1915. december 4.

Megint új parancsnokunk van, a régi a harctérre megy. Vajon nem-e azért járt annyit hozzánk, mert ajánlólevelet szeretett volna? Csak nem mert vele előrukkolni. Az új parancsnok is éppen akkor lép be először, amikor javában szerkesztődik és íródik a Famae, de egy hosszú szónoklattal kezdi, és ennek hevében semmit sem vesz észre. Érteni persze egy kukkot sem értünk belőle, de sejtjük, hogy azt mondhatja, viselkedjünk szépen és örüljünk a kásának, ha dohos is, mert ez is jobb, mint a semmi, s ne szökjünk meg, mert agyonvernek bennünket a mongolok, megdögleni pedig itt is lehet, orvosi felügyelet mellett és rendes temetői ápolással egybekötve. Mindenesetre jónak látszik lojális fejbólogatással kifejezni helyeslésünket.

Este a posta Margit húgom lapját hozza a pécsi Vártemplom részletével, egyet pedig Klárikától. Ezekből tudom meg, hogy Sillay Béla és Raksányi is az én sorsomra jutottak, valahol Szibériában hányódnak. Este az 5. bataillonban rendeznek az önkéntesek közös vacsorát, melyre Géza díszes meghívót kap. Le is megy. Különben sokat van ott, az a társaság jobban ínyére van, mint a mienk. Azt is elismerem, hogy én is megszöknék, ha más hegedülni tanulna, mint jómagam, bár rövid idő alatt Köváry mester keze alatt elég sokra vittem, ma Lavotta szerelmét kezdem tanulni. Napi egy órám így is el van ütve, és ez a fő. Eckert Jancsi invalidusnak jelentkezett s tüdőbajt próbált szimulálni, persze kiröpítették…

Kezdünk a szobához szokni, a naponta szokásos sétákat a kellemetlen idő miatt abbahagytuk. Ha úgyis kimegy az ember, olyan csontig ható hideg járja át pár pillanat alatt, hogy a legelső sarokról ész nélkül menekül haza.