1915. március 26-28.

Naplózni sincs kedvem. Lassan ocsúdok csak fel, napok óta egy percre nem megy ki fejemből Przemysl, s ez az átkozott tétlenség csak arra való, hogy táplálja tépelődéseimet. Milyen jó lenne, ha valami munkám volna, ami elvonná gondolataimat! Az idő ismét megenyhült, a déli órákban erősen olvad, és a környező hegyekről a hó lassan eltűnik. A zsidóknak valami ünnepjük közeledik, nagy előkészületeket tesznek. Kleinnek már 124 rubelje van a bankban. A kosztpénz csak 2,97 kopeket tesz ki. Minden hónapban kevesebb, azt hiszem, egy része elcsúszik a parancsnokunk kezén. Vagy mindig kisebb összegeket állapít meg élelmezésünkre a cár atyuska?

Ilyenformán nagy örömmel fogadják a fiúk a mi bataillonunk tisztjei által részükre fejenként kiutalt 8,69 rubelt. 16 önkéntes részesül ebben, s magam is kénytelen vagyok felvenni, mert pénzemről semmit sem tudok még. Szobánkat rendezzük ma. Klein távozásával kissé több terünk maradt az ágyak közt.

A tífusz még mindig pusztít. Ma látok egy hadifogoly-temetést, s a szívem elszorul. Egylovas nyomorult muzsikszekérre van fellódítva egymás tetejére három fakoporsó. Talán pap búcsúztatta el őket, de nem kíséri senki. Lehet, hogy a járvány miatt tilos. Akárhogy van, de így vinni ki az embert a gödörbe, ez rettenetes. Erre is csak a muszka képes. Szegény, szegény pajtások. Ha a tiéitek látnák a sorsotokat!
És valahol mosolygó szemmel, derűs szívvel most levelet írnak nektek. Ez a látvány is sokszor kísérteni fog még.