Tíz nagy hadvezér a késői újkorból

Napóleon – Nagy Sándorhoz, Julius Caesarhoz vagy Adolf Hitlerhez hasonlóan – a történelem azon kevés figurája közé tartozik, akik a maguk korában mindent megváltoztattak, és nem sodródtak a történelem viharaiban, hanem olyan új irányt adtak a világban zajló folyamatoknak, ami nélkülük garantáltan nem következett volna be. A korzikai kisnemesi családból felemelkedett, a francia forradalomban tehetségét tüzértisztként felvillantó leendő császár a mai napig minden idők leghíresebb hadvezére és nem mellesleg a valaha élt legismertebb francia is, aki nem mellesleg az 1804-es Code Civillel a modern polgári jog egyik legfontosabb alappillérét is letette az asztalra. Napóleonról már életében is hihetetlenül sok mindent írtak és mondtak: volt ő megváltótól kezdve kegyetlen, vérszomjas szörnyetegig minden, és az igazság – mint legtöbbször – alighanem az ő esetében is valahol középúton keresendő, noha minden volt, csak középutas figura nem. Zsenialitása nem vonható kétségbe, mint ahogyan az sem, hogy a világtörténelem egyik legnagyobb formátumú személyisége. Hadvezérként több ütközetet parancsnokolt, mint Nagy Sándor, Hannibál és Caesar összesen, és ugyan háborúiban a civil lakosságot sem kímélte, stratégiai húzásait, elgondolásait és csatáit minden bizonnyal örökre tanítani fogják a hadászati oktatási intézményekben. Egy ilyen ellentmondásos, fellobbanás-szerű pálya természetesen nem is érhetett véget másképp, mint dicstelenül – és bizton állíthatjuk, hogy ugyanúgy örökre vitatkozni fognak róla a történészek, mint Napóleon egész életéről és munkásságáról.

Gebhard Leberecht von Blücher (1742-1819)

Az egész Európát lángba borító napóleoni háborúk egyik jellemzője, hogy a császárral szemben álló erőket szintén kivételes lángelmék vezették. Blücher a 19. század két világra szóló jelentőségű ütközetében vezette a porosz királyi hadakat: az 1813-as lipcsei csatában („a népek csatájában"), amely sorsdöntő vereséget mért Napóleon seregeire, illetve 1815-ben Waterloo mellett, ahol a szövetséges erők végleg tönkreverték a császárt. Blücher katonai vezetőként nem volt tévedhetetlen – vadsága, önfejűsége miatt többször eltanácsolták a hadseregből, 1806-ban, Jéna-Auerstadt mellett pedig ezrek élete bánta türelmetlenségét, amikor idő előtt vezette neki lovasságát a francia gyaloghadaknak –, ám idősebb korára forrófejűsége némileg megenyhült, és számos helyes, ösztönös döntése volt köszönhető impulzivitásának. Katonái is szerették és tisztelték, hadtestparancsnokával, a szintén kivételes képességekkel megáldott Friedrich Wilhelm von Bülow báróval pedig remek egységet alkottak. A magánéletben felelőtlen, nagytermészetű ember hírében állt: megszállottan kártyázott, és valósággal falta a nőket.

Mihail Illarionovics Kutuzov (1745-1813)

A napóleoni háborúk kétségtelenül legismertebb orosz tábornoka a lengyelek és a törökök elleni háborúkban szerzett nevet magának a cári haderőben, majd Napóleon ellen vonulva is számos csatát vívott. Miután Austerlitz alatt, „a három császár csatájában" az osztrákokkal szövetségben súlyos vereséget szenvedett a franciáktól, leváltották és ismét a törökök ellen vezényelték a moldovai frontra, ám miután Bonaparte betört Oroszországba, a cár belátta, hogy nincs Kutuzovnál alkalmasabb embere a hadmozdulatok összefogására. A tábornok véres, öldöklő csaták egész sorát vívta a francia haderővel – ezek közül a döntetlenre végződött borogyinói ütközet a legismertebb –, és felismerte: a franciákat kizárólag az utánpótlás elvágásával, illetve kisebb, bosszantó támadásokkal lehet megadásra kényszeríteni. A harcok e szakaszában rendkívül okosan mindvégig elkerülte a döntő csatába bonyolódást Napóleon erőivel, és végül kiűzte Oroszországból az elcsigázott franciákat. A császár oroszországi hadjárata mutatta meg először Európának, hogy Bonaparte sem legyőzhetetlen. Kutuzovot hazájában hősként ünnepelték, de sosem térhetett haza élve: halálát is a franciák üldözése közben lelte a mai Lengyelország területén.

