Légtérvédők
Szöveg: Trautmann Balázs | 2017. január 21. 15:022017 szeptemberében lesz 70 esztendős az Amerikai Egyesült Államok légi nemzeti gárdája – legalábbis hivatalosan. Mert bár a törvény szerint meghatározott születésnapjukat egy napon ünnepelhetik az önálló amerikai légierővel, a légi nemzeti gárdisták történelme az 1910-es évekig nyúlik vissza…
A légi nemzeti gárda a stratégiai légi szállításban is fontos szerephez jut.
Egészen pontosan 1916. november elsejéig: ekkor nevezték ki Raynal C. Bolling kapitányt az általa szervezett Első Légiszázad élére. Az egység New York állam nemzeti gárdájának égisze alatt jött létre, s ez volt az első, szervezetszerűen működő repülőegység, amelyet gárdista pilóták és műszaki szakemberek alkottak. Hosszú út vezetett azonban idáig: az első, még hidrogénnel töltött ballonokkal végzett repülőoktatást 1908-ban kezdték el a nemzeti gárda 71. gyalogezrede jelzőcsapatai első századának kijelölt katonáival. Az eredeti tervek szerint egy új, megfigyelőballonokkal felszerelt felderítőegységet szándékoztak hadrendbe állítani a gyalogezrednél. 1910-ben azonban különböző adományokból már sikerült az első merevszárnyú repülőgépet is megvásárolniuk, igaz, hogy az hamarosan összetört. Végül felderítési feladatokra 1912-ben használtak repülőgépet először egy hadgyakorlaton, a hivatalos elnevezésre, valamint a század felállítására viszont egészen 1916-ig várni kellett. Érdemes ugyanakkor megjegyezni, hogy az úttörő század utódszervezete, a New York-i légi nemzeti gárda 106. mentőrepülő ezredének 102D százada ma, tehát száz év múltán is létező alakulat, amely HC–130P Combat King repülőgépeivel harci kutató-mentő feladatokat hajt végre.
Támogató szerepkörben
Ezt követően összesen 29 megfigyelő repülőszázadot szerveztek, amelyek fő feladata a szárazföldi gárdista erők támogatása volt. Természeti katasztrófák, például áradások idején is gyakran igénybe vették őket felderítési és légi szállítási feladatokra. Az első világháború során már a francia front felett bizonyíthattak a légi nemzeti gárdisták. Négy pilótájuk is „ász" lett, azaz legalább öt ellenséges repülőgépet megsemmisített, Erwin R. Bleckley pilótát pedig megfigyelési feladatai során tanúsított hősiességéért Becsület Érdeméremmel is kitüntették – igaz, hogy sajnos már csak a halála után.
A–10C típusú csatarepülőgépek Maryland állam légi nemzeti gárdájának színeiben.
A következő jelentős erőpróbának a második világháború bizonyult. 1940–1941-ben közel ötezer gárdistát mozgósítottak, akiket a hadsereg légierejéhez osztottak be. Bár minden fronton harcoltak gárdistahajózók, a legnagyobb hozzájárulást mégis otthon, a kiképzésben nyújtották; kulcsszerepük volt ugyanis a hadsereg légierejéhez kerülő pilóták, navigátorok, bombázótisztek és fedélzeti lövészek felkészítésében.
A koreai háborúban is meglehetősen aktív szerepet játszottak a légi nemzeti gárdák: a konfliktus során közel 45 ezer gárdistát, vagyis a 92 repülőszázadból hatvanhatot mozgósítottak, s ez a szervezet állományának 80 százalékát jelentette. Igaz, a gárdista alakulatoknak 3–6 hónap aktív gyakorlás kellett ahhoz, míg harckész alakulatokká váltak. A tapasztalatok alapján az önálló légierő és a légi nemzeti gárda parancsoksága elhatározásra is jutott, hogy a továbbiakban az utóbbi szervezetnek a légierő ütőképes és jól képzett tartalékerejeként kell működnie.
A légi nemzeti gárda volt az F–104 Starfighterek legfontosabb amerikai üzemeltetője.
A légi nemzeti gárdák komoly szerepet kaptak a háborúval fenyegető berlini amerikai–szovjet krízis (1961) idején is: 21 ezer főt, 18 taktikai vadász, 4 taktikai felderítő és hat légi szállító századot mozgósítottak, s 216 vadászgépet is Európába helyeztek át. A gárdisták és alakulataik végigharcolták a vietnami háborút is: legelső mozgósításukat még 1968. január 25-én rendelte el Lyndon B. Johnson elnök.
