Retro-mozi: Katonák voltunk

Szöveg: Révész Béla | 2014. augusztus 13. 13:33

A háborús filmek kultusza napjainkban talán nem él olyan intenzíven, mint néhány évtizeddel ezelőtt, de a műfaj által kitermelt klasszikusok száma igen magas. Sorozatunkban ezekből válogatunk, ezúttal ismét a vietnami háborúba, a Halál völgyébe teszünk cseppet sem szívderítő kirándulást.

A film annyira megtörtént eseményt dolgoz fel, hogy az egyik főhős (Joe Galloway) haditudósító könyve (We Were Soldiers Once… and Young) alapján készült. A forgatókönyvért és a rendezésért az a Randall Wallace felelős, aki Mel Gibsont úgy ismeri, mint a tenyerét, hiszen annak idején ő hozta össze a filmes csatajeleneteket megújító Braveheart forgatókönyvét is.

A film érdekessége és értéke legfőképpen abban rejlik, hogy a háború első nagyobb konfliktusát dolgozza fel, felvillantva a kezdeti tapogatózást és az ellenség harcmodorának kifürkészését a szemben álló felek között, valamint az amerikai hadsereg hátországi tanácstalanságát bizonyos szituációkban. Galloway könyvének nem titkolt célja volt, hogy odacserdítsen Hollywoodnak is, amely szerinte ideológiailag agyonnyomta a vietnami háborúról szóló filmeket, s ezzel megfosztotta a közvéleményt a szikár tényektől. Hogy a filmnek sikerült-e ellensúlyozni ezt a véleményt, nehéz eldönteni, Wallace ugyanis sűrűn váltogatja a Braveheartra is jellemző naturalisztikus ábrázolást az időnként nehezen értelmezhető szentimentalizmussal.

1965-ben járunk, az amerikai hadvezetés a helikopteres hadosztályok felállításában látja a vietnami háború sikerének titkát. Johnson elnök bejelentette a katonák létszámának növelését, s az óvatosan tiltakozó hangok ellenére kezdetben mindenki biztosra vette a háború gyors lefolyását. Pedig tanulhattak volna a franciák példájából, akik (lásd a film nyitójelenetét) szintén belefutottak ebbe a csapdába, és gyarmati hadseregükkel csúfos kudarcot vallottak ugyanott.

„Franciák? Azok kik?" – kérdezik gúnyosan Washingtonban a film elején, érzékeltetve, mennyire nem voltak tisztában a rájuk leselkedő veszéllyel.
Nem úgy Hal Moore alezredes, aki már a kiképzésen tudja, hogy a vietnamiak egyáltalán nem primitív törzsi harcosok, akik ágyékkötőben, bambuszbotokkal törnek majd elő a dzsungelből, hanem a franciák öldöklésén edződött, szervezett, komolyan felkészített katonák, akik ráadásul a hazai pálya minden előnyét is élvezik. Hogy ezt mi, nézők is megértsük, szájbarágósan sűrűn látjuk az alezredest, amint éjszakánként a film nyitójelenetében bemutatott mészárlást tanulmányozza egy könyvből, azon gondolkodva, hogy ő mit tenne, ha ugyanúgy csapdába csalnák, mint francia elődeit. Ilyen felvezetés után persze, hogy pontosan ez fog történni.

A film első negyede az amerikai bázison játszódik, már-már idilli környezetben. A tisztek takaros házakban laknak családjukkal, a feleségek összejöveteleket tartanak, a legnagyobb problémát még a mosógépek működése/nem működése jelenti, a katonák baseballoznak a hangár előtt. Pokol előtti csend. Ekkor jön az indulási parancs. Moore alezredes és veterán jobbkeze, a mindig gyilkos hangulatú Plumley főtörzsőrmester vezetésével több száz amerikai katona repül át Vietnamba, hogy a nevükhöz fűződő csatával megkezdjék a kilátástalanság háborúját. Az indulás előtti kibocsátóünnepségen Moore szokatlan hangvételű beszédet mond, egyben (el nem ítélhető módon) megteremti saját maga mítoszát is: „Kemény és elszánt ellenséggel szállunk harcba. Nem ígérhetem meg, hogy mindannyiótokat élve hazahozlak. De egy dologra esküszöm: amikor csatába indulunk, én leszek az első, aki a harcmezőre lép, és én leszek az utolsó, aki elhagyja azt. És senkit − se holtat, se élőt − nem hagyok ott. Mi együtt fogunk hazajönni mindannyian."

Az érkezést követően Wallace szerencsére nem pepecsel azzal, hogy a vietnami amerikai bázis mindennapjait bemutatva húzza az időt. Miután Plei Mei mellett a vietnamiak megtámadták az amerikai különleges erők egyik táborát (emberi veszteség zéró), az amerikai hadvezetés Moore-t és embereit küldi a helyszínre, hogy demonstrálják hatékonyságukat és erejüket. A feladatuk látszólag nem bonyolult: seek and destroy, azaz felkutatni és megsemmisíteni az ellenséges erőket. Azt azonban senki nem tudta, hogy az X-Ray leszállási zóna éppen a kellős közepén fekszik a vietnamiak által körülzárt területnek, ahol 2500 katona várta a 450 amerikait.

