Retro-mozi: Top Gun

Először csak szokásos hoaxnak tűnt, amikor az utóbbi hetekben ismét felmerült, hogy Hollywoodban a Top Gun lehetséges folytatásán gondolkodnak. Ugyan már! 2014-et írunk, Tony Scott vadászgépes akciómozija pedig olyan elválaszthatatlanul kötődött a ‘80-as évek közepének már enyhülő, de még mindig hidegháborús légköréhez, majd hatalmas sikerének köszönhetően olyan szinten befolyásolta a korszak tömegkultúráját, hogy ennyi idő után nemcsak lehetetlennek, de teljesen értelmetlennek is tűnik a folytatás gondolata. Aztán amikor már maga Tom Cruise is megerősítette, hogy valóban folynak bizonyos ötletelések, mindenki nézett egy nagyot. Top Gun ma? Minek? Kinek? És főleg hogyan?

Fightertown

1983-at írunk. Jerry Bruckheimer producer kollégájával, Don Simpsonnal karöltve éppen Hollywood csúcsára tört az aktuális táncfilmmel, a Flashdance-szel, amikor valamelyiküknek kezébe került egy újságcikk, amely részletesen bemutatta az amerikai légierő San Diego-i Miramar légibázisán (az úgynevezett „Fightertownban") folytatott pilótaképzéseket. Ugyan a páros ekkor már nyakig benne volt a Beverly Hills-i zsaru munkálataiban, elkezdte őket izgatni a téma, és elhatározták, hogy a következő filmjük valami hasonló környezetben játszódik majd. A rendezői székre a kezdettől fogva Tony Scottot szemelték ki, aki legutóbb egy Éhség című, egyébként teljesen jó vámpírfilmet forgatott, a producereket azonban nem ez győzte meg, hanem reklámfilmes múltja, konkrétan egy Saab-hirdetés, amelyben egy Viggen vadászgép is felbukkant.

Noha papíron nagyszerűen mutatott a vadászpilótás ötlet, értékelhető forgatókönyv sokáig nem született, ráadásul Simpsonék tudták: a film csak akkor lehet igazán nagyszabású, ha tényleg nagy mértékben bevonják a készítésbe a légierőt. A hadseregnek tetszett az ötlet – a szakértők azonnal látták, hogy mekkorát emelhet az ázsiójukon egy efféle jól megcsinált popcorn-mozi –, ám ragaszkodtak hozzá, hogy beleszóljanak a sztoriba bizonyos pontokon. Így végül sikerült egyről a kettőre jutni, bár Jim Cash és Jack Epps, Jr. forgatókönyvéből legalább három-négy változat készült, mire végül mindenki elégedett lett vele. Példának okáért, a haderőnél hallani sem akartak róla, hogy a főszereplő, Pete „Maverick" Mitchell és társai kubai légtérben bonyolódjanak veszélyes incidensbe a film legelején, és Maverick vágyának tárgya sem lehetett egy katonatárs, így lett végül Charlotte Blackwoodból − az eredeti ötletekkel ellentétben − civil oktató. A mozi fő szakmai konzulense egy valódi vietnami pilótaveterán, Pete „Viper" Pettigrew admirális lett, így nem véletlen, hogy a vásznon Tom Skerritt által alakított rutinos, öreg rókának, Mike Metcalfnak szintén Viper lett a hívójele a filmben. Pettigrew egy rövid időre egyébként maga is felbukkant a filmben az oktatói gárda tagjaként.

