1917. december 3-4.

Ma három éve érkeztem ide. Három esztendő, három gyönyörű esztendő. Síremléket állíthatok nekik. Mégis hálásan kell gondolnom a Mindenhatóra, hogy átsegített ezen a hosszú időn. Mennyien kerültek ki a temetőbe, és szép számmal az őrültek házába. Nem szabad panaszkodnom. Nem érzem magam betegnek, csak egy kissé lézengőnek. Pontos beosztással, rendes életmóddal igyekszem ellensúlyozni a koszt hiányait. Orvosaink szerint legtöbbünknek főleg a tüdeje érezte meg Szibériát, no meg az idegek. 100 hadifogoly közül állítólag 90-nek valami nincs rendben a tüdejében, s ennyit kellene igazság szerint Svédországba küldeni. A svédeseket újból mozgósították, sőt annyira jutottak, hogy a postán a „Meghatalmazásokat" is ki kellett állítaniuk ezután érkező csomagjaik s pénzeik felől, s így boldog örökösöket kijelölniük − tovább azonban ők sem jutottak, az indulás megint le lett fújva…

Pont mára érkezik meg a fegyverszünet megkötésének híre is. Lenin és Trockij gyors békére törekszenek, a negyedik évfordulót már csakugyan reméltem, nem itt tölteni. Igaz, hogy ez nem sokat számít, hisz minden évben erősen reménykedtem ugyanebben. Az ember reménykedik, ez a legvégső szalmaszál, jól megfogódzunk benne. De hát mindenkinek nem teljesülhet a reménye. Meschede doktor úr pl. egészségesen nézett ki, nem is tudunk róla, hogy valami baja volna, s most vért hányt, odavan. 1918-ról aligha fog szegény lapokat írni hazafelé.