Olasz front: ahol három és fél éven keresztül aratott a halál

1914. július 28-án az Osztrák-Magyar Monarchia – az egy hónappal korábban Szarajevóban merénylet áldozatául esett Ferenc Ferdinánd és felesége halála után küldött ultimátum lejártát követően – megindította hadműveleteit Szerbia ellen. E két ország konfliktusa néhány napon belül egész Európát lángra lobbantotta. A Monarchia augusztus 6-án üzent hadat Oroszországnak, így szinte a háború elejétől fogva kétfrontos harcot kellett vívnia. A szerb hadszíntéren decemberre elcsendesültek a harcok – a Monarchia csapatait visszaszorították a júliusig érvényes határok mögé, ám a szerb hadsereg annyira kimerült a harcokban, hogy nem tudott támadó hadműveleteket kezdeni -, így ezt követően az osztrák-magyar csapatoknak csak az orosz frontra kellett koncentrálniuk.

Szövetségesből ellenfél

A történészek szerint nem érte teljesen váratlanul Olaszország hadba lépése az Osztrák-Magyar Monarchiát. Bár a két ország a Hármas Szövetség tagjaként egymás szövetségese volt, már jóval a háború előtt érezni lehetett némi feszültséget a nemzetek között. „Aztán 1914. augusztusában Olaszország deklarálta semlegességét, azaz az első hónapokban kimaradt a háborúból. Mindezt azzal indokolta, hogy a Monarchia az olaszok beleegyezése nélkül támadta meg Szerbiát, éppen ezért nem kötelesek belépni a háborúba" – mondta Balla Tibor.

Az alezredes hozzátette: a Monarchia tárgyalásos úton igyekezett meggyőzni arról az olaszokat, hogy maradjanak semlegesek Ők viszont bejelentették, hogy területi kompenzációként igény tartanak Dél-Tirolra, az Isonzó völgyére és az Isztriai-félszigetre – vagyis azokra a területekre, ahol jelentős olasz kisebbség élt -, így a tárgyalások félbeszakadtak. Mivel a németek nyomást gyakoroltak a Monarchiára – mondván: mindenképpen meg kell akadályozni egy új front létrejöttét – a felek 1915 januárjában ismét a tárgyalóasztalhoz ültek. A Monarchia ekkor felajánlotta Dél-Tirolt és az Isonzó völgy egy részét, ez azonban ekkor már nem volt elég az olaszoknak.

„Volt ugyanis annyi eszük, hogy ekkora már tárgyalásokat kezdtek az antant országokkal is, akiknek semmi nem volt drága, így a front megnyitásának ígéretéért az olaszok minden területi követelését támogatták. Így jutunk el addig, hogy az olaszok 1915 május 4-én felmondják a Hármas Szövetséget, május 23-án pedig az antant oldalán belépnek a háborúba. Ezzel megnyílik a magyar katonai szóhasználatban hivatalosan délnyugati hadszíntérnek nevezett front, amelyet más néven olasz frontnak is neveztek" – elevenítette fel a történteket a HM HIM hadtörténésze, aki elárulta azt is, hogy a Bécsbe érkezett hadüzenetet „arculcsapásnak", „tőrdöfésnek" értelmezte a császári udvar, még az uralkodó is felháborodott, mondván „ekkora hitszegés még nem volt a XX. század eddigi történelmében."

Egy hónap harc nélkül

A hadüzenet megérkezésekor a határ osztrák-magyar oldalán csak biztosító erők tartózkodtak, összességében néhány hadosztály. Komolyabb erősítésre nem is nagyon lehetett számítani, mivel ebben az időben – már az 1915. május 2-i gorlicei áttörés után – minden katonára szükség volt az orosz fronton az előrenyomulás folytatásához. „Ezért az olasz fronton az osztrák-magyar hadvezetés alapvetően csak a védekezésre gondolhatott" – hangsúlyozta Balla Tibor, leszögezve: mindössze a szerb határ közelében állomásozó XV. és XVI. hadtestet tudták átcsoportosítani az olasz határra, s belőlük alakult meg az 5. hadsereg.

Sokan a mai napig az olaszok legnagyobb stratégiai hibájának tartják, hogy az olaszok a konkrét harci cselekményeket csak egy hónappal a hadüzenet átadása után indították meg. Balla Tibor szerint ez azonban nem róható fel az olaszok hibájának, ugyanis ők 1915. májusának végén, illetve június elején még egész egyszerűen nem voltak felkészülve a háborúra. Csapataikat össze kellett vonni és az ország északkeleti „csücskébe" csoportosítani. Márpedig ehhez szükségük volt az egy hónapos harc nélküli időszakra.

Az Osztrák-Magyar Monarchia azonban nem tétlenkedett a hadüzenet átvétele után, a birodalom hadiflottája már május 23-án kifutott a kikötőkből és a hajók rajtaütésszerűen végigbombázták az olasz keleti partok nagyobb kikötővárosait. Vasútvonalakat, raktárakat, közlekedési csomópontokat lőttek szét. „Ez is jelentősen lassította az olasz csapatok összevonását" – mondta Balla Tibor, hozzátéve július 23-ra 500 ezer olasz katonát sikerült felvonultatni a határ térségébe, velük szemben mindössze 200 ezer osztrák-magyar baka állt.

