1914. november 7.

Kora hajnalban új bajtársak érkeznek, az a 101 kadét, kivel már Samborban találkoztunk, s egy 66-os kadétaspiráns (Szász Artúr Ceglédről? Csongrád? Kertész.) Reggelim 5 kopekes tejeskávé, melyet a harctéren szerzett termetes orosz alumíniumflaskámba méretek, útravalónak is számítva. Szép napos, de kemény hideg idő van. Azzal szórakozom, hogy fadugót faragok bicskámmal a flaskámhoz. Lassan meg kell szoknunk, hogy minden szükségletünket magunk állítsuk elő, amennyire lehet, vagy lemondjunk róla, mert a muszkáktól nem kapunk semmit, pénzünk pedig nincs rá. Még vagy tíz rubelem van, ezt már a valóban nélkülözhetetlen kiadásokra kell fenntartanom.

Bodonyinak eddig kb. 25 koronát adtam, s most bejelentem neki is, hogy végtelen bánatomra, nem adhatok többet. Lehoczkynak 5 koronát kölcsönöztem, s most rubelekben adja vissza, de 333 fillérbe számítva egy rubelt, holott a városból több zsidó jön ki hozzánk, akik jóval olcsóbban, 264 kopekért kínálnak rubelt. Sajnos garasoskodni kell. Fillérek fontosabbak, mint valamikor ezresek voltak, s kicsiben a fillérekkel épp olyan jelleméhez illően bánik a hadifogoly, mint valamikor az ezresekkel bánt. Próbálok valahogy pénzt teremteni, s Lembergben kapott, de kicsinek bizonyult téli mellényemet iparkodom rásózni a muszka huszárra, de a kért két rubelt rettentő soknak tartja érte. Lehet, hogy igaza is van, fogalmam sincs róla.

Orosz nyomtatványokon az orosz olvasást próbálgatjuk, aztán a friss téli szélben sétálgatunk az udvaron. Ebédre ez a komiszkoszt, árpakásaleves hússal, hajdinakása és egy darab kenyér. Nagyon ízetlen valami.

Délután összecsomagoljuk cókmókunkat, s 3 órakor elindulunk. Két kocsi viszi a poggyászt, s erre négy tisztünk is felül; mi, többiek gyalog megyünk utánuk. Megszaporodtunk, összesen 13 tiszt és mi hárman vagyunk. Átgyalogolunk a városon, ki a 9-es dragonyosok egykori laktanyájához, ahol egy muszka tiszt minden tisztünknek kifizeti a napi 76 kopek kosztpénzt, s még négy szekeret kapunk. Felülünk ezekre és várunk, várunk türelmesen, nem tudjuk, mire. A kemény hideg kicsípi arcunkat, fázni kezdünk, egy óra is elmúlik, és még mindig várunk. Leszállunk, topogunk, hisz a toilettünk nem muszka télhez van számítva; végre egy irodistatiszt megkönyörül rajtunk és beinvitál irodájába, mivel hogy tovább kell még várni, állítólag éjfélkor menne csak egy vonat.

A kályha közelébe húzódom, s mint mondani szokás, a cserebogarak halhatatlanságáról elmélkedem, de talán inkább a világ szomorú fordulásáról. Nehezen tudok beletörődni abba, hogy így tétlenkednem kell: semmi dolgunk, semmi tervünk, semmi célunk, ez igazán csak vegetálás. Sajnálom a futó időt, mely elmúlik anélkül, hogy valami hasznos munkát végezhettem volna. Hiába, csak nem tudom megszokni a naplopást. Jobb szórakozás hiányában előszedem lembergi bonbonjaimat, s vagy egy órai újabb várakozás közben szépen a nyakukra hágok a kályhasarokban. Végre mégis elindulunk szekereinken. A kaszárnya mellett egy csomó hadifoglyunk várakozik, ők is vacognak a hidegben, s tüzeket raktak a szabadban. Szegény fiúk nagyon szánandóan néznek ki. Lehetnek vagy 3400-an, de alig néhánynak van már csak borjúja, s pokróca is minden másodiknak hiányzik. Feladták-e szorultságukban, vagy a muszka szedte el tőlük, nem tudom, nem beszélhetünk velük, mert szekereink messzebb mennek tova. Ők is indulnak már utánunk az országúton, Magyarország felé. A legtöbben nagyon könnyen lépdelnek, batyujuk úgyszólván semmi. Zsebre dugott kézzel, felhajtott gallérral, kékeszöld arccal topognak előre, fázó füleiket a legtöbben állukon keresztül kötött kendővel védik a hideg ellen, s ez a fogfájósnak kinéző banda komikus lenne, ha nem lenne oly siratnivalóan, szívbemarkolóan szomorú. Mögöttük egy kocsin néhány maródi követi a gyaloglókat. De hányan maradtak már el közülük? És hány sápadt ember viszi magában a halálos nyavalya csíráit?

