1914. október 1.

Koromsötét van, hajnali négy óra lehet, mikor a napos felver bennünket és a forró feketekávét lehörpintjük, és azután az a kellemes hír jön, hogy az indulás később lesz, és még alhatunk. Jót alszunk még fél hatig, amikor ismét megkezdjük a marsot. Visszamegyünk az országútra, és azon Szinna felé indulunk tovább. A sár még hígabb, mint tegnap volt, és térdig latyakosan megyünk át a kis városkán. Jobbra térünk le a hegyek közé. Egy falun át az útról egy rétre fordulunk, s ott a trén szekereit találjuk, melyekről minden emberünk egy-egy fehér nyári szőrpokrócot kap. Megörülünk neki, mert éjjel sokat vacogtunk, de ezzel megint nehezebb lesz a cakumpak, s délután két óráig minden megállás nélkül marsolva, tömegesen hullanak ki embereink a sorból. A falvak mind kolerásaknak vannak jelezve, és vizet sehol sem kapunk, de ez a kisebbik baj. Vállamban olyan kínzó, szúró fájást érzek, azt hiszem, hogy le akar szakadni. Valamennyiünknek ereje a fogytán jár, mikor végre a bataillon kommandása is látja, hogy tovább nem erőltetheti a menetelést, és a zászlóaljat egy bal oldali dombra felvezetve, ott a fegyvereket gulyába rakatja. Mikor ledobom a borjút, úgy érzem, egy malomkőtől szabadultam meg, a vállaim oly könnyűek, hogy azt hiszem, elrepülnek rólam. A domb délnek néz s véd a széltől, a napnak is van egy kis ereje, s leheveredve a nyirkos tarlóra, óriási élvezettel nyújtogatjuk ki agyoncsigázott lábszárainkat. Lassan az elmaradottak közül is beérkeznek azok, akikben még volt egy kis energia, s egy kis fújtatás után újból fel merték venni a küzdelmet a sárral és a borjúval. Nagyon sárgák szegények, és olyan képet csinálnak, mintha valami nagyon keserű dologba haraptak volna.

Lent az országúton más csapattestek és trének vonulnak el előttünk folytonosan. Ott áll a konyhánk is, és kéménye sokatmondóan pipál. Fél óra múlva kész az ebéd, utána még egy fél órát pihenünk, aztán ismét felpakolunk. A borjú azon erőlködik, hogy térdig nyomjon a sárba. Elég vele lejutni a síkos dombról, de egy darab út után ismét a régi gépies tempóban baktatok vele, fel felrántva időnként, s a vállszíj alá dugott hüvelykkel iparkodva enyhíteni a pokoli nyomást. Ismét megállás nélkül megyünk késő estig. Azok, akik délelőtt kidőltek és a pihenő alatt utolértek bennünket, már egy óra múlva mind az útszélen hevertek ismét, s amint az idő múlik, mind többen kerülnek oda. Erdő szegte, széles völgyben járunk, néha összeszedem minden erőmet, és iparkodom a szép tájjal feledtetni bajaimat, de ez csak kezdetben sikerül, aztán már nem érdekel a vidék. Egy faluban ismét feltűnik az antipatikus kettős kereszt, s itt egyik szakaszunkat hadnagyunk elküldi egy útelágazásnál Kismihály községbe, ahol Feldwachék lesznek. Vagy egy óra múlva el is érkezünk a faluba. Szálláscsinálóink csak nemrég értek ide, ezért az utcán kell várnunk másfél óráig, míg a kvártély ügyét rendbe teszik.

Az út menti kavicsrakásokra telepedve várunk türelemmel, de mert ott nem jut hely mindnyájunknak, a legtöbben az árokpart vizes gyepére ülnek le újabb nyavalyák csíráit szedve magukba. Rettenetes lassúsággal múlnak a negyedórák, és nagyot fohászkodunk, amikor végre felkerekedhetünk. Szakaszom a csendőrlaktanya istállójának padlásán kap helyet. Az istállóban a tüzérség lovai vannak. A padláson elég sok a szalma és melegnek is ígérkezik, meg vagyunk elégedve a hellyel. A csendőreink családostul a legteljesebb békebeli nyugalommal tartottak ki helyükön, dacára az orosz meglehetős közelségének. Tőlünk kapunk egy lámpát a vaksötét padlásra, s közben egy olyan kincsekkel tömött éléskamrába nyílik bepillantásom, mely fájdalmas emlékeket kelt bennem.

Mikor a lámpával a padláslépcsőn felfelé mászom, még mindig a csodás befőttek és egyéb paradicsomi jók képe lebeg előttem. Talán ma arról álmodom. Az új pokrócot a szalmára terítve kiváló fekhelyet készítek. Legjobb álmunkból azzal vernek fel, hogy menjünk a vacsoráért, de alig mozdul valaki, a fáradtság elnyomja az éhséget.