Napóleon tíz nagy csatája

Lodi

Napóleon 1796. május 10-én aratta első sorsdöntő győzelmét, ekkor még tábornokként. A léptékek itt még jóval kisebbek voltak a későbbieknél: a Milánótól mintegy 30 kilométerre fekvő Lodinál mintegy ötezer emberrel verte meg a kétszeres túlerőben lévő osztrák sereget, amiben döntő szerepet játszott egy roham, amelyet személyesen ő vezetett az egyik híd ellen az Adda folyón. Maga a győzelem inkább szimbolikus szempontból jelentett sokat a későbbiek szempontjából: Napóleon itt alapozta meg későbbi hírnevét és emberei, közvetlen munkatársai feltétlen bizalmát.

A piramisok csatája

1798. július 21-én aratott győzelmével Napóleon megszerezte Egyiptomot Franciaországnak, és végérvényesen élő legendává vált. Mint elnevezése is mutatja, a hatalmas csatát közvetlenül a gízai piramisok tőszomszédságában vívta a mintegy 25 ezer francia és nagyjából kétszer ennyi oszmán-mameluk főerő. Napóleon győzelmének kulcsát a négyszög alakzatba osztott gyalogság manőverezése adta, amely sikeresen verte vissza az ellenséges lovasság támadásait. Bonaparte később elit egységet toborzott a mameluk lovasokból.

Marengo

Az 1800. június 14-ei marengói csatában az első konzulként tevékenykedő Napóleon seregei az osztrák csapatokra mértek megsemmisítő vereséget. Marengo azért jelentett sorsfordulót Bonaparte pályáján, mert ha itt veszít, bizonyára nem futhatta volna be később azt a szédületes karriert, ami várt rá – Egyiptomból visszatérve, nehezen nyerhető helyzetből győzte le ellenfeleit, méghozzá cseppet sem egyszerűen. A győzelem után kötött luneville-i, illetve amiens-i békék ugyanakkor nem rendezték megnyugtatóan a helyzetet, és az angolok vonatkozásában egyik fél sem tartotta be a dokumentumban foglaltakat.

Austerlitz

„A három császár csatája" 1805. december 2-án alighanem Napóleon pályafutásának alighanem legdiadalmasabb győzelme volt: Bonaparte egyetlen nap alatt győzte le az egyesített orosz-osztrák seregeket, amelyek túlerőben voltak, ez azonban majdnem 40 ezer katona életébe került – az összes résztvevő ötöde lelte halálát a csatatéren, és további mintegy 20 ezren megsebesültek. A franciák emellett mintegy 30 ezer hadifoglyot is ejtettek. Érdekesség, hogy egyesült osztrák-orosz hadsereg kötelékében a csatában két székely határőrezred is részt vett.

Jéna és Auerstedt

1806. október 14-én két hatalmas csatát is vívtak a francia erők, nem véletlen, hogy a forrásokban rendszerint együtt is említik a Jéna, illetve Auerstedt melletti harcokat. Előbbiben Napóleon ütött rajta a nap hajnalán majdnem 100 ezer emberrel a mintegy feleekkora porosz seregeken, és délutánra fel is őrölte azokat, míg Auerstedtnél Davout marsall csapott le a porosz főerőkre. Utóbbi helyen a poroszok több mint kétszeres létszámfölényben voltak, ám a jénai vereség hírére, illetve a parancsnok, Károly Vilmos Ferdinánd braunschweigi herceg eleste teljesen demoralizálta őket, így a franciák tüzérsége gyakorlatilag szétforgácsolta a csapattesteket. Napóleon ezt követően mintegy másfél hónap alatt elfoglalta Poroszországot, amely a később megkötött tilsiti béke következtében területének felét elveszítette.

