Villámcsapás az égből

A megnövekedett érdeklődés végett hat hónapos várólistát ígértek neki, de legnagyobb meglepetésére Bobot már két hónap után behívták. Ekkor hagyta el életében először Dél-Dakotát. Egy Missouri állambeli kiképzőbázisra került, ahol a legnagyobb félelme vált valóra: gyalogossá faragták. „Nem nagyon tudtak mit kezdeni a kadétokkal odaát. Nem akartak komolyabb kiképzést belénk feccölni, de békét sem akartak hagyni nekünk" – emlékezett vissza Robert Mower. Éppen ezért egész nap csak meneteltek. Meneteltek az étkezdébe, aztán visszameneteltek a körletbe. A laktanya összes sarkát és épületét jól ismerték, de csak futólag.

Pár hónappal később átvezényelték Kaliforniába, ahol végre megkezdhette a szárnyalás tanának elsajátítását. A képzés csaknem félévig tartott, aminek végén 1944 áprilisában átvehette az áhított szárnyas kitűzőt. Rövidesen a korszak egyik legfejlettebb vadászgépén, a P-47-es Thunderbolton (villámcsapás) repülhetett. A szakosító kiképzést követően előbb Angliába, majd Franciaországba vezényelték. Élete első bevetései nagyon mozgalmasnak bizonyultak, hiszen szinte minden repüléskor más-más ideiglenes bázisra kellett visszarepülnie, köszönhetően Patton tábornok gyorsan mozgó frontvonalának, amelyet a légierő is igyekezett nyomon követni.

Gyakorta a szárazföldi csapatokat kísérték figyelemmel és biztosították, hogy a német egységek ne támadhassák őket oldalba vagy hátba. Persze nem egyszer előreküldték őket, hogy felderítsék a terepet, illetve ha kell, megtisztítsák az utat az előretörő csapatok előtt. „Erre képeztek ki minket, így nem is nagyon gondolkodtunk azon, hogy mit viszünk véghez egy-egy bevetés alkalmával. Persze mikor ráébredtünk, hogy ami nekünk odafent egy gombnyomás, az odalent életek tucatjainak kioltása… rettenetes felismerés volt."

De Bob Mower nem tagadja, nagyon szerettek repülni. Hiszen a bevetések között sátrakban éltek, tábori ágyakon aludtak, hol fáztak, hol hőségtől szenvedtek, de leginkább jutott idejük az otthoniakra gondolni és hiányolni őket. Mint visszaemlékezéseiben is kiemelte, két repülés nagyon megmaradt a fejében. Egyszer rögtön felszállás után a botkormány kivágódott a kezéből és a jobb térdének feszült. Képtelen volt egyenesbe hozni a gépet, csak a lábával tudta megtartani, így körkörös repülésre kényszerítve a megvadult lovat. Miközben a beragadt kormányt próbálta jobb belátásra téríteni, elhallotta az ijedt rádióparancsokat. Csak ekkor eszmélt fel, hogy gépe nem csak irányíthatatlanná vált, de még a felszállópálya felett kiengedte a szárnyra szerelt bombákat is. Ugyan a gépet sikeresen földre tette, a megsemmisített kifutót már senki nem használhatta többet.

A másik emlékezetes alkalomra sokat kellett várnia, hiszen a hírhedt ardenneki csata idején alakulatát a földhöz szegezte a sűrű köd és a rendkívül kedvezőtlen időjárás. Mint mondta, őrjítő volt a tudat, hogy a katonáknak szüksége lenne a légi fedezetre, ők pedig csak a sátrukban ücsörögnek, várva egy kis napsütésre. Az 1944. december 16. óta tartó csatákban csak 1945. január 25-én következett be változás, amikor is reggel öt órakor az összes pilótát riasztották és az eligazítást szinte már a pilótafülkében kapták meg. Mower csapatának P-47-esei szolgálatuk alatt ekkor találkoztak a legtöbb földi célponttal, hiszen Bastogne városát addig sosem látott méretű német alakulatok vették körül. „Úgy éreztük magunkat, mintha csak céllövöldében lettünk volna. Ha nem célzok is német tankot találok el, akárhova lőttem volna."

Szolgálatának végéig több mint 300 német harcjárművet semmisített, mindösszesen 84 bevetés során. Főhadnagyként tért haza 1945 tavaszán.