1915. június 27.

Három nap óta ismét húst kapunk este is. Nem tudjuk mire vélni ezt, illetve a bakaság meg van győződve róla, hogy ez közeli indulásunknak csalhatatlan jele. Az esti cigányzenét is betiltja a muszka, a fertőző betegségekre való hivatkozással. Lehet, hogy a jobb kosztot is ennek köszönhetjük. Hát akkor igazán nincs köszönet benne. Nem gondolunk a közeli veszedelemre, legalább mi egészségesek vagyunk, ne vegye el a kedvünket.

Sokat vagyunk Zsakiéknál, s örvendek, hogy a nagyszobájuk olyan kellemes, sokkal naposabb, barátságosabb, mint a miénk, ablakai is a főútra nyílva szórakozást nyújtanak lakóinak; eddig úgyis orroltak reánk, mert a mi szobánk könnyebben volt fűthető, s azt hitték, becsaptuk őket. Mert hát a plenni is olyan szent, melynek maga felé hajlik a keze, s a nyomorúság önzővé teszi az embereket, hisz itt igazán a létért kell küzdeni, s csodálatosképpen mindenki létezni akar. Azért is sokat vagyunk a nagyszobában, s okosabb dolog híján vitázunk.

Megörökítem a történelem számára, hogy pl. ma szegény Zsaki azt merte kétségbe vonni, hogy a magyarban kétféle „e" van. Zsaki a legdühösebb vitatkozó, aki inkább megnyúzatja magát, de nem enged abból, amit egyszer állított, legyen bár az olyan országos absurdum, melyet ő is rögtön, az állítás pillanatában már annak érez. Ilyenkor testületileg szoktunk nekimenni s ő, mint a sarokba szorított vadkan veri vissza a támadásokat, szükségszerű legújabb absurdumokkal, melyek új támadásra hívják fel a bandát, míg Zsaki bele nem izzad, sőt érvek híján gorombaságokhoz nem folyamodik, melyet a kaján társaság szívesen viszonoz. Csizmás koma, vagy ahogy legújabban hívjuk, Lojzi, ezekben a vitákban mutatta meg, hogy több van a fejében, mint első kapásra az ember sejtette volna, s az ifjabb nemzedék már némi respektussal kezeli.

Zsaki ma másodszor is felhuzatik mint távbeszélő, az Európa−Ázsia távolsági mértékkel kapcsolatban, ahol ismét rettenetesen ellovagolja magát. Hát így szórakozunk, hogy meg ne savanyodjunk.