Végre vége?

Felcsillan a remény

1916 őszére – mint ahogy erről magazinunk korábbi számaiban már írtunk – az Osztrák–Magyar Monarchia a katonai összeomlás szélére jutott, a Bruszilov-offenzíva, a 6. isonzói csata és az országot ért román támadás együttes hatására. A kétségbeejtő helyzet a dualista hatalom több vezető államférfija előtt nyilvánvalóvá tette, hogy a háborút gyorsan be kell fejezni.

Albert von Margutti altábornagy, császári és királyi főhadsegéd visszaemlékezései szerint Ferenc József császár Románia hadba lépésének napjaiban kijelentette: „A dolgaink rosszul folynak, rosszabbul, semhogy ezt valaha is gondoltuk. A hátsó terület kitartása is fogytán van. A telet majd csak kihúzzuk valahogy. De elhatároztam: tavaszra véget vetek a háborúnak. Kerüljön, amibe kerül. De nem várhatjuk meg, amíg teljesen tönkretesznek bennünket!"

Az első konkrét békejavaslatot az akkor még bukaresti követként tevékenykedő Ottokar Czernin gróf terjesztette elő. Tervezete négy fő pontot tartalmazott: a központi hatalmak lemondanak minden területi gyarapodásról, a hadviselő államok maguk állják a háborús költségeiket, Belgium visszakapja függetlenségét, és valamennyi hadban álló ország hozzájárul a kártalanításához, nemzetközi konferencia keretében tanácskoznak a fegyverzetcsökkentés lehetséges módjairól, hogy ezzel megakadályozzák egy újabb világháború kitörését.

Czernin javaslata jól mutatja, hogy a Monarchia vezető politikusai a kritikus időszakban (az 1916 nyarán, ősz elején elszenvedett vereségek idején) a háború előtt fennálló állapot (status quo) helyreállításában gondolkodtak, ám amint elmúlt a közvetlen veszély, már nem elégedtek meg a status quóhoz történő visszatéréssel. A központi hatalmak táborában ugyanakkor kétségtelenül a dualista állam lett a fegyvernyugvási kezdeményezések képviselője, s ennek következő jeleként egy általános békekonferenciát kívánt tető alá hozni. Burián István külügyminiszter 1916. október 18-án terjesztette elő a Monarchia vezető politikusaival előzetesen egyeztetett javaslatát Theobald von Bethmann-Hollweg német kancellárnak. Ennek értelmében a központi hatalmak (Németország, az Osztrák–Magyar Monarchia, Törökország, Bulgária) megőriznék területi integrálásukat, míg Németország visszakapná gyarmatait. Helyreállítanák Belgium függetlenségét, de a kis nyugat-európai állam német érdekszférába kerülne, és Kongót is át kellene engednie Németország számára. Az orosz fennhatóság alá tartozó lengyel területekből létrehoznák a Lengyel Királyságot. Szerbiától délen Bulgária, északon a Monarchia javára csatolnának el területeket, a megcsonkított ország pedig – mint politikailag független állam – a dualista birodalom gazdasági érdekszférájába kerülne. Visszaállítanák az albán protektorátust. Romániából szintén Bulgária és a Monarchia hasítana ki területeket, míg az utóbbi javára stratégiai határkiigazításokat hajtanának végre az orosz és az olasz határokon. Oroszország szabad áthajózást kapna a török fennhatóság alatt álló két tengerszoroson, a Boszporuszon és a Dardanellákon.

Ezekben a napokban ugyanakkor az Osztrák–Magyar Monarchián belül uralkodó feszültség minden korábbinál világosabbá vált: október 21-én Friedrich Adler, a háborúellenes osztrák szociáldemokrata párt egyik vezetője lelőtte Karl Stürgkh osztrák miniszterelnököt. A békeajánlat előkészületei mindazonáltal folytatódtak, ám az 1916. november 15–16-án Berlinben tartott konferencián kiderült, hogy azzal a német vezetésnek nem ugyanazok a céljai, mint a Monarchiának. Az előbbi ugyanis bízott a végső győzelemben, és a már elfoglalt európai területeket esze ágában sem volt kiengedni a kezéből. Burián javaslata pedig ezt is magában foglalta.

Bukásra ítélve

A fegyvernyugvás érdekében tett erőfeszítéseket eleve kudarcra ítélte az, hogy a németek elutasítottak minden olyan törekvést, amely a békeajánlat sikere érdekében az általuk megszállva tartott területek függetlenségének (például Belgium), illetve korábbi státuszának (például Észak-Franciaország) visszaállítására irányult. A Monarchia rábeszélésére ugyanakkor nem zárkóztak el attól, hogy ajánlatot tegyenek egy béketárgyalásra, ám a párbeszéd megkezdése, netalán sikere a legkevésbé sem állt érdekükben. Céljuk az volt, hogy a saját közvéleményüknek bizonyítsák a békés megoldás iránti elkötelezettségüket a kezdeményezéssel, majd annak kudarcával a háború folytatásáért az ellenfeleikre háríthassák a felelősséget. Egyszerű politikai manőverre készültek csupán, ellensúlyozandó a Németországban is növekvő pacifizmust. A német katonai vezetés azonban még ennek ismeretében is nehezen egyezett bele az akcióba, majd ragaszkodott ahhoz, hogy a javaslatot Bukarest elfoglalása után tegyék meg. Ezáltal ugyanis azt a látszatot kelthetik, hogy az ajánlattevő az „erő pozíciójából" beszél.

