Ma is a hősi önfeláldozást jelképezik Szigetvár védői

I. Szulejmán az Oszmán Birodalom valaha élt egyik leghatalmasabb uralkodója volt, akinek kivételes képességeit már saját korában is elismeréssel emlegették, beleértve ebbe legádázabb ellenfeleit is. Birodalomszervezési szempontból is maradandót alkotott, és bőkezű mecénása volt a kultúrának is, miközben keleten sikeresen nyomult előre Mezopotámiában, török kézre kerítette Bagdadot, és a tengeren hosszasan hadakozott a portugálokkal is. Ám I. Ferenc francia király szövetségeseként fő célja a Habsburgok megdöntése és ezzel egyidejűleg a törökök európai uralmának megszilárdítása, hatalmuk kiterjesztése volt. Ennek eredményeként Szulejmán legnagyobb hadjáratait elsősorban Magyarország felé vezette, összesen hetet. Ezek során elfoglalta Nándorfehérvárt, majd 1526-ban, Mohácsnál végérvényesen térdre kényszerítette hazánkat: később elfoglalta Budát, Bécset azonban csak egyszer vette ostrom alá, akkor is sikertelenül.

Szulejmán életének egyik legnagyobb álma tehát az volt, hogy kitűzhesse a lófarkas zászlót Bécs falaira. Az oszmán szultán először 1529-ben, majd 1532-ben indított hadjáratot a császári főváros ellen, majd némi szünetet követően 1566-ban ismét nekiindult. A hatalmas oszmán sereg útjában álló Szigetvárnak senki sem tulajdonított különösebb jelentőséget: a vár még annak ellenére is könnyű falatnak tűnt, hogy a korábbi évtizedekben a törökök hasztalanul próbálták megszerezni. Pedig voltak intő jelek.

Folyamatos fenyegetettség

A vár védműveit az 1566-os ostromot megelőző évtizedekben folyamatosan erősítették: megnagyobbították a sáncokat, a körülötte elterülő tavat kiszélesítették, az erődítmény sarkain pedig bástyákat emeltek. A falak már ekkoriban mintegy 6-7 méter magasba nyúltak. Az újításoknak köszönhetően 1556-ban Hamed Ali budai pasa nem is tudta bevenni az erődítményt, pedig kísérletet tett rá: habár a kapitány Horvát Stancsics Márknak mindössze 1800 embere volt a 25 ezres török sereggel szemben, Alinak végül mintegy tízezer harcosa veszett oda a várnál, és vesztesként volt kénytelen hazatérni. A védők ezek után felhasználták az ostrom során szerzett tapasztalatokat, és még tovább erősítették a várat.

A munkálatok a korábban több sikeres török elleni haditettéről elhíresült, már életében is legendás Zrínyi Miklós 1561-es várkapitányi kinevezése után is tovább folytatódtak – már csak azért is, mert ekkor már tudni lehetett, hogy az idősödő szultán előbb-utóbb megint megindul Bécs ellen. Mire az oszmán hadigépezet ismét mozgásba lendült, a vár három részből, a külső-, középső- és belsővárosból, illetve az Óvárosból, a jelentős részben Zrínyi által építtetett Újvárosból és a Várból állt. Az erődítményt emellett fekvése is nehezen támadhatóvá tette, hiszen a három szigetre épült várost övező Almás-patak mocsarán csak nehezen lehetett átvágni. Az ostrom közeledtével az említett közeli tavat emellett el is rekesztették, a közeli magaslatokon pedig tüzelőállásokat létesítettek. Az 1566-os év nyarának időjárása ugyanakkor nem kedvezett a védőknek: az aszály következtében nemcsak a mocsarat lepő víz apadt sekélyre, de a vár körüli vizesárok is kiszáradt.

Amikor megérkeztek az első hírek Szulejmán seregeinek megindulásáról, Szigetvárt mintegy 2300 katona védte. Zrínyi az év tavaszán többször is kérelmezte, hogy háromszorozzák meg a létszámot, a bécsi hadvezetés a füle botját sem mozgatta, pedig a szultán serege – amelyet a horvát származású Szokoli Mohamed vezetett – legalább százezer főt számlált, és több mint háromszáz ágyúval rendelkeztek. Nem lehetett kétséges, mi lesz az ostrom végkimenetele, Zrínyi mégis megeskette katonáit, hogy a végsőkig kitartanak. Ennek jeléül vörös lobogót húzatott a falakra, és kereszteket állított a bástyákra.

