1916. december 20-23.

Közeledik szent karácsony ünnepe. Azon törjük a fejünket, hogyan szerezzünk karácsonyfát. Igencsak szépszámú fenyők zöldellnek nem messze innen a hegyoldalakon s völgyekben, de odajutni nehéz, a fehér havon nagyon jól meglátják a mozgó emberfiát az őrök. Seprőszerzés ürügye alatt indulunk hát neki két fegyveres őrrel a Selenga szigeteinek, de a közösen összeadott 1 rubel meglágyítja őreinket, és engedélyt adnak, hogy a befagyott folyón átkelhessünk a túlsó parti fenyvesekhez. Elég szép számmal vagyunk, s jóllehet a hideget 32-34 fokra becsüljük, a napsütés meglehetősen ellensúlyozza azt, és a rab kanárimadár sokat gondolkodik, ha kinyitják a kalitka ajtaját. Jómagam lyukas cipővel kóstolok bele a szabadságba: elöl, az orrán tátog szegény, mint egy éhes csuka, s minduntalan ki kell ráznom belőle a havat. De egyelőre fel sem veszem.

A szigetig a folyó hepehupássá fagyott hátán kecmergünk át. Nincs ezen egypár négyszögméternél nagyobb sima rész. Ahogyan a zajló roppant vastag jégtáblák megrekedtek, úgy fagytak össze, néhol hatalmas sáncokat alkotva, melyeken keresztülmenni majdnem annyit jelent, mint a mesebeli üveghegyet megmászni. Néha négykézláb megyünk neki, de se kézen-se lábon érkezünk vissza az aljába. Másutt a folyó a befagyása után szorított egyet a jégpáncélon, s feltűrte és egymásra tolta a fehér jégtáblákat, lyukakat hagyva elvétve, melyeket befújt a hó, de melyek beroppannak alattunk. Persze nem a vízbe kerül a lábunk, mert a jégkéreg van vagy egyméteres, ha nem több. A szigeteken, mert egész csomó van itt egymás mellett, a bokrok megfogták a szél hordta havat, s ezzel még keservesebb a küszködés, mert nem mindenhol bírja meg az embert, s rossz cipőmmel igazán itt gyűlik meg a bajom.

Aztán átvergődünk a túlsó folyamágon is, s előttünk magaslik meredeken futva fel az égnek egy derekától csúcsáig hatalmas fenyőszálakkal, de csemetékkel is vegyesen borított hegy. A lábáig szántóföldek futnak fel. Őreink csak tíz embernek engedik meg, hogy felmenjenek a magasba. Nekiindulunk, és össze kell szednünk plennierőnket, hogy a térdig érő hóban felküzdjük magunkat. Néha hasig süllyedünk le, ahol valami vízmosás fölé kerülünk, s vissza kell fordulni, hogy egészen el ne süllyedjünk. Hol egyikünk, hol másikunk találja meg a legjobb utat, végre aztán fent vagyunk a fenyőknél. Messze lent, a folyó hátán a fiúk fekete alakjai egy csomóban, túl rajtuk a fehér sziget borzas, hónyomta bokraival, s azon is túl a végtelen fehérségéből kivillanó piros bádogtetős barakkokkal, a füstölgő kémények seregével, melyek felett a szemhatárt az elszórt fenyőkkel szomorkodó, sziklacsúcsos hegyek zárják be. Ez a meredek hegy és a szemközti képezik a Selenga vaskapuját, valamikor úgy törte magát keresztül köztük az egészen szürke szoruló hasadékon, melynek túlsó oldalán szalad a szibériai vasút, az egyik oldalon a hegyből van kirobbantva a pálya, a töltés pedig már a Selengába szalad a másik felén.

Elgyönyörködnék még, de a többiek már le is vágták a fenyőiket, a kilátásra sokan oda se hederítenek. Nekiállok hát válogatni magam is, de nem olyan egyszerű a dolog, biz, a szibériai szelek úgy elbánnak itt a fenyőcsemetékkel, hogy kifogástalan karácsonyfát nehéz találni. A fák a rettentő hidegben mintha üveggé lennének fagyva, így mikor kiválasztok végre egyet és bicskámmal nekiállok, a feszítéstől derekán pattan szét. Óvatosabban kezelem már a másikat és egy harmadikat, mert mindegyikünknek legalább két darabot kell magával vinni, hogy a lent maradottaknak is kerüljön. Kezeim majd lefagynak, égnek, sajognak, mire végzek velük. A muszkák már sürgetnek, mert közben a nap is leereszkedett a hegyek mögé, és hosszú árnyékok fekszenek végig a túlsó partig. A hideg azonnal sokkal érezhetőbb futva. Sietünk lefelé, aminek eredménye, hogy jó egynéhányan bukfencezve teszik meg az út egy részét. Cipőmben már egy keményre gázolt jégbuckává alakult a szemtelenül betolakodott hó, s a lyukat egyelőre eltömi. A szigeten még seprűnek valót is kell szednünk valamit, aztán a visszatérés siető léptekkel megy, így kell védekezni a hideg ellen, és a meleg szoba nagyszerűen esik, mikor végre hazaérünk. Cipőmet lerúgni első dolgom s csak most bámulok el, csupa jeget és havat rázok ki belőle és a lábam aránylag ennek dacára nem fázott. A járás ennyit pótol, no meg a tágas bakancs (túl tágas is, mint említettem.)