A központi hatalmak közös jegyzékét végül 1916. december 12-én juttatták el az antanthoz, hat nappal azután, hogy Mackensen elfoglalta Bukarestet. Közvetítőnek az Egyesült Államokat kérték fel; Berlinben, Bécsben, Konstantinápolyban és Szófiában egy időben adták át az amerikai követeknek a dokumentumot, amely nem tartalmazott konkrét békefeltételeket. A fölényes hangú jegyzéket a belpolitikai célra és a semlegeseknek szánt frázis zárta: „Ha a békének és engesztelődésnek ez ajánlata ellenére tovább folynék a küzdelem, a szövetséges négy hatalom el van tökélve, hogy azt győzedelmes befejezéséig fogja folytatni. A felelősséget azonban az emberiség és a történelem előtt ünnepiesen elhárítják magukról."

Mint ahogy Galántai József rámutat Az első világháború című könyvében, az ekkor már bő két éve zajló háború során ez a dokumentum volt az első hivatalos javaslat a béketárgyalás megkezdésére. Létrejötte a kimerült Monarchia kezdeményezésének és sürgetésének köszönhető, de mint a központi hatalmak közös jegyzéke, elsősorban a német álláspontot képviselte.

Az antant vezető politikusai persze jól látták a próbálkozás valódi céljait. Számukra megkönnyítette a jegyzék visszadobását annak fölényes hangvétele, minden konkrétumot nélkülöző tartalma, de különösen az, hogy Németország semmi hajlandóságot nem mutatott a háború során elfoglalt területek kiürítésére. Közös válaszukat Aristide Briand francia miniszterelnök 1916. december 30-án nyújtotta át az Egyesült Államok párizsi követének, ami természetesen elutasító volt, mert a központi hatalmak felhívása – megfogalmazásuk szerint – „sokkal inkább háborús manőver, semmint békeajánlat". A németek ezzel a béketárgyalás tető alá hozása érdekében folytatott akciót befejezettnek is tekintették. A Monarchia vezetése viszont úgy gondolta, hogy ez a jegyzék csak a kezdet volt, és mivel nem hozott eredményt, a siker érdekében újabb lépéseket kell tenni.

Az uralkodó halála

Az agg uralkodó, a háborút 1917 tavaszára lezárni kívánó Ferenc József ugyanakkor e kezdeményezés kudarcát már nem élhette meg, miután 1916. november 21-én távozott az élők sorából. Utóda I. Károly császár (magyar királyként IV. Károly) lett. Az Osztrák–Magyar Monarchia trónjának új birtokosa egyik első lépéseként – 1916. december 2-án – Frigyes főhercegtől átvette a hadsereg főparancsnoki posztját, s magára nézve nem tartotta kötelező érvényűnek azt az 1916. szeptember 6-án született megállapodást, amelyben Ferenc József átruházta fővezéri jogait II. Vilmos német császárra.

Az első világháború kitörésekor egyébként azért nem a tehetségesebb katonának tartott Jenő főherceg, hanem bátyja, Frigyes kapta az említett beosztást, mert ő lemondott a tényleges irányításról, s átengedte azt Franz Conrad von Hötzendorfnak, az osztrák–magyar haderő vezérkari főnökének. Károly azonban nyomban világossá tette, hogy ő erre nem hajlandó, s magának követeli a döntések meghozatalának jogát a hadműveletek tekintetében is. Ebből már sejteni lehetett, hogy a Conraddal ápolt viszonya aligha lesz mintaszerű. Ezt egyébként már akkor sem lehetett elmondani kettejük kapcsolatáról, amikor Károly – mint trónörökös – csak ismerkedett a hadvezetéssel. Együttműködésük nem is bizonyult hosszú életűnek: a vezérkari főnököt 1917. február 27-én felmentették beosztásából. Nyugállományba akart vonulni, de Károly kérésére e tervétől elállt, s átvette a tiroli front parancsnoki posztját. Az új vezérkari főnök – 1917. március elsejei hatállyal – az erdélyi szász származású Arthur Arz von Straussenburg tábornok lett, aki a háború korábbi szakaszaiban Limanovánál, Gorlicénél, illetve Erdély védelme során is kitüntette magát.

Az uralkodó az addig Teschenben (a mai cseh–lengyel határ által kettéosztott város neve csehül Cesky Tesín, lengyelül Cieszyn) működő hadsereg-főparancsnokságot is elköltöztette; az új helyszín a Bécs melletti Baden lett. A választás nem véletlenül esett épp erre a településre, hiszen az nemcsak a fővároshoz, hanem a Károly által nagyon kedvelt laxenburgi kastélyhoz is közel volt.

A császár a katonai mellett a politikai vezetésben is végrehajtott személycseréket. Mások mellett megvált Burián István külügyminisztertől, és a merénylet áldozatává vált Karl Stürgkh osztrák miniszterelnök helyébe lépett Ernest Koerbertől is. Károly azonban nem tudta a Monarchia szerencséjét megfordítani, részben azért, mert – mint ahogy a Hajdu Tibor–Pollmann Ferenc szerzőpáros A régi Magyarország utolsó háborúja című könyvében fogalmaz – nagy elhatározásai, békevágya rendre félmegoldásokba torkolltak. Irtózott a háborútól, mégis az összeomlásig folytatta azt, hű maradt a német szövetséghez, amelynek nem volt elkötelezett híve, s változatlanul hagyta a Monarchia elavult struktúráját is, pedig annak fenntarthatatlanságát tisztán látta.

Fotó: bildarchivaustria.at

Forrás: Magyar Honvéd 2016. november