A következő, hasonlóan nagy erőpróba az 1991-es Sivatagi Vihar-hadművelet volt, amelyben több mint 12 ezer légi gárdista vett részt közvetlenül a Közel-Keleten, avagy az Egyesült Államokban, illetve Európában támogatva a harcoló alakulatokat. Ez volt az első olyan háború, amelyben a légi nemzeti gárda repülőgépei, pilótái és fegyveroperátorai külön előzetes gyakorlás és felkészülés nélkül, teljesen egyenrangú félként működtek közre. RF–4C Phantom II felderítőgépeik 1045 bevetést hajtottak végre, míg a gárda F–16 Falcon vadászgépei 3645 bevetés során 3500 tonna bombát dobtak le célpontjaikra – gépveszteség nélkül. Az EC–130H Compass Call repülőgépek fedélzetéről az iraki erőknek szánt, megadásra felszólító rádióadásokkal bomlasztották az ellenség harci morálját. A legfontosabb hozzájárulás azonban ezúttal is a támogatószerep volt: több mint 18 ezer amerikai és koalíciós repülőgép kapott üzemanyagot a gárdisták KC–135E Stratotanker légi utántöltő repülőgépeiből és a mintegy 40 ezer repült óra alatt 55 ezer embert és 115 ezer tonna utánpótlást szállítottak a hadszíntér különböző helyszíneire.
Kontinentális védelem
A mai napig az Amerikai Egyesült Államok légterének és területének védelme a légi nemzeti gárdák alapvető feladata. A koreai háború után vettek részt először nagyobb számban a készültségi szolgálat ellátásában az erre kijelölt gárdista vadászrepülő századok, akkor még a légierő alakulatai mellett. Ez a hidegháború adott szakaszában azt jelentette, hogy a gépeknek a riasztástól számítva néhány percen belül fel kellett szállniuk, hogy elfoghassák a nukleáris fegyverekkel felszerelt szovjet, nagy hatótávolságú bombázó repülőgépeket.
Ma már nincs különbség a légi nemzeti gárda és a légierő vadászgépeinek képességei között.
A folyamatos modernizálás során a szervezet is belépett a sugárhajtású vadászgépek korszakába. 1961-től már KC–97 Stratofreighter légi utántöltő repülőgépeket is üzemeltettek, megnövelve vadászgépeik hatótávolságát és harcászati képességeit. Az 1970-es években, a sorkötelezettség eltörlése, a professzionális légierő megjelenése után alakult ki az amerikai politikai és katonai hadvezetés „Total Force" elképzelése, mely a mai napig változatlan. Ennek alapja: egységesen kell kezelni a légierőt, a légi nemzeti gárdát és a tartalékos légierőt. Ha a felszerelés és a kiképzés azonos színvonalú, akkor csökkenthető az aktív egységek létszáma, hiszen azok képességeit bármikor pótolni lehet megfelelően felszerelt és kiképzett „hétvégi harcosokkal". Ennek nyomán az 1980-as években a légi nemzeti gárdánál megjelentek a ma is alkalmazott F–15 Eagle és F–16 Falcon vadászbombázó repülőgépek első generációi, amelyek minőségi ugrást jelentettek az addig hadrendben tartott öreg vadász- és támadó repülőgépekhez képest. 1979 júniusában a 173. taktikai szállítórepülő-század volt az első gárdista alakulat, amely immár nem használt, hanem vadonatúj repülőket, négy C–130H Hercules szállítógépet vehetett át. Ma már magától értetődik, hogy a hamarosan hadrendbe álló KC–46 Pegasus légi utántöltő repülőgépeket a légi nemzeti gárda, egészen pontosan a 157. légi utántöltő ezred is használhatja. Hasonlóképpen természetes, hogy az ötödik generációs, nehezen észlelhető kialakítású F–22 Raptor vadászbombázó repülőgépek egy része is náluk – a 149. és a 199. vadászrepülő századnál – teljesít szolgálatot.
F–4D Phantom II típusú gépek 1987-ben: a légi nemzeti gárda sokáig azzal repült, amit kapott.
1994 óta hivatalosan is a szervezet feladata az ország légvédelme, így a légierőt elsősorban a hadműveleti, illetve a tengerentúli területeken vethetik be. 2001. szeptember 11-én is a légi nemzeti gárda repülőgépei szálltak fel a New York és a Pentagon elleni terrortámadást követően, s azóta is aktív résztvevői a terrorizmus ellen folytatott globális küzdelemnek.
Akad persze békésebb küldetés is, amely szintén a légi nemzeti gárdistákra vár manapság. A New York-i légi nemzeti gárda 109. szállítóezrede például a Déli-sarkon hajt végre feladatokat különleges, sítalpakkal is ellátott LC–130H Hercules repülőgépeivel, s ugyancsak részt vesznek a legközelebbi ország, Új-Zéland és az amerikai kutatóállomás közötti légihíd fenntartásában.