Ebben a csapatban nem sok magyart láttunk, a legtöbbje pantallónadrágos osztrák sógor volt. Néhány félig civilnek öltözött bekecses, báránysipkás alak tarkítja a tömeget, sőt egy panamakalapos is akad köztük, valami ligeti csirkefogó is lehet, de lehet véletlenül úriember is, aki ki tudja, mióta, s miért hányódik ezzel a csoporttal… Kis mokány lovaink elkocognak lassan tőlük. Pompás karban levő országúton, hatalmas vörösfenyőerdőben haladunk tovább. Hosszan húzódik ez, pedig szeretnénk már kikerülni belőle, mert ismét a piaski képek elevenednek fel emlékezetemben. A szelet egyébként felfogják a hatalmas fenyők, s már nem vacogunk úgy, mint az induláskor, amihez hozzájárul a hatalmas rázás is. Néha jól meg kell fogóznunk a szekéroldalban, hogy le ne rázódjunk róla, s alapos villanyozásban részesül minden ín- és idegszálunk, a kézfejtől vállainkig, no meg a vesénk se marad érintetlen. Kisebb orosz csapatok jönnek szembe velünk, majd egy szanitéctársaság. Egy arany vállrojtos orvos meg is állítja szekereinket, s koronát akar vásárolni tőlünk. Jó üzleti szellem szorult beléje, tán fél órája tapossa Galícia földjét, s az árfolyamokkal már nagyon tisztában van, 270 fillérért kínálja a rubelt. Sajnos azonban már nincs mit beváltanunk.

Elhagyjuk a 45. kilométert jelző oszlopot, s elérjük a határt. A vén fenyők bandériuma is csak eddig kísért, most egyszerre elmaradnak és kiszélesül előttünk a látóhatár, óriási síkság. A szürke égbolt alatt hervadt tarlók végtelenje, itt-ott egy kevés zöld esik, s egy-egy végtelenül szomorú árva fa. Egy sorompó van előttünk, mellette egy fekete-sárga csíkos oszlop és egy kis házikó, a volt osztrák vámház. Túl rajta egy fekete-fehérre festett oszlop és egy magas zászlórúd a tövében, a muszka vámház. Elkerüljük mind a kettőt, és az ördög sem érdeklődik utána, hova megyünk, mit keresünk erre. Sose hittem volna, hogy ilyen simán fogok bejutni a cár atyuska országába, méghozzá útlevél nélkül. Nem csekély érdeklődéssel nézek körül. Az első, ami feltűnik, az, hogy a kitűnően kavicsozott, szabályos országútról egyszerre mély homokba zökkenünk. Már nem ráz és nem zörög a szekerünk, a keréktalpak puha homokba süllyednek, s lovacskáink csak lépésben képesek előrejutni. Az útnak sehol sem látjuk a szélét, jobbról is, balról is egy csomó kerékcsapat kanyarog velünk párhuzamosan vagy keresztül-kasul, ahogy jólesik. Ároknak, szegélyfáknak nyoma sincs. Egy faféle valami gubbaszkodik néha az útszélen, hogy az árva varjak mégis le tudjanak szállni valahova, de ezt is agyonnyomorították a szekerezők, akik nyilván örültek, hogy ostornyelet vagy botot szakíthattak róla, és egyetlen ágát nem hagyták megnőni arra, amerre szegény kívánkozott. Mind úgy néznek ki, mint a japánkertek örökösen visszanyesett, agyonnyomorított törpe fái, csak éppen hogy az ízlés és művészi érzék hiányzott a barbár kertészekből. Ilyenek lehettek a mi útjaink valamikor Árpád apánk idejében, amint Feszty a Magyarok bejövetelén helyesen ábrázolja éppen ilyennek a négyökrös szekér útját. Muszkáéknál úgy látszik, nem szokás az utakat kavicsozni. Persze, messziről kellene szállítani a követ, nekik nincsenek a közelben Kárpátjaik. Bármi okból van is így, de az az érzésem, hogy az elhagyott, modern út az elhagyott nyugatot jelentette, s bizony erre nagyon is keleten járunk már, ez már Ázsia.

Ritka madár lehet errefelé a kultúra. Csak rá kell néznem a földekre, azok is erről panaszkodnak. Még mindig számtalan tarló, ugar, sehol egy szélfogó fasor, csak elvétve egy-egy fenyő, egy fehér derekú nyírfa, egy csenevész galagonyabokor. Turgenyev melankóliája ül a tájon, és sóhajtani kell, ha a messzeségbe nézünk. Leugrom a szekérről, s először érinti lábam a szomorú muszka földet. Futóhomok az, akár a Balaton partja. Ismét találkozunk egy csomó katonasággal. Alig vonszolják előre magukat a mély homokban. Széles sorokban, talán tizenhatan is mennek egymás mellett; igaz, az út miatt mehetnének akár harminchatan is. Mindegyiknek hátán ott lóg az elmaradhatatlan „csajnik." Teáskanna. Ezek rettentő vitézek lehetnek, mert nagyon lesajnáló kiabálással kerülnek el bennünket. Rémületes buta pofákat látni köztük. Megszelídültök hamarabb, mint hinnétek!

