Politikai merényletek az utóbbi száz év történetéből

Minden bizonnyal a világtörténelem legsúlyosabb következményekkel járó merénylete a Habsburg trónörökös szarajevói meggyilkolása volt 1914. június 28-án. Ferenc Ferdinánd megölése a casus belli fogalmának legklasszikusabb, tankönyvi leirata, hiszen ekkor már évek óta minden hatalom csak a megfelelő okra várt Európában, hogy annak örvén végre a másik torkának ugorhasson. A trónörökös vizitjének a fáma szerint több kedvezőtlen előjele is volt: a hercegi párt szállító vasúti kocsinak meg kellett szakítania útját, mert tengelye átforrósodott, a mentesítésre küldött vagonban pedig kihunytak a fények. Miután gyertyát gyújtottak, a trónörökös – állítólag – még azt is megjegyezte: olyan, mintha egy kriptában lennének. Ómenen jócskán túlmutató figyelmeztetés volt az a bomba, ami a szarajevói pályaudvaron robbant, amikor befutott a szerelvény. Tizenegyen sérültek meg, többen súlyosan, Ferenc Ferdinánd azonban annak dacára sem volt hajlandó félbeszakítani a látogatást, hogy ekkor már közvetlen környezete is ezt szorgalmazta. A merénylő, a szerb radikális, fanatikusan Habsburg-ellenes Gavrilo Princip társaival együtt eredetileg bombát akart dobni a herceg autójára, de végül inkább torkon lőtte a trónörököst. Egyértelmű bizonyíték ugyan a mai napig nincs rá, de a szerb politikai elit egy része szinte bizonyosan tudott a készülő merényletről: Princip eleve a szerb katonai hírszerzés főnökének egyik közeli munkatársától értesült a látogatás paramétereiről. A szerb hadsereg magas rangú tagjai ugyanakkor direkt módon nem támogatták a készülő akciót. Princip később húsz év fegyházbüntetést kapott, ám végül ennek kitöltése előtt, 1918. április 28-án meghalt a börtönben tuberkulózisban. Ekkor még majdnem fél év volt hátra abból a háborúból, amelynek közvetlen kiváltó oka a szarajevói merénylet lett, és összesen több mint 15 millió ember életét követelte – és amelyet először a „nagy háborúként", később inkább első világháborúként emlegetett a világ.

Tisza István (Budapest, 1918. október 31.)

Tisza Istvánra, a 20. század elejének egyik legmeghatározóbb magyar politikusára közismert módon az Országgyűlésben is rálőttek egyszer, és további két sikertelen merényletkísérletet követtek el ellene. A negyedik próbálkozás végül sikerrel járt: Tisza életét golyók oltották ki az őszirózsás forradalomként emlegetett eseménysorozat közepette, a Hermina úti Róheim-villa bejáratánál. Katonák és matrózok csoportja végzett vele, ám a mai napig nem sikerült tisztázni, pontosan kinek a megrendelésére és miért ölték meg a volt miniszterelnököt, aki hivatali idejének letelte után is a dualizmus és a háborús politika jelképeként élt a köztudatban, és számos ellenséget szerzett magának két kormányfői ciklusa alatt. Noha a Károlyi-kormány nyomoztatott az ügyben, a gyilkosságot végül nem sikerült pontosan felderíteni: még a pontos indítékról is csak találgatni lehet a mai napig – annak ellenére, hogy a feltételezett tettesek és felbujtók közül többet is börtönbe zártak.

Mahátma Gandhi (Újdelhi, 1948. január 30.)

A modern India megteremtője, a béke egyik legismertebb szószólója éppen imádkozni készült, amikor egy hindu fanatikus, Nathu Ram Godse közvetlen közelről lelőtte. Mahátma Gandhi (vagy ahogy Indiában emlegették, Bapu, azaz „Apa") 78 éves volt, és fél óra szenvedés után belehalt sérüléseibe. Halála sokkolta az egész világot, és óriási döbbenetet váltott ki éppen azért, mert Gandhit az erőszakellenesség szószólójaként ismerték. Abba azonban sokan nem gondoltak bele, hogy az államférfi – mint minden radikális változásokat hozó politikus, sőt, ha úgy tetszik, „honalapító" – az előző évtizedek folyamán számtalan érdekcsoportot haragított magára, méghozzá hindukat és muszlimokat egyaránt. Halála tömeghisztériához és erőszakhullámhoz vezetett Indiában – még belegondolni is rossz, mivé fejlődhetett volna mindez, ha a független India első miniszterelnöke történetesen nem egy Gandhihoz mérhetően óriási formátumú államférfi Dzsáváhárlál Nehru személyében. Godsét egyébként 1949-ben halálra ítélték és felakasztották.