Szokoli Mohamed augusztus 6-án adott jelet az ostrom megkezdésére. A kiapadt várárok miatt az oszmánok jóval könnyebben jutottak előre, mint egy kevésbé aszályos évben tehették volna, miután felhúztak e célból három töltést, ám a magyarok kőkeményen védekeztek: mire a törököknek sikerült elfoglalniuk a három sziget közül a legkisebbet, már majdnem háromezer katonájuk hevert holtan a csatamezőn, miközben mindössze háromszáz védővel sikerült végezniük. Ehhez természetesen az is hozzájárult, hogy Zrínyiék folyamatosan ágyúzták az ostromlókat a magaslati tüzelőállásokból.

A szultán is tombolt

Miután a szultán látta, hogy az ostrom lényegesen nehezebben megy a vártnál, ígéretekkel próbálta lekenyerezni Zrínyit: egész Horvátországot és Szlovéniát odaígérte neki, amennyiben a kapitány hajlandó feladni a várat. A kapitány azonban nemet mondott. Az oszmánok ezután folyamatosan, szó szerint éjjel-nappal lőtték a várat, illetve aláaknázták a sáncokat, de hasztalan, a védőket nem voltak képesek megtörni, pedig ekkorra már ők is hatalmas emberveszteséget szenvedtek el. Maga Szulejmán is elveszítette türelmét: az óváros elleni harmadik sikertelen támadás után fővesztést helyezett kilátásba katonai parancsnokainak, majd maga állt a had élére, de ez sem számított, az áttörés elmaradt. A magyarok – akiknek ekkor már minden mindegy volt, hiszen tudták, hogy itt vesznek – eközben kitörésekkel nehezítették az ostromlók helyzetét, és így is komoly veszteségeket okoztak nekik.

Szulejmán a források szerint valósággal tajtékzott: egyrészt pont az ostrom közben kellett megválnia többezer lovasától, mert a birodalom közép-ázsiai területein nyugtalanság tört ki a perzsákkal, és ott is erősítésre volt szükség. Emellett nem tudta, bekapcsolódik-e a harcokba az a Mosonmagyaróvár térségében gyülekező császári sereg, amely közel százezer képzett katonát számlált, és Szigetvár elestét követően kellett volna megállítania az oszmánok Bécs elleni támadását. A magyar főrendek ugyanakkor hiába győzködték Ekhard Sámuel főkapitányt Szigetvár megsegítéséről, a hadvezér semmit sem tett. Augusztus végén a szultán parancsára már Isztambulban is rendkívüli imákat rendeltek el a harcoló seregek megsegítésére.

A túlerő győzött

Az elodázhatatlant persze nem lehetett a végsőkig késleltetni: augusztus 20-át követően maga a város török kézre került, Zrínyi és néhány száz katonája pedig beszorult a belső várba. Szeptember 5-én a törökök megsemmisítették a magyar ágyúállásokat és berobbantották a falak egy részét – innentől fogva nem lehetett kérdéses, hogy a harcok hamarosan befejeződnek. A sors furcsa fintora volt azonban, hogy másnap elhunyt a 72 éves szultán, méghozzá máig ellentmondásos okból: egyes vélekedések szerint járvány tört ki a táborban, mások szerint idős, köszvénytől gyötört szervezete nem bírta tovább a hatalmas fizikai és lelki megterhelést. A vezérkar ugyanakkor elhallgatta a hírt, és még három napon át úgy tettek, mintha uralkodójuk élne, nehogy a seregek demoralizálódjanak a végső győzelem küszöbén.

Szeptember 7-én Zrínyi úgy döntött, elérkezett a végső pillanat. A védők ünnepi ruhát öltöttek, majd leeresztették a felvonóhidat, a törökök közé lőttek az utolsó megmaradt ágyúval, és kardot rántva, a hídon át kirontottak az ostromlók közé. Csupán néhányan élték túl a kitörést, maga Zrínyi két golyótól esett el. De még itt sem ért véget a törökök rossz szériája, mivel a lőportoronyban tárolt puskapor tüzet fogott, a torony pedig felrobbant, további oszmán harcosok százaival (vagy ezreivel) végzett. Zrínyi holttestét Vilics Musztafa banja lukai bég temettette el, levágott fejét Szokoli Budára küldette.

Az ostrom a kor egyik legvéresebb, legkegyetlenebb csatájának számított: a védők szinte teljes létszáma mellett a teljes szultáni had negyede, a magyarok létszámának tízszerese, nagyjából 25 ezer ember veszett oda. Ilyen veszteségek után, a szultán halálát követően nem lehetett kérdéses, hogy a Bécs elleni hadjáratnak nem most van itt az ideje. Emellett az új szultán, II. Szelim inkább a vezírekre bízta az államügyeket, és nem feltétlenül akart mindenáron apja mintájára hódítani. Ezért aztán 1568-ban Szokoli és I. Miksa Drinápolynál békét kötöttek, és az osztrákok évi 30 ezer arany fejében egy időre megváltották nyugalmukat a Portától.