Továbbra is törékeny a béke Koszovóban

A nemzetközi közösség eközben megosztott maradt a kérdésben: az Európai Unió tagságának túlnyomó többsége (így Magyarország), az Egyesült Államok, Ausztrália vagy Kanada elismerte a függetlenséget, míg Szerbia hagyományos szövetségesei, illetve azon államok, amelyek maguk is rendelkeznek elszakadni vágyó tartományokkal, területekkel pedig jellemzően nem. Így például Oroszország, Spanyolország, Kína vagy India nem fogadta el a pristinai döntést. Jelenleg száztizennégy állam ismeri el Koszovót független országként. A jogi helyzet egy része ugyanakkor már két évvel később letisztázódott: egy 2010-es hágai, nem kötelező érvényű döntés értelmében nem ütközött a nemzetközi jogba a függetlenség kikiáltása.

Aminek persze igen viharos és véres előzményei voltak. A belgrádi központi államhatalom a ’90-es évek közepén, Szlobodan Milosevics rezsimjének vezetése alatt bonyolódott harcba a jogaikban elnyomott koszovói albán szakadárokkal, illetve ezek fő fegyveres erejével, az eszközökben egyébként szintén sosem válogató UCK-val. A konfliktus 1998 elején élesedett ki igazán, amikor a szórványosabb összecsapások háborúba torkolltak a felek között. 1999 elejére a becslések szerint 9-10 ezer, elsősorban albán áldozata volt az etnikai tisztogatásoknak és a harcoknak, a menekültek száma pedig a 800 ezret is meghaladta. Milosevics deklarálta: mindent megtesz, hogy megtartsa a területet, és ki is tartott álláspontja mellett, így a NATO-közvetítéssel folyó béketárgyalások is kudarcba fulladtak a franciaországi Rambouillet-ben.

A nyugat persze számolt ezzel: szakértők szerint a majdani haditervek már 1998 derekára elkészültek, és miután a következő év márciusában – a vártnál némiképp előbb – a NATO sort kerített aktuális, hazánkat is érintő bővítésére, már minden körülmény adott volt a Jugoszlávia elleni bombázások megkezdéséhez. A szervezet megkerülte az ENSZ Biztonsági Tanácsát is, hiszen tudták: Oroszország és Kína mindenképpen megvétózná a beavatkozást, amelyet egy esetleges humanitárius katasztrófa megelőzésével indokoltak.
Az 1999 tavaszán megindított, Wesley A. Clark tábornok által parancsnokolt hadműveletekben tizenkilenc szövetséges ország vett részt, és zömmel az Adriai-tengeren állomásozó hajókról, illetve olaszországi támaszpontokról indították meg a bevetéseket Jugoszlávia ellen.

Az 1150 repülőgép által végrehajtott mintegy 2300 bevetés célpontjai elsősorban katonai objektumok voltak, de nem kizárólagosan ezekre hullottak a bombák: számos polgári épületben is súlyos károk keletkeztek, 470 kilométernyi közút, illetve majdnem 600 kilométernyi vasút szabályosan használhatatlanná vált, és az ország elektromos kapacitásának nagyjából harmada megsemmisült. Az áldozatok számáról máig ellentmondásosak a számok, a becslések körülbelül ezer katonáról és rendőrről, illetve nagyjából 2500 civilről szólnak. A sebesültek száma meghaladta a tízezer főt. Jugoszlávia gazdaságát emellett mintegy 100 milliárd dollárnyi kár érte a bombázások következtében. A NATO veszteségeiről azóta sem tudni hivatalosan semmi érdemit. A légitámadások végül megtörték Belgrádot: június 9-én, Kumanovóban megállapodás született, és pár nappal később a jugoszláv erők elkezdték a kivonulást Koszovóból. Az ENSZ BT ezután elfogadta az 1244-es számú határozatot, amelynek értelmében megkezdődött a nemzetközi békefenntartó erők koszovói missziója. Ez a mai napig is tart, a Magyar Honvédség aktív szerepvállalása mellett.

Noha konkrét harci cselekményekre régóta nem került sor Koszovóban, hiba lenne azt hinni, hogy az országban már végérvényesen béke van. Hashim Thaci például épp egy januári interjújában jelentette ki: Szerbia úgy akarja magához ragadni az ötvenezres szerb kisebbség által lakott Észak-Koszovót, ahogy Oroszország tette azt a Krímmel 2014-ben. Belgrád eközben épp Pristinát vádolja azzal, hogy háborút akar indítani. Mindennek közvetlen előzménye az volt, hogy tizennyolc év után újraindult a vasúti közlekedés Belgrád és az észak-koszovói Mitrovica között – mindezt úgy, hogy a szerb vezetés nem értesítette a lépésről Koszovót, és egyből egy Koszovó Szerbia része feliratú személyszállító vonatot indította útnak. A szerelvényt Alekszandar Vucsics szerb kormányfő utasítására végül még szerbiai területen, a határtól tíz kilométernyire megállították, a miniszterelnök szerint ugyanakkor a koszovói albánok előzőleg megpróbálták aláaknázni a vasúti síneket a Belgrádból elindult szerelvény koszovói vonalán, ezután pedig kivezényelték a ROSU rendőri alakulatot. Utóbbi lépést viszont Tomiszlav Nikolics szerb államfő minősítette provokatívnak és barátságtalannak.