John Fitzgerald Kennedy (Dallas, 1963. november 22.)

Egyetlen más merénylet sem generált annyi összeesküvés-elméletet, mint a Kennedy-gyilkosság – a konspirációs teóriák olyan szerteágazóak, hogy még példálózó felsorolást is nehéz lenne gyártani belőlük. Ez ugyanakkor az az eset, amikor alapos oka van annak, hogy mindez így alakult, hiszen a texasi merénylet körüli tisztázatlan kérdések száma elképesztően magas, kezdve a közeli dombról felszálló füst pontos mibenlététől az elfogott merénylő, Lee Harvey Oswald szovjet kapcsolatain és Jack Ruby általi meggyilkolásán át egészen addig, miért is kellett évtizedekre titkosítani rengeteg nyomozati aktát és dokumentumot. Egy dolog mindenesetre biztos: a megoldás kulcsához ötven évvel a történtek után sincs sokkal közelebb a történettudomány és a közvélemény, mint a nyomozás hivatalos lezárása idején. John F. Kennedy megölése továbbra is rejtély.

Anvar Szadat (Kairó, 1981. október 6.)

Anvar Szadat ellentmondásos figurának számít, arról azonban nincs helye vitának, hogy nagy formátumú politikus volt: Egyiptom és Izrael békekötésének egyik fő kovácsaként éppúgy ünnepelték hősként, mint ahogy a vérét is milliók kívánták az iszlám és az arab ügyek elárulójaként. Végzetét is egy radikális muszlim szervezet, az Egyiptomi Iszlám Dzsihád okozta egy katonai parádén, ahol az egyik előtte elvonuló teherautóról lőtte le merénylők egy csoportja Khaled Ahmed el-Iszlambuli hadnagy vezetésével. (Érdekesség, hogy az ezt követő lövöldözésben Szadat későbbi utódja, alelnöke, Hoszni Mubarak, illetve a leendő ENSZ-főtitkár, akkori külügyminiszter, Butrosz Gáli is megsérült.) Számos politikai merénylettel szemben Szadat megölése viszonylag „tiszta ügynek" számít: az ugyan máig nem egyértelmű, milyen szintről segítették a merénylőket a hadseregből, de nincs annyi kérdőjel az ügyben, mint több más esetben. Az elnök külföldön és odahaza is számos ellenséget szerzett magának, így megölték – ez azonban már nem vethetett gátat az általa elindított törekvéseknek. A merénylőket később egyébként kivégezték.

Indira Gandhi (Újdelhi, 1984. október 31.) és Radzsiv Gandhi (Sriperumbudur, 1991. május 21.)

Indira Gandhi – aki neve ellenére nem volt rokona Mahátma Gandhinak, hanem a már említett Nehru lányaként épített magának sikeres politikai karriert – összesen tizenhét éven keresztül állt India élén, és saját testőrei gyilkolták meg otthona kertjében. A közvetlen kiváltó ok a pandzsábi szikhekkel történt összetűzés volt, Gandhi ugyanis kőkeményen ellenállt a szeparatista törekvéseknek, és ennek érdekében még vallási központjuk ostrom alá vételétől sem riadt vissza. A két szikh testőr közül az egyiket még a merénylet után agyonlőtték egy tűzharcban, a másikukat pedig – egy harmadik résztvevővel egyetemben – később kivégezték. Indira Gandhi után a miniszterelnöki székbe fia, Radzsiv került, akit hivatali idejének lejárta után két évvel egy öngyilkos tamil merénylő gyilkolt meg egy kampányeseményen.

Olof Palme (Stockholm, 1986. február 28.)

A svéd miniszterelnök meggyilkolása már csak azért is megdöbbentette az egész világot, mert egy gazdag, nyugati jóléti demokráciában történt. Arról a mai napig kevesebb szó esik, hogy Olof Palme több szempontból is kilógott a gazdag, nyugati jóléti demokráciák vezetői közül: nem csak a Szovjetunióval különbözött össze több ügyben, hanem az Egyesült Államokkal és Izraellel is, és ugyan politikai pályafutása során akadtak vitatható lépései (így például Pol Pot hatalomra kerülésének kezdeti üdvözlése, vagy egy hivatalos vizit Fidel Castro Kubájában), szenvedélyességével, az emberi jogok melletti következetes kiállásával nagy népszerűségre tett szert. Éppen színházból tartott haza a feleségével, amikor egy merénylő közvetlen közelről fejbelőtte. Palme meggyilkolása egy tekintetben a mai napig kilóg az összeállításunkban felsorolt merényletek közül: a mai napig nem tudjuk, pontosan ki és miért ölte meg a svéd kormányfőt, sőt, még tippjeink sem igazán lehetnek róla. Első fokon, elsősorban Palme nejének felismerése alapján ugyan 1988-ban elítéltek egy Christer Pettersson nevű férfit, ám ez utóbb téves döntésnek bizonyult. A miniszterelnök meggyilkolásáról azóta közel annyi összeesküvés-elmélet született, mint JFK-éről, de megnyugtató válasz lassan három évtized távlatából sincs. Egy dolog biztos csak: Olof Palme halálához sokaknak fűződhetett érdeke.

