1916. május 13. – május 26.

Szegény naplóm hosszú elzárásokra van kárhoztatva. Valóban „a hűvösön" volt megint egy egész hónapig, mert a küszöb alatt még téli a levegő. De idefönn már tavasz van egészen. Már nyoma sincs a hónak, néhány remek napsugaras déli óra alatt eltűnt mind, s a tábor homokja felitta az utolsó cseppjét is, sőt már a homok is kiszáradt, s ha szeles idő jár, portölcsérek kergetőznek az elárvult barakkok között. Letettük már a kabátot is, oly hirtelen fordult melegre az idő, és ha szélcsendesek a napok, ami sajnos elég ritkaság, boldog odaadással sütkérezünk a ragyogó verőfényben.

Elmentek a munkára induló utolsó transzportok is. Györgyei és a kis kopasz jegyző, Darvas is szanitécnek csaptak fel, egy Now Niklajevskba menő transzportot kísértek el, de tőlünk azzal a merész elhatározással váltak meg, hogy Odesszába fognak menni s onnan hazaszöknek. Györgyei elég jól beszél oroszul, de egy jó adag leányos naivitás van benne, s azért csak így búcsúzom tőle, „Visszajössz te ide, Gyuri!" És íme, már vissza is jöttek bús képpel, lógó orral. Nem olyan könnyen megy a dolog, mint hitték. A kis Darvast húzzuk is erősen, s hamar kitör belőle a pulykaméreg, ha az ember Odesszát kezdi emlegetni, s kivált, ha ezt a szót hallja, hogy „tehénbőr". Ti. egy meggondolatlan pillanatban azt találta előttünk mondani, hogy ő a határon tehénbőrbe bújva megy át. Titkos gondolataink elárulásáért keményen kell neki bűnhődni, amíg más valaki akad, akin a banda a kedvét töltheti.

A messzebb menő transzportok kísérői közül is visszaérkezett Dr. Belle, és így a többiek visszaérkezése is valószínű. Bele sokat mesél úti élményeikről. Simán ment az utazás, de beljebb igen nagy a drágaság. Lichtenberger és Türc Martin, a darázsfalviak is elmentek, s húsz rubelt adtam nekik, ennyi pénzük jött ti., de nem fizették ki nekik, s most a kapott meghatalmazás alapján nekem kell utánajárnom, hogy megkapjam. 50 rubelem úszik ilyenféleképpen, kölcsönök fejében. Akik kérték, mind hamarosan ígérték a visszafizetést, de november óta máig egyetlen kopeket nem törlesztett egyikük sem. El kell zárkózni ezek elől a kérések elől, bármily nehezemre is esik, mert végül a hazulról nagy nehezen megkapott pénzeim más zsebébe vándorolnak.

Szabó sem érkezett még vissza, az ő helyén Singer telepedett meg, kivel sok német munkát olvasgatunk, többek közt Sven Heddinnek a német−francia fronton írt jegyzeteit. Igen érdekes. Az angollal is jól haladok, az első kötet Berlitzet elvégeztem. Az amerikai keresztény ifjak egyesülete által megindított akcióból lesz talán valami. Előadókat kerestek különböző tárgyakra, és a gazdasági tárgyakat vállaltam Talán hasznosan tudom elütni az időmet, használhatok bajtársaimnak, és mint előadó a gazdasági szakkönyvekhez elsősorban tudok hozzáférkőzni. Elég nagyszabásúnak ígérkezik a dolog, sőt talán fölöslegesen nagyméretűnek, mert 250 ember levezényléséről beszélnek, ezek közül azonban csak 48 az előadó, a többiek az ének- és zenekar tagjai, bizottsági tagok, művészek, iparművészek és pucerek, szakácsok. Mr. Moran is járt már nálunk és 1200 rubelt, német könyveket, virágmagvakat, hangszereket, húrokat hozott, s az orosznál elintézte a dolog adminisztrálására vonatkozókat. Külön barakkba leszünk összpontosítva, hol senki sem zavar bennünket a munkában, és egészen annak élhetünk. Ott lesznek a tantermek és a könyvtár is. Kis szobákban laknánk, 4-8 ember egy-egyben, a nagysága szerint.

