1914. augusztus 28.

Kerek egy hónapja múlt, hogy a Szerbia elleni mozgósítás plakátjai megrázták az országot s nekem is búcsút kellett vennem a békés otthonomtól. Azzal csókoltam meg az Édesanyámat, ne aggódjon. Két-három hónap múlva végzünk a szerbbel és egészségben fog viszontlátni. Sajnos a jelek nem alkalmasak arra, hogy ebben a reményben ringassam magam. A dolgok bonyolódnak, a harcterek szaporodnak, az idő múlik és én még itt töltöm napjaimat Székesfehérvárott, vitéz regimentem, a k.u.k. 69. közös gyalogezred bakái között, rettenetes, lélekölő unalomban. Bőven van időm eltűnődni azon, hogy mint fogom meginni a levét annak a szerencsétlen ötletemnek, melynek mai helyzetemet köszönhetem, tudni illik, hogy annak idején nem szolgáltam le egyévi önkéntes évemet, hanem pár havi szolgálat után, mint egyetlen fia özvegy édesanyámnak, jogommal élve, katonáékat jó adag undorral telve s a kaszárnyaszagtól örökre megcsömörödve, otthagytam.

Most a főhadnagyi csillagok helyett meg kell elégednem egy szerény „gefreiteri" csontcsillaggal és a „mancsaft" mindig éppen élvezetes társaságával. Hencegő hadnagyocskák kommandójára kell ugrálnom, hasalnom, izzadnom, mint egy lónak, vállaimon a teljes fölszerelés félmázsás terhével. Még szerencsém a szerencsétlenségben, hogy a gazdaság béresei nem ezredemben szolgálnak, különben megtörténhetett volna, hogy egy béresem vagy kanászom kommandója alá kerülök. De hát a hazáért áldozni kell, s én szívesen áldozok kétszer annyit, mint igazság szerint dukálna, csak ne tartson túl sokáig. Szerencsémre nemcsak magamat ért ez a balsors, hanem még néhány intelligens ember osztozik benne velem, és így könnyebben viseljük el a közös bajt.

Fészkesfehérvár egyébként már magában is egy sorscsapás. A háborús izgalmak ugyan hoztak némi életet, mozgást beléje, mindamellett nem szűnt meg poros, unalmas fészek lenni, ahonnan az ember szívesen menekülne bárhova. Tényleges legénységünk már valahol Szerbia földjén vérzik, és mi, itt maradottak szívesen lennénk velük, mert itt a semmittevés megöl. A kaszárnyákban szüntelen lótás-futás, készülődés, pakolás, elkésett emberek felszerelése, buta fegyverfogások, egy csomó ember elvezénylése a trénhez, kórházakba, raktárakba stb., az elvezényelt emberek fölszerelésének hirtelen kiegészítése a mienkből, pár nap múlva viszont a mi fölszerelésünk kiegészítése az újonnan érkezett vagonokból, a város középületeinek, hivatalaink éjjel-nappali őrzése, a katonai raktárak, kórházak, lövölde stb. stb. még szigorúbb őrzése, folytonos névsorolvasások félnapi ácsorgással fűszerezve, ezekkel szórakozunk. És mindez folyton terhesebbé válik.

A sok elvezényelt helyett a szolgálat a mi nyakunkba szakadt. Alig aludtuk ki egy átvirrasztott éjszaka fáradalmait, már ismét ránk kerül a sor. Nem csoda hát, hogy amikor a legközelebb induló menetszázadhoz önként jelentkező tiszteket keresnek, a mi kis kompániánk (Tar, Zolti, Herceg) csaknem kivétel nélkül előlép. Igaz, ami igaz, egy kicsit attól is tartottunk, hogy elmúlik a háború és mi szégyenszemre még csak puskaport sem szagoltunk. Panaszra egyébként nem lehetett okunk, mert legújabb parancsnokunk, a tejfölös képű Fehér zászlós eléggé megbecsült bennünket. A folyton változó legénységi állomány nyilvántartása tudni illik annyi gondot okozott neki, hogy segítségünkre nagyon is rá volt szorulva. A város katonasággal tömve lévén, a kaszárnyákból kiszorultunk, a lakosság közt elszórva egy-egy udvaron 10-20 bakánk táborozott mosókonyhákban, fészerekben, de szívesen szorítottak helyet a derék polgárok szobáikban is, amennyire lehetett. A forró augusztusi nap elől az udvarok eperfái alá vonulva gyártottuk a vég nélküli listákat, közben a házikisasszonyoknak csapva a szelet vagy a lapokat faltuk, melyek mindig jó hírekkel érkeztek.

