Tíz tényező, ami közrejátszott a központi hatalmak első világháborús vereségében

Franz Conrad von Hötzendorf gróf, az első világháború kitörésekor a Monarchia vezérkari főnöke bírálói szerint már az elején elveszítette a háborút. Pedig az idősödő hadvezérnek voltak alapvetően jó meglátásai: nem utolsósorban ő volt az, aki időről időre szorgalmazta a hadsereg modernizálását, mind az elavultnak tartott hadfelszerelés, mind a szervezet tekintetében. Beosztottai operatív módon gondolkodó parancsnoknak tartották. Szintén ő volt az, aki már évekkel a háború előtt felhívta az uralkodó figyelmét Szerbia és Olaszország terjeszkedési szándékaira, és preventív háború megindítását sürgette mindkét ország ellen. Ám amikor kitört a háború, a hosszas tervezgetés ellenére Conrad nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A vezérkari főnök − annak ellenére, hogy szinte biztosan lehetett tudni: Oroszország belép a háborúba megnyitva egy második frontot − az előzetes haditervet felrúgva, a gyors győzelem reményében Szerbia ellen küldte a tartaléknak szánt csapatokat is. Mikor aztán beindult Galíciában az orosz gőzhenger, a katonákat, akiket végül be sem tudtak vetni a szerbek ellen, kapkodva kellett az egyik határtól a másikig utaztatni, s ez eleve kizárta annak az esélyét, hogy sikerrel vegyék fel a harcot az amúgy is túlerőben lévő orosz sereggel. Mint tudjuk, ez csak jóval később, német segítséggel sikerült. Bár később voltak Conradnak jó döntései is, a rossz kezdéssel jóvátehetetlen hibákat okozott.

Árulók és kémek

Ma már tudjuk, hogy az orosz hadsereg vezetői jelentős segítséget kaptak a cári kémszolgálattól. Jó példa erre Alfred Redl ezredes esete, aki az orosz kémszolgálat legjelentősebb, legnagyobb kárt okozó ügynökeként vonult be a történelembe. A rutén származású osztrák katonatisztet valószínűleg oroszországi tartózkodása alatt szervezték be a titkosszolgálat emberei, akik vélhetően homoszexuális kapcsolatának leleplezésével zsarolták meg. Redl ezután számos titkos információt adott át az Ohranának, köztük az Osztrák−Magyar Monarchia felvonulási tervét, melyet a Szerbia elleni offenzív háború esetére készítettek. Ezenkívül több olyan orosz tisztet is leleplezett megbízói előtt, akik kapcsolatba kerültek az osztrák−magyar titkosszolgálattal és annak szolgálatába álltak. Miután leleplezték, az ezredes öngyilkos lett, de mivel az információ szivárgása nem szűnt meg, bizonyos, hogy mások is dolgoztak az orosz hírszerzésnek.

„Szerbiát le nem kicsinyeljük, Oroszországtól a kelleténél jobban meg nem ijedünk" − hirdették az újságcikkek a hadüzenet után, hamar kiderült azonban, hogy egyik ellenség erejét és képességeit sem tudták helyesen megítélni a katonai vezetők. A stratégia arra épült, hogy a hadüzenet után a Monarchia erő- és létszámbeli fölényben lévő csapatai könnyen és gyorsan legyőzik majd a gyengén felfegyverzett szerbeket, és eldöntik délen a háborút, s mire a lassan reagáló orosz hadsereg eléri azt a szintet, hogy támadni tudjon, már a csapatok zömét be lehet majd vetni ellenük. Nem lett volna ez rossz terv, és így a kétfrontos háborút is elkerülhette volna a Monarchia, a valóság azonban más volt. A szerbek elavult fegyvereikkel együtt is jóval keményebb ellenfélnek bizonyultak a vártnál, míg az orosz hadsereg még szövetségeseit is meglepte azzal a villámgyors mozgósítással, melyet a háború kitörésekor bemutatott, így Galíciában meg tudta verni a Monarchia haderejét, melyet már a háború első évében is csak az erőteljes német támogatás mentett meg az összeomlástól.