Arthur Wellesley (1769-1852)

Ismertebb nevén Wellington hercege, a napóleoni háborúk legsikeresebb és leghíresebb angol hadvezére, aki Waterloo mellett Blücher porosz hadseregével együtt végleg tönkreverte a francia császárt, majd később brit külügyminiszterként és miniszterelnökként is tevékenykedett. Első jelentős hadisikereit Indiában aratta a májszori lázadás leverésével, Napóleon ellen pedig az Ibériai-félszigeten bocsátkozott harcba először szövetséges főparancsnokként. Waterloo előtt Salamancánál és Vitoriánál is komoly vereséget mért a franciákra, utóbbi győzelme után kapta meg a Wellington hercege címet is, és elsősorban e sikerei miatt lett ő a szövetséges hadak főparancsnoka a Napóleont végleg megállító hadmozdulatokban. 1818-as hazatérése után egyből politikai pályára lépett, tíz évvel később kormányfő lett, de kormánya két év után lemondásra kényszerült egy választójogi vita kapcsán. Ezután mások kabinetjeiben többször is különböző miniszteri posztokat töltött be, majd 1842-től haláláig a brit haderő főparancsnokaként szolgált.

Simón Bolívar (1783-1830)

A dél-amerikai függetlenségi mozgalmak vezetője, aki – a labdarúgás csillagait leszámítva – minden bizonnyal a mai napig a kontinens leghíresebb szülötte. Venezuelában látta meg a napvilágot arisztokrata családban, Spanyolországban tanult, majd Napóleon példájára fogant meg benne az elgondolás, hogy felszabadítja Dél-Amerikát a spanyol iga alól, és saját uralma alatt egyesíti a kontinenst. Grandiózus elképzeléseit kortársai közül sokan kinevették, de Bolívar végül kora egyik legsikeresebb hadvezéreként és politikai vezetőjeként rácáfolt a kétkedőkre: Nagy-Kolumbia néven egyesítette a mai Venezuelát, Kolumbiát, Panamát, Ecuadort, majd Perut és Bolíviát (amely utóbb róla kapta a nevét is), a nép pedig istenként, felszabadítóként tekintett rá mindenütt. Birodalmát végül alárendeltjei torzsalkodásai miatt nem volt képes egyben tartani, később hatalmától is megfosztották, és végül tüdőbajban hunyt el mindössze 47 évesen. Nevét Bolívia mellett Venezuela pénzneme is őrzi.

Giuseppe Garibaldi (1807-1882)

„Két világ hőse", aki elsősorban az Olaszország egyesítésében játszott szerepéről ismert, és már-már hihetetlenül regényes, kalandos életutat járt be. Először a piemonti felkelésben szerzett nevet magának katonaként, majd kulcsszerepet játszott Uruguay függetlenségének kivívásában is. Dél-Amerikából tért haza Itáliába a háború kitörésének hírére 1848-ban, ahol aztán – római szolgálatban – belevetette magát a harcokba. Kérlelhetetlenül, nyílt sisakkal és partizánmódszerekkel egyaránt harcolt a franciákkal és az osztrákokkal, ellenfelei rettegték ravaszságát és bátorságát, de nem tudta győzelemre vinni ügyeit a túlerővel szemben, így az 1850-es években választhatott a börtön és a száműzetés között. Ezután dolgozott Észak-Amerikában gyári munkásként, illetve csendes-óceáni hajóskapitányként is, majd gazdálkodó lett Caprera szigetén, ám 1859-ben ismét fegyvert fogott a kirobbanó szabadságharcban, majd – kisebb-nagyobb fennakadások mellett, szintén roppant kalandos úton – elfoglalta Szíciliát, és onnan kiindulva Itália felszabadításának első számú hőse lett, fényes sikerei nyomán 1861-ben kikiáltották az egységes Olasz Királyságot. Később még részt vett a porosz-osztrák-olasz és a porosz-francia háborúban, majd hazatért, és az 1870-es évektől kezdve politikusként tevékenykedett tovább egészen haláláig.

Görgey Artúr (1818-1916)

Az 1848-49-es szabadságharcot lezáró világosi fegyverletétel miatt a magyar közvéleményben sokan és sokáig valóságos árulóként tekintettek Görgey Artúrra, és néha még manapság is találkozni hasonló vélekedésekkel – pedig az életét keserűen, „visegrádi remeteként" befejező tábornok minden bizonnyal a 19. század legkiemelkedőbb képességekkel megáldott, leginkább csodálatra méltó magyar hadvezére volt, akinek csatáit, hadjáratait a mai napig tanítják a világ számos hadtudományi iskolájában. Legfényesebb hadisikere mindenképpen Buda visszafoglalása volt 1849. május 21-én, kitartásáról, hozzáállásáról pedig mindent elárul, hogy az év júliusában, Komáromnál súlyos fejsérülést szenvedett, ám hallani sem akart arról, hogy otthagyja a hadsereget, és mindössze napok után ismét teljes erővel vetette magát a munkába. Igazán nem rajta múlott, hogy éppen budai győzelmének napján, Varsóban I. Ferenc József és I. Miklós orosz cár megállapodása megpecsételte a magyar szabadságharc sorsát. Noha Világos után Görgeyt általános népszerűtlenség övezte, és – igaztalanul – maga Kossuth Lajos is árulónak bélyegezte, a tábornok sokakkal ellentétben nem volt hajlandó az udvar kegyeit keresni, és soha nem reagált az őt támadó méltatlan, igaztalan vádakra sem.

