Száz éve kezdődött a vegyi hadviselés

A hadvezéreknek tehát új módszereket kellett találniuk a védelem áttörésére.

Ebben a helyzetben irányult a figyelem a mérges gáz felé, melynek használatát ugyanakkor az 1899-ben és 1907-ben aláírt hágai nyilatkozat egyaránt tiltotta. A németek 1915 elején a Mazuri-tavaknál, a bolimówi csatában mégis lőttek ki gázgránátokat a cári lövészárkokra, eredmény nélkül. A nyugati fronton ezért más módszert alkalmazva, úgynevezett gázfúvásos eljárással készültek bevetni a tiltott eszközt.

Gyilkos felhő a lövészárok fölött

Erre végül a flandriai Ypern (Ypres) mellett került sor, ahol 1914 őszén már egyszer megütköztek egymással a felek (ez az első yperni csata néven vonult be a történelemkönyvekbe), míg 1915 márciusában egy kisebb összecsapás helyszínre volt a térség. A brit erők ekkor foglalták el a környék ellenőrzése szempontjából kulcsfontosságú – a várostól délkeretre fekvő – úgynevezett 60-as magaslatot.

Erich von Falkenhayn tábornok, a császári német hadsereg főparancsnoka már január óta készült a gáztámadásra; hat kilométer szélességben közel 6000 gáztartályt helyeztetett el az antant lövészárkaival szemben, és várt a megfelelő széljárásra.

Az alkalmas pillanat végül 1915. április 22-én érkezett el. Késő délután a palackokból egyszerre engedték ki a 180 tonna klórgázt, melyet a szél a marokkói, algériai és francia katonák állásai felé sodort: ezzel kezdetét vette a második yperni csata.

A vegyi fegyver hatása elképesztő volt. A horizontot tíz méter magasságig betöltő zöldessárga színű halálos gázfelhőt hozzávetőleg 15 ezer ember lélegezte be. Harmaduk tíz percen belül meghalt, kétezer, a csatamezőn zavartan, fuldokolva, vakon botorkáló sérült az ellenség fogságába esett, míg a többiek fejvesztve menekültek Ypern felé.

Bár a kezdetleges gázmaszkokat viselő német katonák puskalövés nélkül jutottak át az első vonalon, nem tudták kihasználni az új fegyver teremtette előnyt. Parancsnokságuk ugyanis elképzelhetetlennek tartotta a harci gáz eredményes alkalmazását, ezért erre a frontszakaszra nem csoportosítottak tartalék erőket, melyek bevetésével tényleges áttörést lehetett volna elérni.

Kanadaiak főszerepben

A német előrenyomulást végül a helyszínre vezényelt kanadai csapatok akadályozták meg, óriási véráldozatok árán. Két nappal később, április 24-én St. Juliennél aztán ők is szembesülhettek az ellenség „csodafegyverével", amely azonban ekkor már nem hatott az újdonság erejével, és az előretörő gyalogság – bár meghódított némi területet – komoly veszteségeket szenvedett. Az öldöklő harc mindazonáltal arra ösztönözte a Brit Expedíciós Erő (British Expeditionary Force – BEF) második hadseregét vezető Horace Smith-Dorrien tábornokot, hogy április 27-én visszavonulásra tegyen javaslatot.

Egy, az Ypernhez közelebb eső frontvonalról akart nagyszabású ellentámadást indítani, s ezzel a németeket meghátrálásra kényszeríteni, vagy akár az eredeti állásaikba visszaszorítani. A tervet azonban felettese, a BEF főparancsnoka, John French tábornok elutasította, május 6-án pedig leváltotta Smith-Dorrient. A sors iróniája, hogy utódja, Herbert Plumer tábornok mégis hátrébb vonta csapatait, döntését pedig French is támogatta.

Az Ypern körüli harcok május 8-án lángoltak fel újfent, de a németek hiába vetették be immár sokadszor a klórgázt, május 13-ig mindössze alig 1800 métert tudtak előrehaladni. Hasonlóan kevés területet nyertek a május 24–25-i – szintén vegyi fegyverrel támogatott – offenzívával, melynek végén ráadásul le kellett mondaniuk az Ypern bevételére vonatkozó terveikről, az egyre súlyosbodó hadianyag- és létszámhiány miatt.

Valamivel több, mint két hónapos öldöklő küzdelem árán tehát az antant erők végül megállították az ellenség előrenyomulását, de ezért hatalmas árat fizettek; a britek 59 000 katonát vesztettek (beleértve 6000 kanadait is), míg a franciák tízezret, szemben a németek 35 000 emberével.