Hogy katonai tudományunk be ne rozsdásodjék, a zászlósúr néha-néha gyakorlatokat is rendezett az udvaron. Téglák, cementcsövek, ládák mögé bújtatott pár embert s kölcsönös rajtaütéseket hajtottunk végre, nem mindig sikerrel, mert néhány bakánk sehogy sem tudta átérteni a helyzetet, és néha ellenállás nélkül hagyta magához közeledni az ellenséget, ami persze a zászlósurat végtelenül elkeserítette és hosszú szakelőadásokra kényszerítette. Igaz, hogy sokszor nem is lehetett tudni, vajon a zászlósúr mint zászlósúr avagy mint szerb közeledik-e, és mire a tétovázó baka észbe kapott, vitéz parancsnokunk félelmes kardja már a szívének volt szegezve, és minden kifogás hasztalan volt. Sajnáltuk is, hogy nem mehetünk egy ilyen kiváló kommandáns vezetése alatt a harctérre, de a zászlósúrnak, mint ő maga mondaná, Fehérvárott fontosabb feladatai voltak, mint a harctéren, és „egyelőre" még itt szándékozott maradni.

Mi azonban jóllaktunk a lisztákkal és a semmittevéssel, s alig vártuk az indulás napját. Pillanatnyi gondolkozás nélkül utasítottam vissza egy őrmesterünk ajánlatát, hogy maradjak mellette valami irodában. Az első keserves csalódás akkor ért bennünket, amikor az induló menetzászlóaljat összeállították, mert nem hagytak bennünket továbbra is egy századnál, hanem mindenikhez beosztottak egynéhányat közülünk, „önkéntes urak" közül. Az önkéntesi „pertli" viselését ugyanis parancsnokunk nemcsak megengedte, hanem egyenesen megparancsolta. A legénység előtt mindig csak „önkéntes urak" voltunk eddig is, jóllehet ehhez a titulushoz a vele járó sárga pertlihez való jogunkat kétségkívül elvesztettük.

Mint új menetzászlóaljnak, még régi lakásunkat is ott kellett hagyni, s áthurcolkodtunk a város másik felébe, ahol már valamikor korábban voltunk és ahol nem kevesebb vendégszeretettel fogadtak. Mégis nehezen váltam meg régi házigazdáimtól, akik oly megható szeretettel bántak velem eddig, szobájukat bocsátották rendelkezésemre, elhalmoztak minden szívességgel és a világért sem fogadtak volna el semmit érte. Könnyes szemmel beszélték, hogy egy fiuk már ott lenn harcol Szerbiában, és engem tekintettek most az ő helyettesének, hátha ő meg ott szorul rá az emberek jószívűségére. Úgy is búcsúztak el tőlem, akár a fiuktól.

Pár nap múlva híre jött, hogy indulásunk küszöbön áll. Röviddel előttünk mentek el a fehérvári honvédek. Indulásuk egy gyönyörű diadalút volt, egész Fehérvár kikísérte őket a vasúthoz. A mi 5. és 6. „Marschkompanie"-nk indulását aug. 28-ra tűzték ki. Előző napon mi, volt önkéntesek megkaptuk a második csillagot, „káplár úr" lettem, mielőtt a harctérre kerültem volna. Ez nyilván fényes karrier első stációját jelenti.
A derék fehérváriak az induló legénységet elhalmozták szeretetük minden jelével. Kertjeiket egészen letarolták. Miénk lett minden virág, sütöttek, főztek, útravalóval kedveskedtek és csomagolni segítettek, ott forgolódott körülöttünk apraja-nagyja, hogy kezünkre járjon és nem volt kívánságunk, amit ne teljesítettek volna boldog mosollyal. Soha a szeretetnek ilyen általános megnyilvánulását nem láttam. Engem egészen meghatott és boldog voltam látva, hogy mint fűzi össze ez az érzés az emberek szíveit és mily nemes önzetlenség hatja át őket egytől egyig. Úgy néztek reánk, mint valami felsőbbrendű lényekre, az ő szemükben már hősök voltunk valamennyien, és senki bűnéül ne rója egy-egy kislánynak, hogy megkapva a perc szívbe markoló erejétől, könnyes szemmel búcsúcsókra nyújtotta reszkető szájacskáját. A szívek megnyíltak és egymásra találtak, az emberek megnemesedtek, olyan volt mindez, mint egy gyönyörű álom.