Sly = Foley, Modine = Maverick

Habár a Top Gunról a mai napig mindenkinek a napszemüveges Tom Cruise fogpasztamosolya jut eszébe elsőként, Bruckheimerék eredetileg nem őt akarták a főszerepre. Első jelöltjük Matthew Modine volt, őt azonban nem mozgatta meg a sztori, és kerek perec visszautasította az ajánlatot. Így kötöttek ki végül Cruise-nál, aki ekkor már nem számított ismeretlennek a filmiparban a Kockázatos üzlet nagy sikerének következtében. Noha a főszereplő Mitchell hadnagy karaktere más hozzáállást kívánt meg, mint a szülei házát bordéllyá alakító fiatal gimnazistáé, a húszas éveinek elején járó színész nagyon akarta a szerepet, és a Legenda című fantasy-eposz forgatási munkálatainak végeztével épp rá is ért. (Utóbbit történetesen Tony Scott bátyja, Ridley rendezte – elképzelhető, hogy ez a vonal is közrejátszott Cruise leigazolásában.) Maverick karakteréhez állítólag Duke Cunningham karrierje szolgáltatta az inspirációt, noha Bruckheimerék ezt következetesen tagadták (lényegtelen mellékinformáció: nevezett vadászpilóta a későbbiekben kongresszusi képviselő is lett): az apját elveszített, örökösen az ő árnyékában élő, hipertehetséges, de bizonyítási vágya miatt roppant forrófejű hadnagy szerepét mintha csak Cruise-ra szabták volna. Mai fejjel jóformán el sem képzelhető más a figura bőrében, bár Simpson és Bruckheimer híres volt arról, hogy eleinte sosem a tökéletes választást hajszolták: szándékaik szerint az eredeti Axel Foley például Sylvester Stallone lett volna Eddie Murphy helyett a Beverly Hills-i zsaruban).

A légierő – természetesen az üzemanyag- és egyéb vonatkozó költségek ellenében – a stáb rendelkezésére bocsátott néhány F−14-est, de a külső, illetve pilótafülkés felvételek jelentős része valós gyakorlatok során készült: Scotték ilyenkor simán csak felvették a repülőgépeket, majd megfelelő módon összevágták a megszületett anyagokat. Noha mire a film moziba került, már a glasznoszty és a peresztrojka korszakát élte a világ, a Paramountnak természetesen még nem sikerülhetett valódi szovjet vadászgépeket szereznie a forgatáshoz, így a történethez szükséges MiG−28-asokat a vásznon F−5-ösök „alakították". A film egyébként 15 millió dollárba került, ami akkoriban nem számított olcsó mulatságnak, de a végeredmény látványosságához képest nem volt teljesen elrugaszkodott összeg sem: a vadászgépmentes Beverly Hills-i zsaru nagyjából ugyanennyibe került a stúdiónak és Bruckheimeréknek. A filmet végül 1986 májusában mutatták be.

110 perces toborzóreklám

A Top Gun megítélése a maga idejében sem volt egyértelmű: teljesen nyilvánvaló, hogy a film végtelenül idealizált világot mutat be, és még ehhez képest is faékegyszerűséggel teszi mindezt. Egy dolgot viszont nem lehet elvitatni tőle: a stílusosságát. Márpedig ez a stílusosság a film összes elemét áthatja, és éppen emiatt tudott Scott filmje – nyilván nem szándékosan – az amerikai haderőről forgatott leghatékonyabb toborzóreklámmá válni. És ebbe minden beleértendő, a naplementében anyahajóról felszálló F−14-esekről megkomponált tökéletes képektől kezdve a napszemüvegeken át egészen addig, ahogy Tom Cruise motorral végighajt a pálmasoron a Berlin Take My Breath Away című balladájára, majd szenvedélyesen megcsókolja Kelly McGillist. Innentől fogva az amerikai tinédzserek jelentős része egyszerűen olyan akart lenni, mint Maverick – és a filmkészítők még azt is megoldották, hogy a végére a rivális, nagy arcú, kötekedős Tom „Iceman" Kazansky is szerethető figurává szelídül. Menet közben pedig bőségesen van minden, amire az egyszeri popcorn-fogyasztónak szüksége van: konfliktus másokkal és önmagunkkal, szörnyű tragédia a navigátor (Anthony „Dr. Mark Greene, de itt Goose" Edwards) elvesztésével, meg persze némi éles helyzet, amiből azért SZERENCSÉRE mégsem tör ki a harmadik világháború. És nyilván sok zene, illetve reklámokba kívánkozó beállítások tömkelege – ez azonban nem is lehet meglepő Scott reklámfilmes múltja fényében.
A kritikusok sokat szidták a filmet az említett naivan idealizált világkép, illetve az érzelmi szál banális volta miatt, ez azonban mit sem számított, a Top Gun azonnal bombasikerré vált, és végül simán 1986 legnagyobb bevételt hozó mozija lett: az Egyesült Államokban 177, világszerte összesen pedig 357 millió dollárt kaszált. (Újabb lényegtelen mellékinformáció: az éves bevételi lista harmadik helyén A szakasz futott be, amelyet viszont ezzel szemben garantáltan nem tett ki az ablakba az amerikai hadsereg.)