Szívesen megyek le, mert bár nagyon megszoktam és megszerettem a régi szobatársak közül többeket, de itt folytonos zaklatásnak van kitéve az ember, ismételve próbálkoznak azzal, hogy bennünket, önkénteseket is munkára kényszerítsenek. Egy új őrmesterünk van, Dóchy úr, aki szívesen sózna a nyakunkba favágást vagy zsákolást, míg ő, aki odahaza ezt jobban értette, csak dirigálna. Legutóbb mint munkafelügyelőket akart bennünket alkalmazni, azonban ezt is kereken visszautasítottam, s azóta hallgat, de csak előttünk, a hátunk mögött állandó megbeszélés tárgya, hogy mi nem akarunk dolgozni. Így, ahogyan van, nem is mehet soká. Az orosz a munkásokat eldirigálta tőlünk, de azért a táborban előforduló munkákra szükséges munkásokat állandóan, napról napra kirendelik, és a magunk szükségleteinek előteremtésére, konyhamunkára, fa- és vízhordásra, a fürdőben, az oroszt tisztek és irodák és a mi tiszti táborunk ellátására folyton szükség van kézi munkaerőre, melyért csak üzennek a barakkokba, s menni kell az ottmaradtaknak. Sokkal többször természetesen, mint eddig, amikor többfelé oszlott meg a munka. Ezért az emberek zúgolódnak, s nem tetszik neki, hogy mi nem dolgozunk. Megmaradtak a barakkban az intelligens és félintelligens emberek, akik szintén nincsenek hozzá szokva a fizikai munkához, s ezek legjobban szítják ellenünk az elégedetlenséget. Elvégre nekik is igazuk van egy kicsit, de mi sem vagyunk hajlandók olyan dologra vállalkozni, amire a katonai reglama nem kötelez.

Ezek a dolgok nincsenek ínyemre, s jobb szeretnék szellemi munkát vállalni, mint favágást, így az amerikai vállalkozás kapóra jön. Lejönnek még oda tőlünk Nagy, valamint Köváry mester mint zenészek, Szász Béla mint a németek magyar nyelvi tanítója.
Az első szakkönyv, amelyhez jutok, egy magyar Baromfitenyésztés. Ehhez pedig Santl János volt magyaróvári akadémistatársam révén jutok, akinek nevét a táborban keringő névsorban fellelve, a tiszti táborban felkeresem. Persze majd elhűl, mikor megismer, mert bizony nincs elkészülve az ember ilyen találkozókra. Legszebb a dologban azonban az, hogy már egy esztendeje itt van ő is, s nem tudtunk egymásról, csak most jutott valakinek eszébe-listába foglalni a tiszteket, illetve csak most került az ki közénk. 39-es vadászoknál hadnagy a fiú, és részvéttel fogadja, mikor elmesélem neki, hogy mennyire messze maradtam tőle a sarzsiban. Nem egy ismerősöm akadt, aki megtudva, hogy nem vagyok tiszt, egészen furcsán nézett rám, akár egy bélpoklosra; mikor Székesfehérváron a bevonuláskor összehozott vele a sors, volt, aki szívesen elnézett mellette, nem tudva hogy miként is viselkedjék, ilyen hülyék az emberek, de a fogságban ezt eddig ilyen kifejezetten nem tapasztaltam.

Jancsi pajtás is a régi barátsággal fogad. Emlegetjük a szép napokat, a Lajta ligeteit, a vén Akadémiát és a derék professzor urakat és a szerteszéledt jó cimborákat. Santl ezek közül Figura Gyurkáról tudja, hogy rettenetesen összelőve került haza és Rajckz Dezsőről, egykori futballcsatártársamról és a nagy dunai evezőskirándulásunknak is egyik tagjáról, hogy tüdőlövést kapott, de életben maradt. (Figurával 1925 nyarán hozott össze a sors, az orvostudomány ismét embert faragott belőle, gazdasági felügyelő Zalában.) Rajcs Dezső azonban évekig gennyedő nyílt tüdősebével, s abban állandóan viselt gumicsövével csak roncsa volt már a régi sudár atlétagyereknek. Esterházy herceg gazdatisztje volt, mikor bevonult, a nemes herceg lékai kastélyában kapott lakást, azután itt éldegélt, mindig jobban gyengülő erővel kapaszkodva ehhez a nyomorult és mégis annyira becsült élethez. Mit lett vele, él-e, hal-e még, nem tudom.)

Azok a bajtársak, akik ősszel tőlünk Trojszkoszavszkba utaztak, tegnap visszaérkeztek ide, s most az 5. bataillonban vannak elhelyezve. Karantén alatt vannak, mert kiütéses tífusz uralkodik köztük. Talán ezért is hozta vissza őket a muszka, mert táborunkban már megszűnt a tífusz, újabb felfrissítésre van szükség. (?) Schuster is megkapta ezt a rettenetes nyavalyát. Dr. Németh is karantén alatt, aki ugyanabban a barakkban lakott.