Az a közöny, mellyel egyébként az emberek egymás iránt viseltetnek, eltűnt. Mintha mind réges-régi ismerősök, rokonok vagy meghitt barátok lennének. Megszólítanak bennünket és mi őket, mintha évek óta meghitt barátok lennénk, kedvesek, udvariasak, előzékenyek, szolgálatkészek, megértőek. Kész csoda ez, egy hihetetlen átalakulás. Korholom is magamat. Nem ismertem az embert. Csak a tülekedő, irigy, rosszakaratú, anyagias, önző oldaláról, s most a szebbik énjét kibontakozni, látni, micsoda szívet gyönyörködtető érzés. Ha mindig így lenne, nem is lehetne boldogtalan ember. Honnét-honnét nem, minden szakaszunkra jut egy hatalmas háromszínű zászló, reá minden lánytól egy-egy tarka szalag és virágcsokor meg koszorú rogyásig. Egy jókedvű bakánk a főutcákon cipelte végig zászlóját és nagy diadallal újságolja, hogy finom kisasszonyok az emeleti ablakokból kötözték rá a sok selyemszalagot és bokrétát. Egy másik baka szalmával kitömött életnagyságú madárijesztőt hurcol magával, ez a szerbek királya, Petár lenne, a harmadik egy karóba húzott Miklós cárral parádézik. Szakaszunknak két mecénása is támadt. Két Szűz Máriás lobogót kaptunk (s egyikre új parancsnokunknak, a szimpatikus Markó(?) hadnagynak az édesanyja ajándékozott egy nehéz selyemszalagot.

A fiúknak is bolondos jókedvük van, mintha vesztüket éreznék, mint a nép mondja – vagy mintha lakodalomba készülnének, de úgy is néznek ki. Mindenik virággal ékeskedik. Az őszirózsák és dáliák ezrei borítják a sapkákat, borjúkat, zászlókat, még a fegyvercsőbe is kerül egy-egy szál szegfű vagy muskátli. Némelyik bakánk olyan cifra, hogy a legszebb pávakakast is lepipálná.
Délután indulás, új házigazdáim pártfogásába ajánlom utazókosaramat a civil gúnyámmal, s azzal búcsúzom, hogy remélem, mielőbb ismét átvehetem tőlük. Ha azonban netalántán mégsem úgy találna lenni, hát feljegyzem nekik az enyéim címét.

Utunk a pályaudvarig egy mesébe illő diadalmenet, véges végig egész Fehérvár állott sorfalat. Hullott ránk a virág és a szép szó, az isten áldjon, a viszontlátásra, és annyi könny is, amennyi virág. Itt még a sírók is mosolyognak, odébb egy-egy asszony előrohan a tömegből, belecsimpaszkodik valamelyik fiúba, mintha sohasem akarná elereszteni, s ezek már csak zokogni tudnak, édes fiam, drága uram. Egészen megzavarodik itt-ott a katonás rend, de az asszonyok nem akarnak tágítani, együtt futnak velünk, mint tarka uszály az előrehömpölygő csukaszürke tömeg, és mindjobban nő a számuk, mint a meginduló lavinának. A pályaudvar előtti téren összetorlódik a tömeg. Hangok és színek zűrzavaros káoszban kavarognak. Kitörő éljenzés. „Éljen a háború, éljen a hadsereg, éljenek a hatvankilencesek" − hangzik, elnyomva a görcsös zokogással felénk kiáltott búcsúszavakat. Összepréselt emberfal között alig tudunk előrejutni. Égő arcok, lobogó szemek hipnotikus erővel merednek reánk, és úgy érzem, mintha ezer meg ezer szív dobbanna egyszerre az enyémmel.

Valaki a nevemet kiáltja és egy fehér leánykéz nyúlik felém a tömegből. Isten áldja, sok szerencsét. Gépiesen eresztem el a fegyverszíjat, megszorítva a kezet: „köszönöm". Egy könnyező szempárt látok, s már tovább is sodort a bajtársak serege. A peronon is ember ember hátán. Sok szép lány, kik szalagokat, kokárdákat osztogatnak, sok fiatalember, akik a cigaretták ezreit szórják szét és temérdek virág, egy virágtenger. Vagonjaink is virágfüzérekkel ékesek, tarka szalagok lobognak róluk és a magunkkal hozott zászlók is odakerülnek most a kocsik falára, ahol különben már ott lógnak Petár és a karóba húzott Miklós. Közben besötétedik, a peronon villanyfényben kavarog a tömeg, de kívülről már senkit be nem eresztenek s a kint rekedtek lassan oszlani kezdenek. Aki azonban nagyon be akar kerülni, mégis csak bejut. A perontól távolabb eső kocsijaink sötét árnyékában szipogó asszonynépek szorítgatják a kemény bakatenyereket. Egy-egy hadfi végtelen elkeseredésében kacskaringós káromkodással próbál segíteni, a másik némán, de szaporán fejteget egy búfelejtő butykost. Akiknek nincs kitől búcsúzkodni, bevonulnak a kocsikba és innen is, onnan is víg meg szomorú bakanóták szállnak bele az éjszakába.

