Petőfi halála: 1849. július 31.

„Szilaj lelkesedés / Foly bennem, mint tüzár, / A vérszag és a füst
/  Megrészegíte már, / Előrerontok én, / Ha élek, ha halok! / Utánam, katonák, /
Utánam, magyarok!" – Petőfi Sándor Csatában című költeménye alig öt hónappal 1849. július 31-én bekövetkezett halála előtt született. A költő 1848 nyarán írta meg Az apostolt, mintegy előre látva a történteket, majd nem sokkal később, szeptember 16-án megfogalmazta kiáltványát: „Talpra legények! Ha most föl nem keltek, fekünni fogtok a világ végéig. …föl, polgárok, föl küzdeni életre-halálra."

Majd rögvest jelentkezett katonai szolgálatra, s elindult Erdélybe a népfelkelés szervezésére, de nem jutott tovább Nagybányánál. Visszatért Pestre, ahol átvette kapitányi kinevezését és bevonult Debrecenbe zászlóaljához. Itt késő őszig újoncok kiképzésével foglalkozott, de 1849 eleje már Bem József hadseregénél találja, amelynek soraiban, januárban a Vízakna és Déva közötti csatákban át is esett a tűzkeresztségen.

A költőt, amennyire lehetett, Bem tábornok óvta a harcmező veszélyeitől, de Petőfi mégis több ütközetben vett részt. Katonai pályája során kétszer is lemondott rangjáról, de átmeneti de rövid polgári élete után hamar ismét századosként Bem segédtisztje lett, majd a szászsebesi és a bánsági hadműveleteket követően Bem érdemjellel tüntette ki, és őrnaggyá léptette elő.

Nem sokkal később a költő katona Mészáros Lőrinc hadügyminiszter után annak helyettesével Klapka György tábornokkal került összetűzésbe, aminek házi őrizet és ismételt rangjáról való lemondás lett a vége. Tiszti fizetése híján Petőfi nehéz helyzetbe került, de 1849 júniusában maga Kossuth Lajos kérte fel a nép mozgósítására. A költő az orosz beavatkozást követően csatlakozott ismét Bem hadseregéhez.
1849. július 31-én találkozott Bem mintegy 3–4 ezer főt számláló serege a csaknem ötszörös túlerőben lévő orosz haderővel.
A fehéregyházi (segesvári) ütközet a magyarok vereségével végződött. A csatában délután még élve látták a költőt, de további sorsát máig homály fedi.

A halott Petőfiről egy bizonyos August von Heydte osztrák őrnagy, (később ezredes) tanúskodott több évtizeddel később. Fogoly tisztek tanúvallomásukban „egy alacsony termetű, vézna, sárgás bőrű, szakállas, mellén átszúrt felkelőt" Petőfivel azonosítottak. A holttest mellett találtak egy Bemhez írt jelentést is a honvédcsapatok állásáról.

A történészek és kutatók mai álláspontja szerint Petőfi Sándor 1849. július 31-én elesett a segesvári csatában. Mások ezt vitatják, szerintük hadifogolyként Szibériába hurcolták, ahol később vagy kivégezték, vagy természetes halál halt.

Egy kutató szerint Magyarország nemzeti költőjének sírhelyét megtalálni az utókor kötelessége. „Valószínűleg egy hevenyészett tömegsírba temették akár több száz honvéddel együtt. Ezt nem tekinthetjük végső nyughelynek" – szól a magyarázat, miért is kellene felkutatnunk Petőfi Sándor hamvait.

Fotó: Archív