Előttünk valami község. Pár viskó mellett megyünk el. Alázatosan lapulnak a földhöz, mintha térdepelnének. Végtelen szegényes gyatra a kerítésük, és az udvarokon − Uramisten! − pár erdei bokor díszeleg. „Hát még gyümölcsfátok sincs, ti szerencsétlenek!" − szánakozom. A nap nyugovóra tér. Galícia fölött tűzben ég az ég alja. Véres égbolt, véres föld. Mikor áll el a véreső? Megint a Balassi Bálint nótája jut eszembe: „Piros csizmám nyomát, zöld erdő harmatját hóval lepi be a tél. Hóval lepi be a tél."

Egy rozzant hídon megyünk át, aztán valami rendezetlen tócsa partján álló nagy vízimalom mellett visz el az út. Sehogy sem illik ehhez a környezethez a malom villanyvilágítása, de lehet, hogy a szürkület hamis képet ad róla, ne nézzünk mindent oly fekete szemüveggel. Utána néhány tisztességesebb épület jön, Radzivilow városkában vagyunk. A házak városiasan, frontjukkal néznek az utcára, hosszú ablaksorral, melyek számos szobára vallanak. A bejárat a front közepén van, nem kapu, csak egyszerű ajtó, akár egy üzletbejárat, s fölötte verandaszerű födél. Sok az üzlet, s mindegyik tömve van katonákkal. A kereskedők itt is jobbára zsidók. Egy pagodaszerű zsidó iskola bizonyítja, hogy elegen lehetnek.

A katonák között feltűnő sok mongol pofát látni, valami szibériai ezredeshez tartozhatnak. Az állomásra megyünk. Terjedelmes nagy pályaudvara van a városkának, s a váróterme kellemes meleg. A tisztek elvacsorázzák a kapott 76 k. kosztpénzt, kávét (20 kopek), zsemlyét (5 k.) és egy adag sonkát (35 k.) vesznek, s a nyakára is hágnak neki.

A peronon egy őrünkkel buktát vásárolok, kolbászt s két tojást (5 k.), ez a vacsorám. Egész csapat orosz tiszt jön hozzánk diskurálgatni, kiknek legjobban az öreg postás hadnagyunk imponál. Sötét postásuniformisa, ragyogó gombjai (19, 20, 36), zöld hajtókája, s magas kemény sapkája révén kivétel nélkül mind generálisnak nézik, s olyan tisztelettel vizsgálják fizimiskáját, amint az egy ellenséges hadvezért megillet. Az öreg lengyel valószínűleg érti, hogy miért bámulják, s rettentően kidülleszti a mellét, illetőleg a pocakját, s borzasztó more képet csinál, mintha mondaná: „Csak ez a kis pech ne ért volna, s ma Moszkva lábaimnál hever". Derűs pillanatokat szerez, hálás köszönettel veszem. Vöröskeresztes hölgyek is benéznek hozzánk, sajnos csak üresen. Hát ilyen önző egy „plenni", ahogyan a hadifoglyot a muszka hívja. Csak azt nézzük, áll-e valami a házhoz.

Hét óra körül kocsijainkba megyünk. Végtelenül hosszú vonat áll a sínpáron, s egyik kocsijából a muszkák kilakoltatják az oda behurcolkodott szanitéceket, s nekünk jelölik ki. Elég jó hely, de hamarosan még jobbat kapunk, melyben mindegyikünknek külön alvóhelye van. Én az emeletre kerülök, hazai kocsijaink poggyásztartóinak magasságába, ahol azonban egész kényelmesen kinyújtózhatom, pokrócomon alváshoz készülök. Egy darabig nem sikerül, mer a szomszéd sínpáron muszka katonák vonatja áll, s nagyon víg hangulatban vannak, valami citeraféle hangszert döngtetnek folyton, és csörgődobbal verik az ütemet egy kólóféle, búsongó táncdarabhoz. A dallam elég kellemes volna, s már aludhatnék rá, amikor egy berúgott muszka tiszt érkezik hozzánk, egy csomó likőrös- és konyakosüveggel, s különbékét köt velünk, illetve a földszinti bajtársakkal. De végre is kiürülnek a flaskák és a muszka elvonul, tovább aztán nem zavarja semmi álmainkat.