Dr. Schwarz már napok óta lázasan agitál köztünk annak irányában, hogy mindegyikünk süttessen magának egy-egy karácsonyi „stolnit" amint ők a tejes kalácsot nevezik. Hiszen belemennénk mi szívesen, de sokba kerül a mulatság. Végül is azonban úgy beleszuggerálja a szobatársaságba, hogy stolni nélkül nem is karácsony a karácsony, hogy még az is kiguberálja a fejenként járó 2 rubelt, akinek úgy kell azt kölcsönkérni. Movik Zsigáéval együtt tíz darabot készítettünk a Schwarznak egy honfitársával, aki hivatásos pék, kell pedig ehhez 40 font nullásliszt, 3 font méz, 2 font mazsola, 2 font vaj, 1 font élesztő. Szakértő döntse el aztán, hogy ebből mennyit lopott el a pékünk munkadíj címén, tény azonban, hogy a remek piros, fonott kalácsok nagyszerűen néznek ki, és az illatuk is fölséges, úgyannyira, hogy a fiúk nagyon erősen kokettálnak vele: végül Movik nem tud ellenállni a csábításnak és megszeli a pékremeket. Persze ezzel aztán vége a többiek férfias önmegtartóztatásának is, a legtöbben éhes „én is megkóstolom" jelszóval nekiesnek, és olyan alapos kóstolást visznek végbe, hogy már attól tartok, karácsonyra semmi sem marad.

Hondl öccsétől (talán nem is említettem még, hogy az is fogságba került a bátyja után, és sikerült neki valami módon Berezovkára kerülni egy orosz kórházból, fél karral) megtudom, hogy végre határozott döntés történt az előadókat illetőleg, éspedig olyanképpen, hogy tizenegyünknek innen vissza kell menni az önkéntesek barakkjába, a 8. bataillonba. El voltam készülve erre a döntésre, és meglehetősen hidegen hagy, ámbár itt meg voltam elégedve az elhelyezésünkkel és a társasággal is, valahogyan már összeszoktunk. Éppen most, hogy forrásmunkáim érkeztek, és amikor a muszka az önkénteseknek a munkák alól való felmentésével alkalmat adott volna, hogy résztvevőket toborozzunk a gazdasági tanfolyamra, mégis furcsán hat ez a visszavezénylés. De hisz muszkáéknál vagyunk, s a logikát vagy a józan észt nem szabad keresni a rendeletekben, inkább azt, hogy kinek érdekei kívánták meg ilyen irányban a döntést. Kimondottan 11 embernek kell távozni, de lent marad pl. dr. Lászlón kívül, aki értékes tagja volt az előadói karnak, Darvas is, akinek értéke mint előadónak csak most került volna próbára. Határozottan tehetségesnek bizonyult mindig abban az irányban, hogy a maga existenciáját tiszti protekciókkal a Hondl kellő körülrajongásával bebiztosítsa. Lent maradt természetesen Hermann Béla, a gyöngyösi rőfössegéd, aki a körülrajongásban az előbbit még természetesen felülmúlja, egyéb jogcíme nincs, és last but not least Lederer, akinek még a semminél is kevesebb jogcíme volt, hogy itt maradjon, illetve, hogy eddig is maradhatott. Közénk úgy került, hogy a postatisztek asztaltársaságának pénze révén tagja volt, s így nevét egyszerűen becsúsztatták a többiek közé. Soha semmiféle tevékenykedésében a rotának részt nem vett, nem is próbálkozott vele, de evidens, hogy mint a postatisztek kártyapartnere, visszakommandírozható nem volt.

Egyébként egészen különös, hogy mint most a felsorolásnál veszem észre, a nevezettek kivétel nélkül zsidók. Ebből viszont az következik, hogy nem a muszka, hanem a mi embereink válogatták szét így a társaságot. Régtől fogva az volt a véleményünk, hogy szegény az olyan iskola, melyet egy ősjogász igazgat, akinek legkisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy végre valamit a tanítás érdekében tegyen. Nem is mozdítom a kisujjamat sem maradásom érdekében, mint afféle élhetetlen keresztény, már meguntam ezt a komédiát, a mucsai trombitások uralmát, és szívesen megyek tovább.
Az a mondás, hogy „selten kommt was, besseres" sajnos eddig meglehetősen beigazolódott ugyan, de az ember csak reménykedik a jobb jövőben. Voltaképpen azért kell innen visszamennünk, mert az újonnan érkezettek között is több festő- és szobrászművész és zenész meg kántor van, s ezek lekommandíroztatása csak így érhető el. Higgyük el, hogy csupa művész az, aki annak állítja magát, és lépjünk le a balfenéken, gondolom magamban. Az amerikánusunk, akinek pedig az iskola ügye mindig legjobban a szívén feküdt, nincs jelen, s a mi embereink kezén így sikkad el az ő eddigi munkája. Még a karácsonyestét itt ünnepeljük.