Magamra maradtam. A jó ismerősök szét vannak szórva valahol a sok kocsiban. Pedig ilyenkor nem jó magára maradni az embernek a gondolataival. Azért őszinte örömöt érzek, mikor hallom, hogy valaki keres. Kedves házigazdáim lánykái voltak olyan kedvesek, hogy még most is érdeklődnek utánam. És érdekes véletlen, hogy egy csoportba álltak anélkül, hogy egymást ismerték, s egymás szándékáról tudtak volna. Egyikük egy bokrétával kedveskedik, egy kis Mária-éremmel a másik, s azzal a jókívánsággal, hogy hozzam vissza azt ép egészségben. Biztosra ígérem. Egyelőre azonban csak szerbiai és oroszországi képeslapokat ajánlok az érmecskékért. A kislány örömmel fogadja az ígéretet, s tréfálkozva válunk el. (A Sors ugyancsak ironikusan bánt el ezekkel az ígéreteimmel, de a kislányok a képeslapokat megkapták.)

„Beszállni!", hangzik a kürtkommandó. Sikerült egy olyan kocsit felfedeznem, melyben néhány jó ismerős telepedett, oda beugrom és együtt gyújtunk rá a Himnuszra, mikor vonatunk lassan megindul. Óriási éljenriadal harsogja túl százszorosan annak a pár szegény asszonynak fuldokló zokogását, akik omló könnyeiktől talán már nem is látnak bennünket. A Himnusz után a Kossuth-nótára zendítünk, és íme nem dűl össze a világ ezen a hallatlan merényleten. Ma mindent szabad, s a legfeketesárgább osztrák tisztjeink sem találnak semmi kifogásolnivalót ezen a dalon. Hátrább a „Fel-fel vitézek a csatára" pattogó ütemei hangzanak pár kocsiból s mind tisztábban száll hozzánk a nóta, amint vonatunk kigördülve a fényárban úszó pályaudvarról, otthagyja az éljenzők seregét és belefut a csöndes nyári éjszakába.

Ezer ember megindul ismeretlen végzete felé. Ott állok a kocsi ajtajában, a hűs esti szellő jólesik égő homlokomnak, s elnézek vissza Fehérvár felé, megilletődött szívvel. Látom e még valaha? A teherkocsik ácsolt fapadjain sokan üldögélnek tenyerükbe hajtott fejjel, némán. Boldogabbak, akik még most is hejehujázni tudnak. A gőzmasina feltartóztathatatlanul rohan velünk, nincs megállás vagy visszafordulás. Mintha azt peregnék a kerekei is, „Jönnötök kell, jönnötök kell!". Hova? Erre a nagy kérdésre senki sem tud feleletet. Még csak azt sem tudjuk, hogy az orosz vagy a szerb ellen megyünk-e. De rövidesen el kell válni ennek, mert Sárbogárd felé közeledünk, s ott az utunknak északnak vagy délnek kell fordulnia. Pár apró állomáson megállunk. Az éjjeli órák dacára mindenütt nagy tömeg vár bennünket. Ezredünk fiai erről a vidékről kerülnek ki, és a hozzátartozók eljöttek búcsúzni. Itt kevesebb az „Éljen!" és több a néma könny. Szegények már napok óta várják vonatunkat, és elszáradtak a virágaik, amiket magukkal hoztak, de az elemózsiához nem nyúltak, és szíves készséggel kínálják azt az ismeretlennek is. Férjhez menő lányok szemérmes szemlesütéssel, ősz fejű parasztok reszkető hangon, ifjú menyecskék és öreg nyanyák könnyes szemmel kérdezősködnek egy-egy bajtárs után.

Sárbogárdnál jobbra kanyarodunk dél felé, Szerbia ellen megyünk. Beszélik, hogy szó sincs arról, hogy a harctérre mennénk, egyelőre valahova Boszniába vagy Dalmáciába kerülünk helyőrségi szolgálatra. Ez valószínűnek is látszik, mert a lent állomásozott tényleges legénység mind a szerb ellen ment, és helyettük kellenek oda csapatok. Szakaszunk parancsnoka egy kis zászlós. Egészen zöld gyerek, most került ki a kadétiskolából. Ő újságolja valakinek, hogy Pécsen át megyünk. Örvendezek, de nem sokáig, mert vonatunk Bátaszék felé kanyarodik, s így az a reményem, hogy búcsút vehetek enyéimtől és a Mecsekaljától, füstbe megy. A kis zászlósnak sem kötnek mindent az orrára, gondolom.