Tíz szovjet „csodafegyver” a hidegháborúban

A szovjet tervezők mindig is vonzódtak a gigantikus fegyverekhez, ezek sorába tartozik a valaha megépített legnagyobb hatóerejű atomfegyver, a Cár-bomba, melyet az 1950-es évek közepén fejlesztettek ki. A Cár-bomba soha sem állt hadrendben, szerepe elsősorban a Szovjetunió nukleáris képességeinek demonstrálása volt a hidegháború alatt, kísérleti robbantásának időpontját is politikai szempontok alapján határozta meg Nyikita Hruscsov pártfőtitkár. A Cár-bomba egy ötven megatonna hatóerejű hidrogénbomba volt. A kísérleti robbantás során, 1961-ben a tűzgömb kis híján elérte a bombát kioldó repülőgépet is. A fényhatás még ezer kilométer távolságból, így Finnországból is látható volt. A hőhatás pedig akkora volt, hogy még száz kilométeres távolságban is harmadfokú égési sérüléseket okozott volna. A robbanáskor kialakult gombafelhő hatvannégy kilométer magasra emelkedett, és legalább harminc kilométer széles volt. A szeizmikus lökéshullámok háromszor kerülték meg a Földet.

Csapás az űrből – a Megtört Űrpályájú Bombázórendszer

A Megtört Űrpályájú Bombázórendszer egy zseniális terv volt, miszerint földkörüli pályán keringő nukleáris fegyverrendszerek hajtottak volna végre támadást az Egyesült Államok szárazföldi célpontjai ellen. A „hátsó ajtón", az Északi-sark felől tervezték a támadást, megkerülve a radarrendszerek hálózatát, így közelítve a kijelölt területhez. 1962-1963-ra körvonalazódott, hogy legalább három fő, a világűrre irányuló, fegyverkezési program működött a Szovjetunióban. Valamennyi variáció közös koncepción alapult, ez pedig az volt, hogy nukleáris fegyvereket kell a világűrbe juttatni földkörüli pályára és aztán várakozni a megfelelő pillanatra, amikor beléptetvén őket a földi atmoszférába, azok megcélozzák az Egyesült Államok területét.

Kettő az egyben: műhold és bomba

Egy 1962-ben kelt CIA jelentés leszögezi: „A szovjetek képesek arra, hogy kifejlesszenek egy orbitális pályán keringő, nukleáris bombát hordozó műholdat, s bármikor dönthetnek egy ilyen eszköz világűrbe juttatásáról, illetőleg az orbitális pályájának elhagyásáról már az egészen közeli jövőben propaganda és politikai célokból." Komoly meggyőződés élt a szakértőkben aziránt, hogy egy ilyesféle fegyver sokkal inkább szolgálja a Szovjetunió propagandisztikus céljait, mintsem hogy a hadsereg kezébe ténylegesen hatásos fegyvert adjon. Propaganda vagy sem, ez a fegyver adott esetben komoly fejtörést okozhatott volna az USA-nak. Nem véletlenül foglalkozott vele annyit a CIA. 

Csillagháború szovjet módra – a Poljus

Az 1987-ben elvégzett Poljus/Skif-DM kísérlet úgy tűnik az egyetlen próbálkozás volt az űrbázisú lézerfegyver kipróbálására. A program történetét sűrű ködfelhő burkolja, azonban főbb pontjai ma már ismertek. A Poljus űreszközt elstartoltatták az Enyergija hordozórakéta első sikeres indítása alkalmával 1987. május 15-én, azonban az orbitális pályát már nem tudta elérni az irányítórendszerében fellépő súlyos hiba miatt.

Plazmafegyverek a műholdak ellen

A hidegháború éveiben több szovjet katonatiszt is beszámolt arról, hogy immár kellő felszereltséggel rendelkeznek ahhoz, hogy rádioelektronikus fegyvereket vessenek be földkörüli pályán keringő mesterséges égitestekkel szemben. A kérdéskörrel foglalkozók egyike egy olyan fegyvert írt le, amely extrém nagy frekvenciájú tartományban működő generátorok révén képes elpusztítani az országot megközelítő rakétákat és az ország felett elhaladó mesterséges holdakat. Ugyanakkor egy másik szakértő – aki a rakétás támadások korai riasztórendszerének felelőse volt – azt mondta, hogy a korábban napvilágot látott nyilatkozatok az orosz plazmafegyverek képességéről, meglehetősen túloznak.

Egy hamvában halt ötlet – a nukleáris meghajtású bombázó

A hidegháború kezdetén, egészen pontosan a ballisztikus rakéták megjelenéséig a szovjet vezetésnek komoly fejtörést okozott, hogy miként tudnának légi úton érdemi csapást mérni az Egyesült Államok területére. Bombázóik hatótávolsága ezt nem, vagy csak bonyolult légi utántöltő manőverek árán tette lehetővé, így született meg a nukleáris meghajtású repülőgép sci-fibe illő ötlete. A tervezésből a legtöbb iroda kivette részét, születtek is grandiózus tervek, ám hamarosan a szovjet mérnökök szembesültek azokkal a problémákkal, melyek végül a projekt vesztét okozták: a megfelelő hatásfokú, de még beépíthető tömegű reaktorvédelem, a sugárszennyezett gép földi kiszolgálása, a személyzet katapultálása baleset esetén a teljesen zárt pilótafülkéből… Az eredmények elmaradása miatt a Központi Bizottság illetékesei leállították a tervezést, átcsoportosítva a tudósokat a ballisztikus rakéták tervezéséhez. A rakétákkal végül sikerült teljesíteni az elvárt célt, azaz bárrmikor, igen rövid idő alatt tudtak (volna) akár nukleáris csapást is mérni az Egyesült Államok területére.