Maga Tom Cruise a filmnek köszönhetően az évtized meghatározó szupersztárjai közé emelkedett, és nem mellékesen a premiert követően mintegy hatszorosára nőtt azok száma is, akik az amerikai haditengerészethez jelentkeztek. Mindezt maga Cruise egy pillanatig sem találta furcsának. „Egy kiképző egyszer azt mondta nekem a forgatáson, hogy csak négy foglalkozás közül érdemes választani: ezek a színész, a rocksztár, a vadászpilóta és az Egyesült Államok elnöke" − emlékezett vissza később. (A hadsereg és a légierő idealizálása, „menő" dologként való bemutatása persze nem az egyetlen értelmezési keret a Top Gun kapcsán – aki például emlékszik Quentin Tarantino monológjára a filmről az 1994-es Sleep With Me című vígjátékból, garantáltan soha nem felejti el. De ezt inkább nem lőjük le itt.) Ha pedig mindez nem lenne elég, a mozibevételek mellett a filmzenealbum is óriási összegeket termelt: öt héten át állomásozott a Billboard Top 200 első helyén, csak az Egyesült Államokban több mint 9 millió példányban kelt el, és négy sikeres kislemezt fialt. Ezek közül a Berlin már említett lírai dala mind az amerikai, mind az angol, mind a nyugatnémet listák élére felkerült, de Kenny Loggins rockosabbra húzott Danger Zone-ja is jó volt egy amerikai második helyre. (Magyarországon − érthető okokból − a film eleinte kalózmásolt, hangalámondásos VHS-favorit lett, a mozikban csak a rendszerváltás után, 1990 őszén mutatták be, nagyjából párhuzamosan az azonos című repülős magazin megjelenésével − itt az első szám borítóján egyébként szintén Cruise feszített.)

Drónokkal?

Mint a fentiekből is látható, a Top Gun igazi korszakos mozi volt: abban az értelemben is, hogy meghatározó lett, de úgy is, hogy csakis akkor és ott lehetett meghatározó, amikor kihozták. A legjobbkor, a legjobb helyen, a legjobb formátumban – mint oly sok más esetben, itt is ez volt a siker kulcsa. Noha a folytatásról 2010 óta suttognak, a dolog nyilván nem véletlenül mozog azóta is csak ötlet szintjén, pláne, hogy Tony Scott 2012-ben öngyilkos lett. A legfrissebb – Cruise által is megerősített – híresztelések szerint a második részben a már rutinos, öreg rókának számító Maverick a második részben drónokkal kerülne konfliktusba, amivel egyben a Top Gun kifejezésnek is új értelmet lehetne adni, de kérdésesnek tűnik, jó ötlet-e mindez – állítólag a készítők is csak akkor akarnak fejest ugrani a dologba, ha születik egy mindenki szerint jó forgatókönyv. A kockázat mindenesetre óriási, hiszen egy méltatlan folytatás az első rész legendájának is árthat.

Gyártó: Paramount

Rendezte: Tony Scott

Producer: Don Simpson, Jerry Bruckheimer

Főszereplők: Tom Cruise (Maverick), Kelly McGillis (Charlie), Val Kilmer (Iceman), Anthony Edwards (Goose), Tom Skerritt (Viper), Michael Ironside (Jester), John Stockwell (Cougar), Meg Ryan (Carol Bradshaw), James Tolkan (Stinger)

Forgatókönyv: Jim Cash, Jack Epps, Jr.

Fényképezte: Jeffrey L. Kimball

Zene: Harold Faltermeyer

Gyártási költség: 15 millió dollár

Összbevétel: 356,8 millió dollár

Amerikai mozipremier: 1986. május 16.