1914. szeptember 15.

Ismét egy olyan nap, amelyen nem ébredtem fel. Vagy úgy is mondhatnám, amelyen vagy ezerszer ébredtem fel. Ezen az éjszakán levezekeltem minden bűnömért bőven. Keleten már halványul az ég. A kocsik és a bajtársak sáros alakjai immár nem olvadnak bele a vaksötétbe, kissé látni már legalább az arcokat. A lábak még sötétben gázolnak. Ez a kép valahogy haloványan dereng előttem. Talán menet közben kialudtam magamat egy kissé, vagy talán a hajnal hidege rázott fel. Az eső lassan eláll. Képes vagyok már rá, hogy ezt konstatáljam. Hegynek kapaszkodunk fel, és Sambor sápadó ívlámpái közelebb fénylenek. Egyszerre arra ébredek, hogy a sötétből erős piros fények villannak fel. Máglyatüzek, lobogó lángnyelvek. Odanézek, és már érzem a melegüket, s ez a jóleső érzés felráz kábultságomból.

Egy falun megyünk keresztül (vagy Sambor külvárosán?), annak udvarain lobognak tüzek, körülöttük más ezredbeli bajtársak melegednek. Irigykedve szemléljük őket. Kezdünk bízni benne, hogy hamarosan nekünk is ilyen jó sorunk lesz. Innét kezdve ismét emlékezem egy és másra. Így arra, hogy a trén egy helyen megtorlódva ismét megáll, és az agyonéhezett legénység egy kocsin, bicskával felhasítva egy zsákot, abban cvibakot fedez fel, s roppant mohósággal egy pillanat alatt szétszedik azt. A félhomály kedvez a cvibak után kutatóknak, és hamarosan még egynéhány zsák elpárolog. Más ezredbeliekkel keveredünk össze, és meglehetős zűrzavar támad. Egyszer bennünket hívnak előre, egyszer őket, de végre-végre kivergődünk a kocsirengetegből, és rövid menetelés után elérjük Sambor első házait.

A város szélén egy óriási térségen a szekerek ezrei állnak már összezsúfolva. Egészen kivilágosodott. Az állomáshoz megyünk, és előtte az aszfaltjárdán tartunk rövid pihenőt. Végignézem az egész csapatot, s alig ismerem meg némelyik fiút, olyan sápadt és oly rettenetesen gyűrött a képe. Álmosan, bágyadtan várjuk, hogy mit akarnak velünk tenni. Itt sok ház van. Hol kapunk szállást? Hol egy vackot? Ez a türelmetlen kérdés forog közszájon. Hét óra van. Boldog, kialudt városi emberek. Továbbmegyünk a sáros utcákon, s egy kétemeletes középület előtt újból állunk. Ismét várakozás. Már nem bírjuk tovább, s a sáros járdára telepedünk le. Térdig már úgy is olyanok voltunk, mint a disznók, ez már nem számít.

Egy tüzérüteg vonul el előttünk. Az egyik lóháton ülő tisztben egy magyaróvári kollégára ismerek (Kelemen Imre). Innét, a pocsolyából azonban nem óhajtom leleplezni az inkognitómat, kedvem se lenne diskurálni, de meg tán el sem hinné, hogy én vagyok én. Legalább is nagy demokratának kellene lennie, hogy rám ismerjen. Egy jó óra múlva egy iskolában végre szállást kapunk. Kb. 9-10 óra felé jár az idő, amikor egy üres tanteremben a padlóra terített szalmán végigdőlhetek. Hosszú idő után ismét tető alatt. Inkább a pihenés isteni érzését élvezem és felszabadult vállaimnak örvendek, mint alszom, mert az ebéd idejét nem szeretném elmulasztani. A levesről nem akarok ismét ódát zengeni, de mindenesetre „életem legszebb emlékei" közé tartoznak azok a pompás almák, melyeket az iskola kertjében pár hatalmas fáról ráztunk le és nagyszerű konfektet képeztek, sőt még a kenyérzsákomat is alaposan megtöltöttem velük.

Különös, hogy az erős nappali világosság, az ebéddel járó „izgalmak" és az a boldog érzés, hogy ismét biztos fedél alatt lehetünk, egészen feledtetik velem az álmatlanságot. Lehet azonban, hogy az a pár óra, amit délután szunyókálva töltöttem, felért egy hazai hét óra alvással, mert azt hittem, egy teljes napig fogok aludni, és íme, már kora délután megint fenn vagyok.

A Gilette-el nekimegyek egyhetes szakállamnak, és ismét európai ábrázattal elindulok, sajgó lábbal bár, kissé körülnézni a városkában. Messze nem mehetek, mert minden pillanatban indulásra hívó parancs jöhet. Elsősorban a piac érdekel, a harapnivaló. Sajnos ott alig találunk valamit. A városkán átvonuló ezredek mindent felettek, és a kereskedők eldugták azt is, ami maradt, rosszabb időre számítva. Csak almát, diót, tojást árulnak, kenyér csak egy helyen van, és bár roppant drága, egy kis cipóért egy koronát kérnek, így is egy-kettőre elkapkodják a bakák, s aztán nincs több. Húst és szalonnát a mészárszékben lehet kapni, de cukrot, ami oly jólesne a fárasztó harcok alatt, és mely a nagy koplalások idején egy kissé tarthatná bennünk a szuszt, nem tudok sehol sem felhajtani, még a patikában sem. Csokoládé sincs sehol.

A csinos kis város vasrácsos kertekben álló villáiból a lakosok egy része elmenekült, a bakáink tanyáznak a szép nyírott pázsiton. A gyümölcsfákat megkopasztottuk, ez különben kötelesség, mert lehet, hogy a muszkának jutna a sok szép alma. Lovaink is ott legelésznek a virágágyakon, és a pázsittal is csúnyán elbánnak. A városház körüli parkban is katonalovak vannak a fák köré kipányvázva. Hazatérve letisztogatjuk ruháinkról a megszáradt sarat, rendbe hozzuk a rozsdafoltos fegyvert, és amint sötétedni kezd, pihenőre térünk. Hadnagyunk ünnepélyes arccal azt a kijelentést teszi, hogy „A bakancsot is levehetitek!". Nagy Isten, még a bakancsot is levehetjük, száraz szalma, szélmentes meleg alvóhely, hát mit kívánjunk még. Sajnos a lekerülő bakancs pár alapos hólyagot leplez le a talpamon. Ez rontja a hangulatot, mert ha a holnapi marsra gondolok ezzel a talppal, nem örvendek.