Extrém, de hatásos

Aligha akad a fegyverkezés történetében furcsább és bizarrabb, mint az időjárás módosító fegyver. A hidegháború során több ország, köztük a két szuperhatalom is foglalkozott ilyen eszközök kifejlesztésével. A Szovjetunióban az efféle kutatások a Kínai határ közelében folytak, mégpedig nem kevés sikerrel. Hiszen 1976-ban Kína hivatalosan tiltakozott a Szovjetuniónál, hogy a határvidéken úgymond „kifacsarják" a felhőket, és a Kínában a várva várt eső a határ szovjet oldalán esik le. Az időjárásfegyver harctéri bevetése azonban az Egyesült Államokhoz köthető. Az esőfegyvert először a vietnami háborúban vetette be az amerikai hadsereg, hogy járhatatlanná tegye az ellenség utánpótlásvonalait. 1966-tól a Popeye-hadművelet keretében mintegy 2600 esőmagvasítást hajtottak végre, borzalmas esőzéseket idézve elő Észak-Laoszban. Az akciót követő botrány hatására végül 1979-ben az USA aláírta a katonai jellegű időjárás-módosítás tiltásáról szóló ENSZ-határozatot.

Műholdvadász MiG

Mára bebizonyosodott, hogy legalább két MiG-31-es elfogó vadászgépet építettek át 1987-ben oly módon, hogy felszerelhető legyen kinetikus ütközést végrehajtó, műhold-megsemmisítő fegyverrel. A kétüléses MiG-31-es eredetileg nagymagasságban bevethető, nagy hatótávolságú elfogó vadászgépnek tervezték, maximálisan tizenhét kilométeres bevethetőségi magassággal. A korai jelentésekben az szerepelt, hogy az becsapódást végrehajtó fegyvert a főhajtómű alá erősítették fel centrális pozícióban. Később az is kiderült, MiG-31D már két, a szárnyak alatti pilonokban elhelyezett rakétával volt felszerelve. Azután nem sokkal, hogy a két prototípus megépült, a programot törölték.

A robotrepülőgépek ősei

A stílusosan Burja (Vihar) névre keresztelt program 1947-ben kezdődött. Az ötvenes évek elején az interkontinentális robotrepülőgép igazi újdonságnak számított, amelynek tervezése és fejlesztése során több, addig ismeretlen problémát kellett megoldani. A robotrepülőgépeket kétfokozatúra tervezték. Az elképzelések szerint a Burja kettő, míg ikertestvére, a Burán (nem azonos a hasonló nevű űrrepülővel) négy folyékony hajtóanyagú indítórakétával rendelkezett, amelynek feladata az volt, hogy a robotrepülőgépet a pálya kezdeti szakaszán a szükséges sebességre gyorsítsa. A menethajtóművet úgy kellett kialakítani, hogy hangsebesség feletti utazósebességet biztosítson, miközben el kellett érni a nyolcezer kilométeres hatótávolságot is. Erre a célra torlósugár-hajtóművet kívántak felhasználni. 1959. december 2-án a Burja teljes felszereléssel, az asztronavigációs berendezés felhasználásával hajtott végre repülést. A meghatározott program végrehajtása után a robotrepülőgéppel 210 fokos fordulatot hajtottak végre és azt a továbbiakban rádióparancsokkal irányították. A négyezer kilométeres hatótávolság elérésével lezárult a fejlesztés kezdeti szakasza. Ám az ötvenes évek végére az interkontinentális ballisztikus rakéták már több szempontból felülmúlták a robotrepülőgépeket, így a programot leállították.

Állati fegyver

A Kollie-terv két szovjet tudós, Vlagyimir Demikov és a Nobel-díjas Viktor Manujilov agyszüleménye. Demikov a háború befejeződése után kezdett transzplantációs kísérletekbe kutyákon. A célja az volt, hogy olyan eszközt, egy úgynevezett autoejektort fejlesszen ki, amellyel egy kutya feje életben tartható azt követően is, hogy azt elválasztották a testétől. Azt remélte, hogy a módszer idővel majd alkalmazható lesz embereken is, s így a harctéren halálos sérülést szenvedett katonákat megmenthetik azáltal, hogy fejüket az összeroncsolódott testüktől leválasztva mesterségesen tartják életben arra a pár napra, amíg ép testet nem találnak nekik. Úgy tűnik, hogy a Kollie egy tökéletes, a harmadik világháború harcmezőin legyőzhetetlen kiborg-katona lett volna, melynek masszív robot testét egy – még a fej leválasztása előtt beidomított – kutya agya irányította volna. A robot végtagjainak mechanizmusait pneumatikus és hidraulikus munkahengerek mozgatták volna, aminek köszönhetően képes lett volna akár ötszáz kilogrammnyi terhet a magasba emelni, vagy bármilyen terepviszonyok mellett kétszáz kilogramm fegyverzettel háromnegyed óra alatt megtenni öt kilométeres távolságot. Azt, hogy szovjetek meddig jutottak a fejlesztéssekkel, nem tudni. Hiszen az egy dolog, hogy képesek voltak arra, hogy napokig életben tartsák egy kutya fejét, de hogy ezt a kor technikai színvonalán egy gépezetbe integrálják úgy, hogy az képes legyen irányítani is azt, meglehetősen kétséges. Emellett a történet abszurd mivolta is arra enged következtetni, hogy a Kolli-terv a képzelet szüleménye.

(További Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)