Katarzis a filmvásznon és olvasás közben

Vajon ember-e még, ha elveszítette kezét-lábát, orrát, szemét, száját, és lélegezni is csak gépek segítségével tud? Vajon ember-e még, ha agya saját, megcsonkított testének börtönébe zárva kétségbeesetten küzd a mindennapokkal és a kitörölhetetlen emlékekkel?

Dalton Trumbo filmje háborús dráma, még akkor is, ha nem tartalmazza az utóbbi évek háborús filmjeiből jól ismert harci jeleneteket: a brutális csataképeket, a szétszakadó embereket, szerteszéjjel repülő testrészeket és a látványosan kifröccsenő vért. Nincs benne naturalista halál, sőt a Nagy Háború nyugati frontjának csatamezeje is csak néhány másodpercre-percre villan fel. A cselekmény döntő része egy kórházban, egy kórteremben játszódik.

A történet kezdete egyébként nagyon egyszerű, mondhatni hétköznapi. Johnny, azaz Joe Bonham, a tizenkilenc éves átlagos amerikai fiatalember a hamarosan megérkező behívóparancsot megelőzve önként jelentkezik az Amerikai Egyesült Államok haderejébe, s a kiképzés után rövid időn belül útnak indul Európába, az első világháború poklába, a nyugati frontra.

A sztori azonban innen egyedivé válik, hiszen Johnny a fronton – alig két hónappal a háború vége előtt, 1918 szeptemberében – súlyosan megsérül. Egy német gránát mellette robban: letépve kezeit, lábait, szétroncsolva arcát, szemét, orrát, fülét, száját. Nehezen hihető, de túléli…

Kórházba kerül, ahol orvosi csodaként számon tartva géppel lélegeztetik, táplálják, és meg vannak győződve arról, hogy agya is sérült, kómában van, semmit sem érzékel a külvilágból. „Minden orvosnak megér egy évet, hogy egy ilyen esetet megfigyelhessen!" – mondja a tábori kórház vezető orvosa, miközben lediktálja a parancsot: mivel a beteg nagyagya sérült, az éppen maradt nyúltagy irányítja a motorikus funkciókat, ezért a sérült minden egyes mozdulatát csupán reflextevékenységnek kell tekinteni…

Johnny azonban nincs kómában, szörnyű sérülése után magához tér, s idővel rádöbben: karjait, lábait, szemeit, füleit és orrát is elveszítette, végtag nélküli, süket-néma-vak torzóként fekszik valahol egy kórházban. Álmaiban régi képek kísértik, megjelenik előtte apja, menyasszonya és még Jézus is. Ugyancsak álmában jön rá a megoldásra, miként kommunikálhat a külvilággal…

Dulton Trumbo – aki saját könyve alapján (Dalton Trumbo: Johnny háborúja – Carpathilus Könyvkiadó, 2008. Eredeti cím: Johnny Got His Gun) írta és rendezte a képi adaptációt – filmjében elsősorban nem az a megdöbbentő, hogy ilyen főhőst alkotott. Hiszen ki tudja, a négy évig tartó világégés földi poklában, az első világháborús frontsebészek kezei és a „korlátlanul rendelkezésre álló nyersanyag" miatt gyorsan fejlődő orvostudomány által akár születhettek is ilyen torzók. A Johnny háborúba megy azért nagyon megrázó, mert a háború kegyetlenségét egy teljesen új szemszögből mutatja be, az emberi szenvedés és kínlódás új, hátborzongatóan rideg dimenzióját ismerhetjük meg a filmből és a könyv lapjain.
És mindehhez hozzá kell tenni: a film azon kevés alkotások közé tartozik, amelyek adaptációjában a mozgókép élménye megközelíti a könyvben leírt történet hatását. Sőt, a könyv és a mozi kiegészítik egymást. Bár a papírra vetett sztori kicsit eltér a képernyőn látottól, az igazi katarzis csak a könyv elolvasása és a film megtekintése után következik be.

A könyvet egyébként Trumbo 1938-ban írta, és a második világháború kitörése után két nappal került a boltokba. Azonban hamarosan jött Pearl Harbor, s Amerikában egyik napról a másikra népszerűtlenné vált a mű pacifista üzenete. A második kiadás 1970-ben, a vietnami háború idején látott napvilágot. A könyvből 1985-ben monodráma is készült, amelyet még a mai napig is műsoron tartanak a színházak; Magyarországon 2002-ben Johnny háborúja címmel láthatta a közönség.

Az 1971-es cannes-i filmfesztiválon a zsűri nagydíját és a Fipresci-díjat is elnyerő film megihlette az egyik legismertebb amerikai heavy metal banda, a Metallica tagjait is. A film részleteit használták fel ugyanis az 1988-ban elkészült One című számuk közel nyolcperces videoklipjéhez, amely egyébként a legelső klipjük volt, hiszen addig nem készítettek „kisfilmet" számaikhoz.