Retro-mozi: A piszkos tizenkettő

A piszkos tizenkettőről szóló könyv mind az Egyesült Államokban, mind Nagy-Britanniában bestsellernek számított: a világháború még jelentős mértékben feldolgozatlan trauma volt ekkoriban, a közönséget pedig minden érdekelte, amely a világégéssel kapcsolatosan megjelent, nem véletlenül jelentették ezek az évek a háborús filmek nagy korszakát. A Metro–Goldwyn–Mayer és Robert Aldrich rendező már a regény megjelenése előtt eltökélték magukat, hogy megszerzik a filmjogokat, ráígértek a többi nagy stúdió ajánlatára, és 1965-re magukénak mondhatták a projektet. Az elejétől fogva nyilvánvaló volt, hogy komoly, A-kategóriás produkció készül majd: a költségvetés majdnem 5,5 millió dollárra rúgott, ami az akkori viszonyok között monstre összegnek számított Hollywoodban. Viszonylag gyorsan eldőlt, hogy a mozit Angliában rögzítik majd – ennek megfelelően tehát a sztoriban kulcsfontosságú francia kastély díszletmását is itt kellett felépíteni.

Ami a szereposztást illeti, a fegyenceket összefogó John Reisman őrnagy megformálására a készítők egy élő amerikai ikont néztek ki John Wayne személyében, aki azonban különböző ellenérzések miatt nemet mondott az ajánlatokra (a forgatókönyv első verziójában Reisman életét még egy szerelmi szál is bonyolította a nyakába varrt bűnözők mellett, és ez állítólag nem tetszett neki). Így került tehát az alkotók látókörébe Lee Marvin, aki a legtökéletesebb választásnak bizonyult, mivel maga is megjárta a frontot, és ennek köszönhetően számos használható, kisebb-nagyobb ötlettel segítette a stábot (más kérdés, hogy emellett sokat is morgott egyes, általa hiteltelennek bélyegzett elemek miatt). Jack Palance is visszautasította az egyik legjellegzetesebb fegyenckarakter, a megszállott, bekattant Maggott megformálását, ugyanis Aldrich és a forgatókönyvet jegyző Nunnally Johnson–Lukas Heller páros nem volt hajlandó levágni a figuráról a rasszista sallangokat (ez egyébként érthető, hiszen Maggott sorsában ennek a vonalnak is alapvető szerepe van a filmben). Az ő helyére végül Telly Savalast szerződtették.

Ernest Borgnine, George Kennedy, John Cassavettes, Donald Sutherland és az ezekben az években sztárrá vált Charles Bronson szintén felsorakozott a szereplőgárdában, az egyik legnagyobb feltűnést keltő húzás azonban az ünnepelt amerikaifutball-szupersztár, Jim Brown leigazolása volt Jefferson szerepére. (Más kérdés, hogy Brown sportkarrierje emiatt aztán véget is ért, csapata, a Cleveland Browns tulajdonosa ugyanis válaszút elé állította, ő pedig Hollywoodot választotta a foci helyett.) A készítők egyébként Maggott figurájával ellentétben bizonyos esetekben hajlandók voltak a szereplőkhöz szabni a karaktereket: miután Brown bekerült a stábba, mindenki tudta, hogy Jeffersont a sztár népszerűsége miatt érdemes jobban kiemelni, Sutherland pedig annyira meggyőző volt Pinkleyként, hogy végül többet mutattak belőle, mint amennyit eredetileg akartak. A Clint Walker alakította Posey karakterét viszont kicsit visszanyesték – ez a szereplő a könyvben eredetileg indián származású, és még egy esőtáncot is bemutat egy alkalmasnak tűnő pillanatban (látatlanban is jó döntés, hogy Aldrich ezt végül nem mentette át a filmbe).

A forgatás bő fél évig tartott, a visszaemlékezések szerint jó hangulatban, noha a rengeteg akciójelenet mindenkit megterhelt, a színészektől kezdve a stáb utolsó kellékeseiig. A piszkos tizenkettőt 1967. június 15-én mutatták be az Egyesült Államokban, és azonnal hatalmas sikert aratott, bár az MGM vezetői közül eredetileg sokan féltek tőle, hogy a 150 perces játékidő visszariasztja majd a nézőket a megtekintésétől. Tévedtek: a film az év egyik leghatalmasabb kasszasikere volt, több mint 45 millió dollárt termelt ki a pénztárakban, és noha bizonyos kritikusok bírálták erőszakossága miatt, a nézőket mindez egy cseppet sem zavarta. Egyes széplelkű ítészeknek az sem tetszett, hogy a film olyan figurákat állít a középpontba, akik a lehető legfinomabban szólva is ellentmondásosak – többen attól féltek, hogy Maggott, a Cassavettes alakította Franko vagy a Bronson játszotta Wladislaw tévképzeteket kelt az amerikai hadsereget illetően, miközben ekkor már javában folyt a vietnami háború, és a haderőnek bizonyosan nem volt szüksége negatív reklámra sem az otthoni hátországban, sem külföldön. A mindent túlgondolókkal szemben a közönség persze pont annak tekintette a filmet, ami: nem autentikus történelmi dokumentumdrámának vagy morális tanmesének a hadseregről, hanem mozgalmas, pörgős, szórakoztató háborús kalandfilmnek.

A piszkos tizenkettő kultusza a későbbi évtizedekben sem hanyatlott: a film a videókorszakba lépve a VHS-piacon is tarolt, és olyan népszerű maradt, hogy 1985-ben még egy tévéképernyőkre szánt folytatása is készült A piszkos tizenkettő: második küldetés címmel, amelyben Marvin, Borgnine és Richard Jaeckel is szerepet vállalt az eredeti leosztásból. Az 1987-es A piszkos tizenkettő: halálos küldetésbenés az 1988-as A piszkos tizenkettő: végzetes küldetésben már csak Borgnine bukkant fel ugyanabban a szerepben, mint 1967-ben, utóbbi két filmben már Telly Savalas vitte a hátán az új osztagokat, természetesen nem Maggott, hanem egy másik figura, Wright őrnagy bőrében. Ezek az alkotások ugyanakkor, mondani sem kell, még csak egy mondatban is nehezen említhetők az eredeti filmmel, amely a mai napig kultkedvencnek számít. És körülbelül mindent elárul róla, hogy maga John Agnew, az igazi Filthy Thirteen parancsnoka is nagyon szerette.