Kevés modern fegyver

1914 előtt nem egy helyi háború lezajlott világszerte, ezek tapasztalatait a nagyhatalmak igyekeztek levonni és megismerni a legújabb fegyverek hatásait. Ez azonban sajnos a Monarchiára nem volt jellemző. A megfigyelők által gyűjtött harctéri tapasztalatokat, valamint a hadműveletekből levont és megfogalmazott tanulságokat az osztrák−magyar katonai felső vezetés a haderő fejlesztése során − vagy egyáltalán − nem vette figyelembe. A vezérkar úgy értékelte, hogy a helyi háborúk speciális körülmények között zajlottak, egy európai nagyhatalmak közötti háborúban minden másként fog történni. Mindehhez járult a politikusok részéről tapasztalható konzervativizmus, akik nem a jelentőségéhez mérten értették meg a harceszközök robbanásszerű fejlődését, a hadászatra és a harcászatra gyakorolt hatását, a hadügyi reformok szükségességét. Az uralkodó maga is élen járt a technikaellenességben: az 1906-ban rendezett hadgyakorlaton első ízben jelent meg egy páncélgépkocsi. Ferenc József minden katonai jelentőséget nélkülöző játékszernek minősítette, és elvetette annak alkalmazását, mert megrémíti a lovakat. Ez a rövidlátás aztán a Nagy Háború harcterein meg is bosszulta magát.

Olaszország hadba lépése

1915. május 23-án Olaszország is belépett a háborúba méghozzá az antant oldalán, ugyanis Franciaország és Nagy-Britannia ígéretet tett arra, hogy győzelem esetén megkaphatja Dél-Tirolt, Triesztet, az Isztriai-félszigetet, Dalmáciát és Albánia egy részét. Ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Olaszország ne tartsa magát a Németországgal és a Monarchiával korábban megkötött hármas szövetséghez. Igaz, ezzel kapcsolatban a császárságnak sem lehettek illúziói, hiszen III. Viktor Emánuel olasz király már a világháborút megelőző politikai manőverek során határozottan nem forszírozta a szövetség szorosabbra fűzését. Habár az osztrák–magyar haderő 1915 nyarán Isonzónál hatalmas erőfeszítések árán feltartóztatta az olasz csapatokat, ez az újabb front és újabb ellenség nem jött jól az oroszok elleni harcban kimerült Monarchiának, és az sem kétséges, hogy az olasz hadba lépés nagyban hozzájárult a háború elvesztéséhez. Ám az olaszok nem sokáig örülhettek a győzelemnek, ugyanis a beígért területekből szinte semmit nem kaptak meg a háború után.

Románia hadba lépése

A Román Királyság 1914-ben még a központi hatalmak oldalán állt. Ám közvéleménye és hadvezetése is erősen pályázott az Osztrák–Magyar Monarchia által birtokolt Erdélyre. Miután 1916-ban az antant képviselői biztosították őket arról, hogy győzelmük esetén Erdélyt haladéktalanul országukhoz kapcsolhatják, a román vezetők nem sokat teketóriáztak, átálltak hozzájuk. Románia támadása a lehető legrosszabbkor érkezett a központi hatalmak számára. A keleti fronton épp egy orosz támadás, a Bruszilov-offenzíva volt kibontakozóban, nyugaton az olaszok lendültek támadásba, míg Németországot lefoglalta a somme-i csata, ezért nem tudott csapatokat küldeni a Monarchia megsegítésére. 1916. augusztus 27-e éjjelén az 1., a 2. és az Észak névre hallgató román hadsereg átlépte a határt. A csekély létszámú osztrák−magyar 1. hadsereg, amelyet a hadvezetés a román viszony romlása miatt Erdélyben állomásoztatott, csupán lassítani tudta a Kárpátok hágóin áttörő román hadosztályok előrenyomulását. Bár később német segítséggel még sikerült a kockát megfordítani és visszafoglalni Erdélyt, a háború végén ismét visszatértek a románok.

Az Egyesült Államok hadba lépése

Bár az amerikai katonák közvetlenül nem találkoztak az osztrák−magyar csapatokkal az első világháború harcterein, az Egyesült Államok hadba lépése megadta a kegyelemdöfést a nyugati fronton harcoló németeknek, így a központi hatalmak minden országára hatással volt. Washingtonnak eleinte nem állt érdekében a háborúzás, hiszen – a világ egyik legerősebb gazdaságát működtetve – mindkét féllel kiváló kereskedelmi kapcsolatokat ápolt. Ez a helyzet azonban hamarosan megváltozott, ugyanis Nagy-Britannia flottája segítségével rövid időn belül blokád alá vonta a német partokat, ami a központi hatalmakkal folytatott kereskedést ellehetetlenítette. A briteknél jóval gyengébb hajóhaddal rendelkező németeknek pedig csak egyetlen lehetőségük maradt: a tengeralattjárók bevetése. A korlátlan tengeralattjáró-háború és néhány elhibázott diplomáciai manőver miatt az Egyesült Államokban végül az antant támogatása mellett tették le a voksot. Az amerikai hadba lépés fordulópontot jelentett az első világháborúban, mivel egy év alatt megtörte a német ellenállást a nyugati fronton; Washington jelentőségét mutatja, hogy 1918 novemberében több mint kétmillió amerikai szolgált Európában.