Wagram

Az ötödik koalíció és Napóleon háborújának döntő ütközetét 1809. július 5-6-án vívták: mintegy 155 ezer francia katona állt szemben kicsivel több osztrákkal. Bonaparte itt is jó ütemérzékkel szállt harcba: noha a csata első napján még korántsem tűnt egyértelműnek, ki fog győzni, mivel a császár nem várta meg az osztrák fősereg megsegítésére érkezett további mintegy 30 ezer katona megérkezését, a helyzet neki kedvezett – főleg, hogy a várt porosz segítség is elmaradt az ellenséges csapatokat vezető Károly főherceg erői mellől. A csata abból a szempontból is fordulópontot jelentett, hogy soha korábban nem alkalmazták ilyen intenzitással a tüzérséget egyetlen másik ütközetben sem – ennek következtében összesen majdnem 75 ezer ember maradt a csatatéren, kicsivel több osztrák, mint francia. A győztes Napóleon ezután megalázó békefeltételeket szabott legyőzött ellenfelének.

Borogyino

Austerlitz sokáig felülmúlhatatlanul véresnek tűnt a korabeliek szemében, ám Napóleon 1812. szeptember 7-én, Borogyinónál megvívta azt a csatát, amely még az 1805-ösnél is szörnyűségesebbnek, erőszakosabbnak és pusztítóbbnak bizonyult – ráadásul a végén egyik fél sem örülhetett egyértelmű győzelemnek, a 135 ezer francia és 110-160 ezer orosz katona egyszerűen nem bírt egymással. Maga Napóleon súlyos beteg volt a csata idején, amely magyarázatot jelenthet bizonyos elhibázott stratégiai döntéseire – az oroszok végül visszavonultak, de mindkét félnek iszonyatos véráldozatot kellett elkönyvelnie (a történészek 70 ezer és 110 ezer fő közé teszik a halottak számát), és az eleve elkedvtelenedett, utánpótlási gondokkal, motiválatlansággal küzdő francia főerők hiába foglalták el Moszkvát, télen végül mégis a visszafordulás mellett döntöttek, pláne, hogy Mihail Kutuzov erőit nem sikerült megtörniük.

Drezda

1813. augusztus 26-27. Napóleon utolsó igazán nagy győzelmét hozta: túlerőben lévő orosz-porosz-osztrák erőket sikerült megvernie, méghozzá úgy, hogy azok tartották magukat a később már eredményeket hozó Trachenberg-tervhez, amelynek értelmében nem direktben a császár, hanem a tábornokai erőit támadták. Drezda után azonban jött a keserű pirula: a menekülő osztrákok nyomába szegődő Vandamme tábornok Kulmnál már súlyos vereséget szenvedett, két hónappal később, Lipcse mellett pedig a Trachenberg-terv is működött.

Lipcse

A napóleoni háborúk tulajdonképpeni döntő ütközete, „a népek csatája", amely 1813. október 16-19. között zajlott le. A császár erői osztrák, orosz, porosz, svéd és magyar erőkkel álltak szemben: a koalíciós hadak komoly létszámfölényben voltak, hiszen mintegy 340 ezer főt számláltak Napóleon nem egészen 200 ezres seregeivel szemben. Ilyen arányok mellett Napóleon egyszerűen nem győzhetett, még úgy sem, hogy ha pusztán a véráldozatot nézzük, a Lipcsénél elesett csaknem 100 ezer ember több mint fele nem a franciák, hanem az ellenség soraiból került ki. Lipcse után Napóleon bukása törvényszerű és elkerülhetetlen lett, a császár elvesztette befolyását a német és lengyel területeken, és a vereség jelentősen hozzájárult „varázstalanításához" is.

Waterloo

1815. június 18-án zajlott le Waterloonál a világtörténelem egyik leghíresebb csatája, amely végül az Elba szigetén töltött száműzetésből visszatért császár végső bukását hozta. A kedvezőtlen időjárási körülmények és az angol főerőket vezető Arthur Wellesley kiváló taktikai húzásai mellett a császár vereségében az is közrejátszott, hogy ez a Napóleon már nem az Elba előtti Napóleon volt: úgy mentálisan, mint fizikailag korábbi árnyékaként vetette bele magát a háborúskodásba, viszont ezzel együtt is alábecsülte ellenfelei képességeit. A vereség után négy nappal ismét lemondott trónjáról, és már július közepén elindult második – immáron végleges – száműzetésébe, Szent Ilona szigetére, ahonnan 1821-es haláláig már sosem szabadult el.


(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)