Robert E. Lee (1807-1870)

Az amerikai polgárháború minden bizonnyal legnagyobb stratégiai lángelméje, aki azonban ennek ellenére is vereséget szenvedett a déli konföderációs csapatok főparancsnokaként. Első komoly hadisikereit a Texasért folytatott amerikai-mexikói háborúban aratta, majd a polgárháború kitörését követően, 1862-ben a Déli Konföderáció csapatainak vezetője lett – kevesen tudják, hogy előzetesen Abraham Lincoln is felkérte az északi szövetségi hadsereg parancsnokául, Lee azonban hű maradt szűkebb pátriájához, Virginiához. Eleinte igen látványos győzelmeket aratott, ám céljaival ellentétben nem volt képes áthelyezni a harci cselekmények súlypontját az északi vidékekre, az 1863 júliusának elején vívott gettysburgi csata után pedig a déliek sorsa tulajdonképpen megpecsételődött, és 1865. április 9-én végül le kellett tennie a fegyvert Appomatoxnál. A magánéletben igazi úriember hírében állt, a civil lakosságot minden körülmények között igyekezett kímélni a harcokban, katonái pedig tisztelték és szerették. A háborús vereséget azonban sosem tudta kiheverni, és valószínűleg ez is közrejátszott stroke-jában, amely végül elvitte.

Ulysses S. Grant (1822-1885)

Lee legnagyobb ellenlábasa, az uniós hadak főparancsnoka szintén a Mexikóval vívott háborúban esett át a tűzkeresztségen, majd némi pauza után csillaga a polgárháború kitörésével kezdett el meredeken felfelé ívelni. Mind újszerű kiképzési módszerei, mind hadmozdulatai újszerűek és egyediek voltak a maguk korában, és stratégiai képességei, taktikai érzéke nagyban hozzájárultak az északi győzelemhez. Noha belső ellenlábasai folyamatosan támadták úgy manővereinek magas véráldozata, mind alkoholizmusa miatt, Lincoln mindvégig kiállt mellette, miután pedig az 1863-as vicksburgi hadjárat során öt konföderációs sereget semmisített meg, már senki sem tudta hatékonyan kifogásolni tevékenységét, eredményei ugyanis önmagukért beszéltek. Lee is előtte tette le a fegyvert Appomatoxnál. Grant ezután hősként tért haza, népszerűségét kihasználva, 1869-ben a republikánusok színeiben elnök lett, majd két cikluson át is ő lakott a Fehér Házban. Politikai vezetőként végzett tevékenysége azonban ellentmondásosabb hadvezéri munkájánál: gazdasági szempontból nem volt képes kezelni az 1873-ban jelentkezú súlyos válságjelenségeket, és számos korrupciós botrány is kirobbant kormányzása alatt, így noha 1880-ban harmadszor is elindult az elnöki székért, ekkor már nem választották újra. Viszont ő volt az, aki megadta a szavazati jogot a fekete lakosságnak.

Goyathlay (1829-1909)

Ismertebb, de ismeretlen hátterű, mexikói eredetű ragadványnevén Geronimo, apacs törzsfőnök és hadvezér, az őslakosok függetlenségi harcainak, elnyomás elleni küzdelmeinek örök jelképe, minden bizonnyal a valaha élt leghíresebb észak-amerikai indián történelmi személyiség. Halált megvető bátorsággal vette fel a harcot mind a mexikóiak, mind az amerikai szövetségi haderő ellenében, és az utolsó független, a washingtoni kormányzatot el nem ismerő kis szabadcsapat főnökeként hosszú éveken át harcolt eredményesen az őt üldöző, sokkal jobban felfegyverzett erőkkel. Végül 1886. szeptember 4-én kényszerült letenni a fegyvert ellenségei előtt Arizonában. Szülőföldjére, a mai Új-Mexikóba sosem térhetett vissza, ám idős korára még fogsága ellenére is ünnepelt híresség, illetve jelkép lett: életének tüdőgyulladás vetett véget. Geronimo a mai napig fogalom az amerikai őslakosság körében, de nevét a világ minden tájékán az elnyomás elleni igazságos harc, a soha meg nem alkuvó bátorság szinonimájaként emlegetik.