Kimerülő erőforrások

1918 első felében még korántsem tűnt reménytelennek a központi hatalmak helyzete. Oroszország 1918 márciusában békét kötött a Monarchiával és Németországgal, májusban pedig a legyőzött Románia is békekötésre kényszerült, így a stratégák nem ok nélkül reménykedhettek abban, hogy a keleti fronton lekötött erők átcsoportosításával végre számottevő áttörést tudnak elérni a nyugati fronton és Olaszországban. Ebben a pillanatban valóban igen közelinek tűnt a győzelem, ám a stratégák kihagyták a számításból azt a tényt, hogy a központi hatalmak lassan erejük végére értek. Az első világháború ugyanis a korábbi háborúktól eltérően az anyag és a tömeg háborúja volt: a négy éve zajló háborúban az az ország győzhetett, amelyik tovább bírja hadianyaggal és katonával. Ebből a szempontból pedig Ausztria-Magyarország és Németország 1918 nyarára jelentős hátrányba került az 1917-től az Egyesült Államok hatalmas erejét is mozgósító antanthatalmak mögött.

A Monarchia hadseregeiben rendkívül magas volt a megadások és dezertálások száma. Bár nem egy nemzetiségi mutatott lojalitást a Monarchia iránt és tüntette ki magát a harcokban, jó részük inkább azt várta, hogy vége legyen a háborúnak, vagy éppen hozzá is járult ehhez az ellenséget segítve, mint például a Csehszlovák Légió. Amint kitört az első világháború, az Orosz Birodalom területén élő csehek kérvényt nyújtottak be I. Miklós orosz cárhoz, az Osztrák–Magyar Monarchia elleni harchoz egy nemzeti alapon szerveződő erő felállítására, amelyhez csatlakoztak az Osztrák–Magyar Monarchia hadseregéből dezertáló cseh, illetve szlovák nemzetiségű katonák és hadifoglyok, akiknek többsége nem igazán küzdött a fogságba esés ellen. A hadvezetés próbált tenni ez ellen, a nemzetiségek alakulataiba nemegyszer magyar vagy osztrák katonákat vezényeltek, hogy a morált javítsák, ez azonban nem sokat segített, a dezertálások rendszeresek voltak.

Demoralizálódás a frontokon és a hátországban

A háború kitörésekor egyaránt lelkesek voltak a katonák és az otthon maradók. Mindenki hitt a rövid háborúban és a könnyű győzelemben, ám ahogy teltek az évek − habár mindössze hónapokra számítottak − úgy lett a hangulat is egyre borúsabb. A fronton szolgáló katonák szembesültek a háború irdatlan pusztításával, szemük láttára estek el bajtársaik százai. Otthon eleinte minden rendben volt, a pusztítás híre csak elvétve jutott haza, de a háború utolsó éveiben a Monarchia ipara és mezőgazdasága már alig győzte a hadsereg és a hátország ellátását. Mindez pedig oda vezetett, hogy a hátország civil lakossága körében is egyre nagyobb elégedetlenséget keltett a háború. 1918 nyarára viszont lényegében megszűnt a háború társadalmi támogatottsága, az embereken a békevágy lett úrrá. A helyzetet tovább nehezítette, hogy a békevágy nem csupán a civilek, hanem a hadsereg körében is egyre erősebb lett. Ennek hatására megindult a haderő bomlása, amit csak gyorsított, hogy a katonahiányt az Oroszországból hazatérő hadifoglyokkal kívánták pótolni. A háború szörnyűségeit leginkább megtapasztalt hadifoglyok újrasorozása csak tovább rontotta a harci morált, ami 1918 első felében a szökések számának gyors növekedésében és az egyre többször előforduló zendülésekben vált nyilvánvalóvá.

(Korábbi Top 10-es összeállításainkat ide kattintva olvashatják!)