Jichák Rabin (Tel-Aviv, 1995. november 4.)

Az izraeli-palesztin konfliktus sajátos vonásaira és korántsem fekete-fehér jellegére világít rá az a tény, hogy Jichák Rabinnal, Izrael miniszterelnökével nem palesztin ellenállók végeztek, hanem egy izraeli szélsőséges nacionalista, Yigal Amir lőtte le. Tettének kiváltó oka az 1993-ban, Oslóban tető alá hozott megállapodás volt Jasszer Arafattal, amelynek megkötéséért a PFSZ volt vezetője mellett Rabint is Nobel-békedíjjal honorálták. Amir mereven ellenezte a békefolyamatot. Mint azóta tudjuk, az oslói folyamat végül megrekedt, ám ebben Rabin megölésének végül nem volt perdöntő szerepe. A merénylő egyébként máig börtönben ül, és minden bizonnyal élete végéig ott is marad, noha izraeli nacionalista körök időről időre akciókat indítanak annak érdekében, hogy kapjon kegyelmet. Amirt a fegyintézetben is szigorúan őrzik, más foglyokkal például csak tavaly július óta érintkezhet, és így is csak erősen limitált ideig.

Zoran Djindjics (Belgrád, 2003. március 12.)

A szerb miniszterelnök tíz évvel ezelőtti meggyilkolása felrázta a világot, amely már éppen kezdte azt hinni, hogy a Balkánon közel van a végleges fellélegzés ideje a ’90-es évek háborúi után. A kemény kezű Zoran Djindjicset, az első tényleg demokratikusan megválasztott szerb miniszterelnököt a Szlobodan Milosevicshez közeli, egykori (vagy ki tudja…) katonákat és titkosszolgákat is szép számmal tömörítő, Zimonyi-klán nevű bűnszervezet gyilkoltatta meg: az autójából kiszálló kormányfőt a kabinet székháza előtt lőtte szíven egy mesterlövész. A háttér itt is egyértelmű: Djindjics le akart számolni a régi hálózatokkal, amivel rengeteg radikális csoport és az államigazgatásba, hadseregbe mélyen beágyazódott kör érdekeibe kavart bele. Miután pedig kiadta Hágának Milosevicset, ezek a körök úgy döntöttek: ez volt az utolsó csepp a pohárban, innentől kezdve nincs számára kegyelem.

Benazír Bhutto (Ravalpindi, 2007. december 27.)

Az első nő, aki miniszterelnök lett a muszlim Pakisztánban: először 1988-ban, majd 1993-ban nyerte el a tisztséget, és ugyan mindkétszer hivatali ideje lejárta előtt kellett távoznia korrupciós botrányok miatt, népszerűsége mégis töretlennek tűnt, amikor csaknem tíz évnyi önkéntes száműzetést követően, 2007-ben visszatért hazájába. Élesen bírálta Pervez Musarraf akkori elnököt, az egy időre házi őrizetbe is helyeztette, majd miután ezt feloldották, Bhutto életét egy politikai nagygyűlésen elkövetett bombatámadás oltotta ki. Vagy nem. Itt kezdődnek ugyanis a kibogozhatatlan ellentmondások. Noha Musarraf kormányzata annak idején a tálibokra igyekezett terelni a gyanút, az exelnök ellen idén augusztusban hivatalosan is vádat emeltek politikai riválisa feltételezett meggyilkoltatása miatt, ám az ügyben számos kérdőjel kering: a nyomok és bizonyítékok finoman szólva is furcsa kezelése miatt többek között még azt sem tudni minden kétséget kizáróan, hogy a robbanás vagy ezzel egyidejűleg leadott lövések végeztek-e Bhuttóval. Tovább árnyalja a képet, hogy egyes elméletek szerint Musarrafnak a felszíni kép ellenére egyáltalán nem fűződött érdeke Bhutto halálához, sőt, bizonyos források azt valószínűsítik: éppen Bhutto miniszterelnökké választása jelentette volna a kulcsot számára ahhoz, hogy elnök maradhasson. A kérdésekre aligha kapunk választ belátható időn belül, különösen nem olyanokat, amelyek megnyugtatóan tisztázzák a történteket.