Végre Budapesten is cenzúráznak, s lapjainkat talán ezért igen rövid idő alatt kapjuk, egy hónap alatt itt vannak, azonban igen kevés jön. Úgy tűnik fel, mintha a cenzor egy-egy csomó postát átnézne, s ez hamarosan meg is jön, a nagyobb részét a leveleknek ellenben egyszerűen eltünteti. Pelikán szakaszvezető is kap egy csomagot, melynek a „Képes Hét" és „Érdekes Újság"-nak II-es száma a legnagyobb kincse. Egy csomó hősi halottnak arcképét hozzák, és ezek között nem csekély meglepetésemre egy zászlósnak is meglehetős orosz képét, alatta pedig ez a felírás: Hermann Ernő.
Csak annyi vehető ki az arcból, hogy bajusztalan fiatalembert ábrázol, egyébként a vonások meglehetős elmosódottak s ha ismerőseim kezébe jut ez a lap, bizony elparentálnak ezen az alapon, mert csak a nevemet fogják nézni. A harctéren igen sokan levétették a bajuszukat, s ezzel a magyarázattal a képet el lehet fogadni a magaménak. Mennyi bolondságot is csinál ez a világkavargás!

Kompániánkból még András és Nagy készültek munkára, de meggondolták a dolgot. Andrásnak tegnap a kozák szotnyikkal volt kellemetlen találkozása, s most ül 5 napig sötétzárkában. Megcsípte az úton, propuszt kért tőle, s mert nem volt, lökődni kezdte maga előtt lefelé a várta irányában, kézzel, sőt lábbal is jelezve az utat. András persze nem mert hátranézni, de akik a menetet látták, mesélik, hogy a szotnyik közvetlen András mögött lépkedett, szemeit állandóan András büszkeségére, az új léghajónagyságú bricseszre szegezve, és hol a fejét csóválta rosszallólag, hol hülye mosollyal próbálta lerajzolni azt, mind a két karjával óriási köröket kanyarítva a kék levegőbe. Mikor az őrség barakkjához értek, András az ajtó előtt udvariasan félreállt, s előre akarta ereszteni a muszkát, de ennek persze magas volt ez. Azt hitte, hogy nem akar továbbmenni a fiú, és olyat lökött rajta váratlanul, hogy szegény úgy esett be az ajtón.

Sajnáljuk Andrást, bár egyébként a szimpátiánkat alaposan eljátszotta. Mindig furcsább dolgok derülnek ki róla, és akivel legjobban megértették egymást, Eckert Jancsi is nagyon elítélőleg fakad ki előttünk. Jól ítéltem róla, már korábban láttam, miféle ember, de a véleményemet csak magamnak tartottam meg. Pedig jó gyerek, de az ún. bohémtermészet − amely szóval sokszor könnyelműséget, de néha jellemtelenséget is szokás nálunk takarni − nála is az utóbbit jelenti. Szemünk előtt csúszik mind mélyebbre. Hazulról pénzt nem kap, ez igaz, de a tiszti segélyek, személyes ismerőseink külön segélyei s az újságírás havonta annyit hoz neki, amennyit jómagam is költök. Ezt pontosan megfigyeltem, ellenőriztem, mert volt idő, amikor azzal felelt célzásainkra, hogy könnyű azoknak, akik hazulról 100 rubeleket kapnak. Kisült, hogy András többet költ havonta, mint én. De a Dárius kincsének is a nyakára hágott volna. Amíg a zsebében pár kopeket érzett, nem nyugodott. Ha kifogyott a pénzből, terveket kovácsolt, mint lehetne szerezni. Mindig furcsább trükkökhöz folyamodott, végül meséket talált ki, hogy a pumpolásait szebb formába takarja. Ez volt az első lépés. Jöttek aztán a piszkos adósságok, szegény földiknek a megvágása különféle mesékkel, egy-két olyan történet, melyekkel leálcázta magát. Észreveszi, hogy bizalmatlanul nézünk rá, szégyelli magát, valószínűleg rejtett stiklik is vannak még bőven, melyekről azt hiszi, hogy előttünk ismertek, s azért ha teheti, elmegy hazulról, hogy ne kelljen a szemünk közé nézni. Látjuk, hogy bántják a saját dolgai, restelli őket, mert magát büszkén mindig úrnak hirdette, pedig éppen ezek az ún. úri allűrök törik a nyakát. Könnyű úrnak lenni, ha az embernek a zsebe tele van, de Szibériában sok odahaza teljesen kifogástalan úriemberről derült ki, hogy jellemtelen alak.