Tizenkét csata, meg még kettő…

Az első világháborús olasz front főbb történéseit a történészek a tizenkét isonzói csatára, majd az azt követő piavei, illetve a Vittorio Venetto-i csatára osztják. Az első tizenegy isonzói csatában az osztrák-magyar csapatok döntően védekeztek, az olaszok alig háromszáz négyzetkilométeres területet tudtak csak elfoglalni, hatalmas véráldozat árán.

„Amikor kitört a háború, a József főherceg vezette VII. hadtestet először a Plöcken hágónál, a magashegységben vetették be. Aztán rájöttek arra, hogy a zömmel alföldi bakák nem alkalmasak az ottani harcokra, mivel nem szoktak hozzá a magashegyi környezethez. Ekkor levitték őket a Doberdóra, ahol kiválóan beváltak. Persze a terep itt is nagyon nehezítette a küzdelmet. Karsztos felszínről van szó, ami akkoriban a mostaninál is kopárabb volt. A védők az első néhány csatában nem is tudtak hagyományos lövészárkokat kiépíteni maguknak, kő mellvédeket raktak, ami nem sokat védett az ellenséges gránátoktól. A repeszek mellett a robbanások után szétrepülő kövek és kőszilánkok is komoly sebesüléseket okoztak" – emlékeztetett a HM HIM hadtörténésze, majd arról beszélt, hogy ezen a területen nem lehetett összefüggő állásrendszert kiépíteni. Ezért kezdték el használni a természetes barlangokat, illetve a mesterséges, robbantással, fúrással kialakított kavernákat egy-egy század vagy zászlóalj elhelyezetésére.

Balla Tibortól megtudtuk: a tizenkettedik isonzói csata caporettói áttörés néven került be a történelemkönyvekbe. 1917. október 24-én a németekkel megerősített osztrák-magyar csapatok Caporettonál áttörték a frontvonalat és megindultak Olaszország belseje felé. Az előrenyomulás egészen a Piave folyóig tartott, ahol a brit és francia csapatokkal megerősített olaszok megállították a támadást. A november 10. és 21. közötti osztrák-magyar támadások a Piave mentén azzal értek véget, hogy a Monarchia csapatai védelmi vonalat építettek ki a folyónál.

A hadtörténész hozzátette: 1918 márciusában, a breszt-litovszki békekötés után a Monarchia keleti fronton harcoló csapatai felszabadultak, így azokat a hadvezetés át tudta csoportosítani a Piavéhez. Az antant részéről az olaszok mellett ekkor már brit, francia és amerikai egységek is harcoltak az olasz fronton, hogy elejét vegyék a központi hatalmak további térnyerésének. A Monarchia hadvezetése úgy gondolta, hogy egy újabb, elsöprő erejű támadással sikerül Olaszországot térdre kényszeríteni és megnyerni a háborút. A hátországban zajló események – a sztrájkok, tüntetések állandósultak, az utánpótlás akadozott, a lakosságnak elege volt a háborúból, illetve megindult a nemzetiségek politikai szervezkedése a Monarchia feldarabolása érdekében – azonban hátráltatták a piavei csata néven elhíresült támadást, amit az antant csapatok néhány nap alatt megállították.

Balla Tibortól megtudtuk, az olasz hadvezetés nem sokkal ezután ismerte fel, hogy eljött az alkalom a Monarchia feletti döntő győzelemre és a fegyverszünet kikényszerítésére. Az olasz, brit, francia és amerikai csapatok pontosan egy évvel a caporettói áttörés után, 1918. október 24-én lendültek támadásba a Piavénél, Vittorio Veneto város közelében, rövid időn belül áttörték a Monarchia frontvonalát és előrenyomultak. A Monarchia hadvezetésében teljes volt a zűrzavar, a katonák dezertáltak, hazafelé indultak. Ráadásul az ország ekkor már gyakorlatilag nem is létezett, önálló államok alakultak meg a romjain.

A háború vége

„November 3-án, Padovában írták alá fegyverszünetet; az antant képviseletében az olaszok, illetve az osztrák-magyar tárgyalóbizottság. A megállapodásnak volt egy olyan kitétele, hogy csak egy nappal később lép életbe. Viszont az osztrák-magyar hadvezetés parancsára a csapatok már aznap délután letették a fegyvert. Így a háború utolsó napján mintegy 360 ezer osztrák-magyar katona került olasz hadifogságba, akik közül később sokan nem térhettek haza" – mondta Balla Tibor, akitől megtudtuk azt is, hogy 1918. november 4-én, amikor a Monarchia számára véget ér az első világháború, az osztrák-magyar csapatok mindenhol az 1914-es határokon kívül álltak. Ennek ellenére vesztesként tették le a fegyvert…

„Az olasz front csaknem három és fél évének öldöklő csatái hatalmas emberáldozatot követeltek mindkét fél részéről. Az olaszok több mint egy millió, míg a Monarchia közel egy millió halott, sebesült és fogságba esett katonáját vesztette el a harcok során ezen a területen" – összegezte a veszteséget a HM HIM hadtörténésze.