1915. szeptember 12.

Délután Györgyei hozza a hírt, hogy Lajos nincs többé. Nem jött váratlanul ez a hír, és mégis megráz bennünket szívünk legmélyéig. Mindnyájan szerencsétlen szüleire gondolunk először, kik biztonságban hitték, s nyugodt bizalommal várják hazatértét. Még a sírját se láthatják soha. Délután megtudjuk az ápolótól, hogy már tegnap este lehelte ki lelkét. A temetés idejéről senki sem tud semmit. A halottas kamrában rajta kívül még 24 bajtársunk fekszik. Egy osztrák kertész van köztünk, nála rendeljük meg a koszorúnkat. Fenyőgallyakból és Szibéria őszi virágaiból, sárga szirmú pipacsból, lila vadszegfűből és margarétából szedjük, ahogyan Gyóni mondja:

Lengyel dombok őszi virágát
Didergő pár szál margarétát
Összeszedem árva csokorba
S szívedre tűzöm szomorún.

Testvér, már tőlem úgy fogadd
Mintha asszonyod szedte volna.

Testvér, ki némán fekszel itt
Búr szádban a halál ízével.

2870 (kettőezer-nyolcszázhetven) halottunk pihen már a berezovkai temetőben. És a tífusz még javában dühöng. Alig vannak, akik ki tudtak lábalni ebből a szörnyű nyavalyából Tegnap 23-an haltak meg, és az 5. század maga a 39. halottját siratja. Több mint 10% már a vesztesége. És a megtizedelésen át kell esni a többieknek is. Már az új önkéntesek közt is hárman haltak el. A tiszteknél nincs semmi baj. Jobb koszt, tisztaság, szappan, a tömeglakás hiánya segíti őket. A mi életünk hajszálon függ. Szegény Lajos 3 héttel ezelőtt vidám pajtás volt, és ma Györgyei nem tudta megállapítani a személyazonosságát, oly sovány és formátlan. Pucéron fekszik a gyaluforgácson, eltorzult képpel, úgyhogy nincs erőm megnézni.

És este újból csomagja érkezik szegénynek. Úgy határozunk, hogy ezt visszaküldetjük haza, a már régebben érkezettet pedig, melyre már az aláírás megtörtént, a muszka elől megmentendő, kiváltjuk és magunk közt elárverezzük, az értéket pedig szüleihez visszajuttatjuk. Postásunknak, Bauernak sikerül is kiváltani. 50 rubel is érkezett szegény Lajosnak, ennek is igen bizonytalan a sorsa, a muszka alig fogja visszaereszteni.

Ma a posta bőven ömlött, én s két levelezőlapot kaptam Ferkó bátyámtól s Júlia nénitől. Egy igen érdekes dolgot tudok meg belőlük, hogy podbuzsi lapom, melyet már mint fogoly bíztam egyesekre, Lemberg visszafoglalása után, amint számítottam, csakugyan postára került és eljutott az enyéimhez. Ezt is kevesen mondhatják el magukról. Akkor csaknem kinevettek ezért a bizarr ötletért. (Az olaszt verjük.)