1914. november 11.

Tegnap este ismét megszaporodott társaságunk, egy idősebb önkéntessel. (Klinovszky Gyula körjegyző, Ajak, Szabolcs megye, a 65. ezredből). Korán kelek, a fapadon mindenki korán kelő. Ezt közmondásnak is lehetne használni, ahelyett, hogy „ki korán kel, aranyat lel". Ma ti. ismét nem leltem aranyat, ellenben az első tetűket!

Délután indulás. Éppen ideje, hogy ebből a dögletes levegőből kijussunk. Minél többen leszünk, annál tarthatatlanabb a pince. Tea után a naplómat írom. Csak fel ne fedezzék! Az ebéd kozmás káposztaleves, éppen mint tegnap, a kása ellenben nem kölesből, hanem hajdinából készült, s egyébként sem olyan, mint a tegnapi, mert a mai kozmás. Szintén szalonnadarabokkal van vegyítve. Ebéd után előkészülök arra, hogy a várból úgy mehessek ki, ahogy bejöttem, azaz minden holmim birtokában. Hogy fehér pokrócom olyan szembeötlő ne legyen, sátorlapomat szétfejtettem, s abba csavartam bele, letépett szélével kötözve által, mert spárgám nincs. Borjúmmal is csúnyán elbánok. Merevítő acélrészeit kiszedem, s mikor a csontvázát kiszedve összelottyan szegény, kifordítom, hogy bundás fele belülre esik, kifelé pedig a vászonbélése jut. Az ördög sem ismerne rá, csak afféle koldustarisznyának látszik. Pár darab fehérneműm ebbe jön. Kis papírcsomagba csomagolom csajkámat és muszka flaskámat, saját flaskám egyik köpönyegzsebbe, a vállszíjak a másikba, derékszíjam a blúz alá jön. Most már ambicionálom, hogy ezeket ne tudja elszedni tőlem a muszka. (Haza is hoztam pokrócom, borjúm födelét, váll- és derékszíjamat a világ körül, csak azért is!).

Mikor a névsort olvassák, három, nagyon koldushoz illő csomaggal baktatok kifelé. Az udvaron nemzetiség szerint osztályozva állítanak fel bennünket. A kadétok s önkéntesek külön állíttatnak, azzal, hogy a tisztek után jöjjünk, s ha a hely engedi, velük maradhatunk. Megörülünk a jó kilátásnak. A tisztek is gyalog jönnek, kivéve 3 idősebb tisztünket, no és persze Götzöt, aki a beteg dragonyos „barátja" révén jut kocsihoz. Ez a fickó imponálni kezd nekem vastag bőrével. Befelé is kocsin jött a postással, aki azonban kifelé már nem reszkíroz erre, és Götz egy másik fiákerről sajnálja le. Hát nem klasszikus? 23 tiszt, s 11 kadét és önkéntes van a csapatban.

Más úton megyünk, mint jöttünk. Daloló muszka csapattal találkozunk. Nyafogó hangon fújnak valami templomi színezetű nótát. Sáncok és egy drót nélküli távíróállomás mellett visz el az utunk, s egy elénk kerülő süteményárus kopekért adja az olajos csemege darabját; pillanat alatt felesszük, akár a sáskák. Már sötét van, s épségben kihozott csomagjaimat menet közben összeszíjazva, vállamra vetve viszem tovább. Meredeken tartunk lefelé, és lábtörő lyukba zökkenünk bele, páran el is bukfenceznek. Valahol a kültelkeken járhatunk, egy helyen förtelmes bűzzónán kell átvergődni. Az állomást közel sejtettük, mert a mozdonyok dudálását már közelről halljuk, mégis egy jó órai gyaloglás után értünk csak a célhoz. A rakodónál további egy órát ácsorgunk. Az ún. katonai pontosság oroszéknál is úgy értendő, hogy a kitűzött időnél pár órával korábban kell megjelenni. Közben mégiscsak azzal foglalkozik a társaság, hogy az olajos és egyéb süteményeket pusztítja.

Még van pénzünk. Igaz bár, hogy mindenki azon töri a fejét, mit adjon el legközelebb. A fő: enni! Ez az általános jelszó. A gyomor áldozati oltárára kerülnek először a fölösleges ruhadarabok, pokróc, gyűrűk, óralánc, mind-mind szépen sorjában, aszerint, hogy ki hogyan bírja a korgást. Van, aki már ott tart, hogy csak a jegygyűrűje maradt a legszükségesebbeken kívül. A rampán sorban ágyúk állnak, s fegyveres muszka katonák őrzik őket. Szőke-piros, értelmes képű német fiú, s mikor a mieink az ágyúkat jobban szemügyre veszik, mosolyogva mondja németül, hogy azok osztrák ágyúk, a lembergi arzenálból hozták el őket. Tényleg régi típusú ágyúkból valók, de már csak ez van. A muszka német baka arcát beszéd közben jobban megnézve, nagyon ismerősnek tetszik. „Hová való vagy?" − kérdem. „Odessza mellől" − mondja, s  most rájövök, hogy kire hasonlít. Arra a német hadifoglyunkra, akit nemrégiben a sprinjai erdészháztól kísértem hátra másodmagával, s ki olyan szívesen indult Magyarország felé. A neve még az eszemben van. „Nem ismered Löffler Eduárdot?" − kérdem. Bámulva néz rám: „Az a falubelim!". Most aztán rajtam van a sor, bámulni ezen a különös véletlenen. „No, megírhatod haza, hogy jó helyen van, hadifogoly Magyarországon."  Többet nem mondhatok neki, mert már megy csapatunk, ő meg a váratlan hírt hamarjában nem is tudja megérteni, azt hiszi, tréfálok, s zavart mosollyal néz utánam. Vissza kell bólogatnom néhányszor, hogy jobban higgyen a szónak.

Beszállítanak bennünket egy szép II. osztályú kocsiba, ahol 34 alvóhely van, s így négyünknek már nem jut hely. Azonban már tudjuk, hogyan kell itt beszélni. Két rubelt ígérünk a muszkának, s erre rögtön kinyit egy fenntartott fülkét, ahol igazán pompás helyünk van. Tiszta mosdó tartozik ehhez, s rögtön meg is mosakodunk, hiszen az valóságos élvezet az eddigi mosakodások után, melyek vagy kézből, vagy vályúból, illetve a feldflaskából történtek valami kút mellett. Egy kis diskurzust folytatunk még az elégedettség hangján, mert pár heti vonaton való utazás vár reánk, s azt ebben a pompás fülkében megtenni egész kéjutazás lesz, azután a borjúból valami kis harapnivalót szedve elő megvacsorázunk, s nyugalomra térünk.
Az orosz kocsik alvásra kitűnően be vannak rendezve: széles, ruganyos, díványszerű fekhelyem van az emeleten, a rendes ülőhelyen ugyanolyan fekhelye van másik két bajtársamnak. Egyszer ívlámpák vagy fényszóró vakító fénye vetődik be az ablakon, s erre felrezzenek álmomból. A Dnyeper hatalmas hídján fut éppen vonatuk. Mélyen alattunk jégtorlaszok közt néhány hajó és ladik van kikötve a parthoz. Itt-ott megcsillan a sötét víztükör, jégtáblák úsznak rajta lassan lefelé. Vagy tíz-tizenkét óriási kőlábon szaladunk keresztül, bele ismét a sötét pusztába.