a beszélgetést Hermann Róbert.