1914. szeptember 28.

Nem jó nekünk a naptárt nézegetni. Az ősz vége felé közeledik, és nagyon rosszak a kilátásaink. A napocska szépen süt ma is, de ereje már nemigen van, csak déltájban. Ilyenkor kiülünk a pajták elé, varrogatunk, pucolgatjuk a nyakig sáros csukaszürkét, letaroljuk a szakállerdőket, levelek készülnek nagy nekifohászkodások közt, s akik már ezen a nehéz feladaton is átestek, azok az én újságjaimat böngészik. Egy-egy felolvasó is akad, s azok köré sereglenek a többiek, nagy komolyan hallgatva a nem mindig érthető híreket. Nemigen bízunk benne, hogy ezek a csendes órák sokáig fognak tartani. Megszoktuk, hogy éppen akkor ugrassanak fel legjobb álmunkból, mikor legkevésbé várnánk, és Homonnán, úgy mondják, 70–100 kolerabeteg fekszik. Köztünk még nem szedett áldozatot ez, amióta itt vagyunk, bár sokan kerülnek el tőlünk a kórházba, de ezeknek aligha kolera a bajuk, mert hiszen kisebb mértékben csaknem mind rosszul vagyunk vagy voltunk. Éjjel még mindig általános a nyögdécselés és futkározás. Sokan nagyon rosszul néznek ki. Hála csokoládékészletemnek, jobb erőben vagyunk, mint a többiek, és semmi bajom.

Azt hiszem, az örökösen egyforma kosztnak (feketekávé és húsleves) egy csekély változtatásával lehetne segíteni a bajon, de az orvos urak a bacilusokra vadásznak ehelyett, és rettentő szigorúsággal tiltják a gyümölcsevést. Sajnos a kertek gyümölcsfái alatt kell járkálnunk állandóan, és a kísértésnek nagyon sokan nem tudnak ellenállni. Vagy hatan lógnak már a szilvafákhoz kikötve, akik Éva méltó fiainak bizonyultak, és pár szem szilváért rettenetesen bűnhődnek. Kedvetlenül nézegetem őket, mert eszembe jut, hogy négy nehéz órával én is adósa vagyok a kedves hadnagy úrnak. Eddig szerencsére nem jutott eszébe, de igyekszem is kerülni vele a találkozást. Az őrmesterben van annyi emberség, hogy nem ejt szót arról, mi áll a noteszében. Egy tacskó rendelkezik velem, és szó nélkül kell lenyelnem basáskodásait. Sokat el kell tűrni a hazáért, s ebben a fizikai szenvedések a kisebbek.

A békés állapotok lehetővé teszik, hogy megint találkozhassak a régi ismerősökkel, kik más századokhoz kerültek, és akiket a tűzvonalban nem kereshettem föl. Bíró és Bartalos szakasza a szomszéd házban székel, ahol a gazdának szép és meleg szobája van. Szívesen járok át hozzájuk kaszinózni, mert az én közvetlen környezetemben igazán intelligens ember sajnos nem akad. A fiúk azon törik a fejüket, hogyan tudnának valami igazán finom dolgot készíteni a rendelkezésükre álló igen kevés lisztből, cukorból, csokoládéból és almából. Tej alig kapható, lisztet pedig csak Homonnán lehetne venni. Végre a szakácstudományban jártasoknak sikerül grenadirmarsban és almakompótban megállapodniuk, sőt Bartalos csokoládékávét iszik.

Fegyveremnek egy rugója eltört, most felhasználom az alkalmat, s a falu szélén állomásozó trénnel felkeresve a fegyverműveseket, kicseréltetem azt. Jóleső érzés tudni, hogy az öreg szerszám ismét kifogástalanul szuperál. A trén közellétének köszönhetjük, hogy új regimentspáterünket megismerjük. Sorba járja a házakat, s mindenütt egy beszéddel mutatkozik be. A kolerásoknak jól fog majd esni a vigasztaló szó. A falu zsidó boltosánál este sikerül jó vajat szereznem, és hála némettudományomnak, annyira megnyerem szimpátiáját, hogy valami félretett cukorkákból is ad. Egyébként itt is felettünk mindent. Egy üveg Diana sósborszeszt tudok csak venni még, ezt bakáéknál kockacukorra cseppentve gyomorerősítő gyanánt szokás használni.