Andrásnak Sziklai a legjobb barátja. Ő is tojástáncot jár a tisztesség ösvényén. Igen sokan vannak, akik csak a kezükkel legyintenek, ha szó esik róla. És ugyancsak egy csomó furcsa történet hőse, melyben mindig pár rubel szerepel, melyet valahogyan más adott, de Sziklai kapott, s a hitelező úgy érzi, hogy becsapták. Rendel dolgokat iparosoknál, s a fizetést a hazai nagyharangra bízza. Kölcsönt kért 24 órára és soha nem fizet, stb. Embert barátjáról… A zsák megtalálja a foltját… Jó közmondások…

Hát nehéz is itt. Van ember, aki a nélkülözéseket nem képes elviselni. Öngyilkosságot emleget, de rendesen nem megy annyira, előbb megpróbálja a pénzszerzést tisztességtelen úton. (Ezek később kivétel nélkül a Vörös Hadseregben találták meg, amit kerestek.) És hazulról rendületlenül hitegetnek bennünket. Jönnek elkésett lapok, melyek a télen indultak útnak s az áll bennük, tavaszra béke lesz, májusra biztos a béke, és keserűen kell kacagnunk rajtuk. A tavasz elmúlt, a május itt van, a béke sehol sincs. Verdun alatt minden úgy áll, mint egy hónappal ezelőtt. Törődünk is vele sokat, hogy Frzerum elesett, Trapezunt szintén, és hogy viszont Kut el Amara 15 000 fogollyal kezünkbe került.
A lapokban szó van az írek forrongásáról, Románia velünk kötött kereskedelmi szerződéséről, Amerika támadó jegyzékének elintézéséről, s hogy ellenségeink csak a Kaukázusban vannak offenzívában. Konokul állnak a frontok. Mikor lesz hát ennek a baromi mészárlásnak vége? Kinek fog ez vajon a végén használni? Hiszen így esztendők telhetnek el. Egy-egy elkeseredett pillanatban azt találja mondani az ember: „hiszen így még évekig itt leszünk!" , s a pajtások borzadva néznek rám, mert szavat találtam egy bujkáló, néha az álmainkat elűző gondolatnak, melyet ők elhessegettek maguktól, mint az őrület hírnökét.

Minél tovább tart a harc, annál előbb kellene a végét várnunk, és én fordítva érzem. Eddig csak hittem benne, hogy rövidesen hazajuthatunk, de most azt kell gondolnom, ha eddig mehetett a háború, eltarthat még ennyi ideig. Jó, ha kisüt a nap és a játszó verőfény elűzi az embernek borús gondolatait egy időre. Lassan savanyodunk, a legszebb esztendőim tűnnek el nyomtalanul. Miért őriztem meg az életemet? Hogy vén fejjel és összetörve kerüljek haza? Itt is mind nagyobb lesz a nyomorúság. A táborban minden drágul, a tiszti fizetés ugyanaz, s így ők is mind kevesebbet tudnak juttatni szegény pajtásaimnak, kevesebbet költhetnek újságra, iparosokra, iparművészeti, kézügyességi tárgyakra, amiből a legénységi táborba folyt be eddig egy kis pénz. Napi élelmezése egy plenninek, az ebéd s vacsora a kásán kívül egy kimutatás szerint 5,2 kopekbe kerül a cár atyuskának. De mit lopnak el ebből, míg hozzánk kerül! Nem nagy titok, ha a felét számítom, s így 2 vagy 3 kopekbe kerülünk naponként. Nagy a nyomorúság köztünk, de nagy a muszkák között is. Ahol a családfő bevonult és sok gyerekkel magánosan maradt az asszony, a mindennapi krumplit nehéz megkeresni. Olcsó lett a becsület, ami különben errefelé máskor sem éppen drága portéka. Menekült asszonyok, lányok járják a táborunkat, s bulkit meg tojást s mellesleg magukat is árulják. A bulki és a tojás drága, de ők elég olcsók, 50 kopek és egy rubel közt változik az áruk. Ráadásul kaphat a vevő hamisítatlan szibériai nyavalyákat, a keleti betegségek különféle nemeit azon frissiben, a legvirulensebb baktériumokat s a legszebb komplikációkat, amik csak elképzelhetők. Van is szegény bajtársaink között nem egy, aki olyan emléket cipel innen haza, hogy örökké emlegetheti Szibériát. Jó, ha az ember messze tud kerülni ezektől a pestisfészkektől. Egyik tisztünket megszállja a szent buzgóság, és ezeknek a nyomorultaknak miköztünk a még nyomorultabbak közt kezd el gyűjteni… Bauer a tiszteknél mint tolmács elfoglalta helyét, s jó dolga van.