Moore rémálma a kelepcéről tehát már az érkezés pillanatában megvalósult. A gyűrű pedig egyre szorosabb: a film jelentős részében a vietnami és az amerikai katonák méterekről lövik egymást, előbbiek csak néhány órára tartanak szünetet, egyébként három napon át éjjel-nappal támadják Moore embereit. A csata végül a vietnamiak visszavonulásával végződött, de az áldozatok száma és az élesben, komoly szinten első ízben tapasztalt vietnami harcmodor rádöbbentette az amerikai hadvezetést, mennyire súlyos problémával kell szembenéznie. (Johnson elnök nem is habozott sokat: többszörösére emelte a katonák létszámát, és – egyik legnagyobb felháborodást kiváltó intézkedéseként – a még tanulmányaikat végző, de hadköteles korban lévő fiatalokat is háborúba küldte.)

Wallace mesterien építette fel az egybefüggő csatajelenetek epizódjait. Minden másodpercen érezni és látni a forgatókönyv kidolgozottságának precíz kivitelezését. Mind a vágás, mind az operatőri munka teljes szinkronban működik a rendezői elképzeléssel, látszik, hogy Wallace a Braveheart alatt nagyon figyelt, hogyan kell grandiózus csatajeleneteket rendezni. Elszakadni nem tudott ugyan a hollywoodi kliséktől, de szerencsére a giccsbe hajló jeleneteket és párbeszédeket minimálisra csökkentette.

A haditudósító Joe Galloway (a Ryan közlegénymegmentése mesterlövészének megformálása óta nagy kedvencnek számító Barry Pepper) morális válsága, választási kényszere fényképezőgép és fegyver között például teljesen hiteles szála a történetnek, Moore film végi összezuhanása és sírása azonban erőltetetten hollywoodi elvárásnak hat – hozzátéve azt a tényt, hogy kevés férfiszínész tud olyan meggyőzően könnyezni a vásznon, mint Mel Gibson.

Wallace néha bosszantó közhelyekbe fut bele: ilyen például Herrick hadnagy utolsó mondata („Boldogan halok meg a hazámért"), amely még akkor is kínosan patetikusan hatna, ha valóban elhangzott volna, de a szemtanúk szerint a hadnagy ezt nem így, nem a halála percében és nem ebben a kontextusban mondta. Hasonlóan hatásvadász, de elfogadható megoldás, ahogyan Mel Gibson lábát mind a helikopter földet érése, mind a film végi felszállása alkalmával lassított felvételen látjuk, hogy még az is megértse, aki két falat popcorn közben esetleg elsiklott az alezredesi beszéd mellett: valóban ő lépett először a csatamezőre, és ő is hagyta el utoljára azt.

Ezen a ponton szólnunk kell a film egyik bombaötletéről: miközben a férfiak a Halál völgyében harcolnak, a történet többször is visszatér az otthoni bázisra, ahol a feleségek szemszögéből egészíti ki a történetet. A mosógépek problémája hirtelen eltörpül amellett, hogy férjeik bármelyik pillanatban meghalhatnak – és meg is halnak.

Hogy az amerikai hadsereg mennyire nem volt tudatában annak, mi vár rá Vietnamban, jól jelzi a cselekmény legmorbidabb szála: a csatában elesett katonák halálhíréről szóló táviratot mezei taxisokkal kézbesíttetik az özvegyeknek. Itt válik hangsúlyos szereplővé Moore felesége (Madeleine Stowe) aki meghagyja a taxisoknak: csak neki kézbesítsék a táviratokat, majd afféle „halál hírnöke"-ként ő adja át személyesen barátnőinek a tragikus dokumentumokat. A katonák tragédiája mellett tehát meggyőző ábrázolással láthatjuk az otthon maradt családok kétségbeesését, reménykedését vagy reménytelenségét.

A színészi alakításokra panaszunk nem lehet, Mel Gibson mellett kiemelkedő a haditudósító szerepében Barry Pepper, valamint a vietnami alezredest játszó Duong Don, akinek ugyan egy szavát sem értjük, mégis pontosan tudjuk, hogy ugyanazt teszi és ugyanúgy őrlődik, mint amerikai megfelelője odaát: agyal, töpreng, gyors döntéseket hoz a győzelem és katonái érdekében. A film végének egyik zseniális pillanata, amikor az amerikaiak által kitűzött picike zászlót leveszi, majd (beismerve vereségét) visszateszi a helyére.

Érdekesség, hogy a Katonák voltunk bemutatása után a vietnami színészt az ottani hadsereg lapja az „ellenséges erők propagandistájának, hazaárulónak" titulálta, és súlyos megbüntetését követelte.

Wallace úgy alkotott, mintha tudatosan kultfilmet szeretett volna forgatni. Ez bizonyos értelemben sikerült is. A Katonák voltunk elsősorban a hadseregekben alapmozi, mondanivalója az egymásra utaltságról, a bármikor bekövetkezhető végzetről és a veszteségek feldolgozhatatlanságáról a katonákhoz áll legközelebb. Mesteri film, amely rendelkezik egy különleges tulajdonsággal is: valami miatt régebbinek tűnik, mint amikor forgatták. A kilencvenes évek elejére tippelhetnénk, pedig négy évvel a Ryan közlegény megmentése, egy évvel a Black Hawk Down és bő hét esztendővel a Braveheart után készült. Utóbbi kapcsán óhatatlanul eszünkbe jut: mit művelt volna ezzel a filmmel Mel Gibson, ha a klasszikus sikerreceptet követik, azaz Wallace marad a forgatókönyvnél, a rendezést pedig átadja az egykor névrokonát alakító színésznek?