Száz éve léptek a felek Breszt-Litovszk előszobájába

Jellemző a helyzetre, hogy az oroszok először kizárólag Németországtól kaptak választ, így első olvasatban Berlinnel kezdődtek meg az egyeztetések a fegyverszünetről december 3-án.

Az első orosz−német fegyverszüneti megállapodást már szűk két héten belül, december 15-én megkötötték, mivel az oroszok elfogadták a feltételek egy részét, hogy így nyerjenek időt. Ezt követően, december 22-én már szélesebb körben folytatódtak az egyeztetések a konkrét békeszerződésről. Az orosz delegációt maga Lev Trockij külügyi népbiztos vezette, míg Németország küldöttségének élén Richard von Kühlmann külügyminiszter, illetve Max Hoffman állt. Az Osztrák−Magyar Monarchia főképviselője Ottokar Czernin gróf, az Oszmán Birodalomé pedig Talat pasa volt.

Noha az oroszok tudták, hogy nincs nagy mozgásterük, még így is sokkal rosszabb helyzetben találták magukat a tárgyalások során, mint az előzetesen sejtették. Trockij és társai abból a feltételezésből indultak ki, hogy a németek kapnak majd a gyors zárás lehetőségén, hiszen a nyugati frontra és az amerikai erők elleni harcra akarnak koncentrálni. Németország viszont messze nem tekintette annyira életveszélyesnek az amerikaiak jelentette fenyegetettséget, mint amilyen az egyrészt ténylegesen volt, másrészt amennyire az oroszok feltételezték von Kühlmannékról. Így aztán a német delegáció kőkeményen beleállt az elképzelt feltételek érvényesítésébe, és eszük ágában sem volt kedvezményeket tenni az oroszok felé csak azért, hogy gyorsan rövidre zárják a keleti kérdést. A németek olyan területi követeléseket támasztottak, hogy Trockij végül február 10-én kivonult az egyeztetésekről, és azt mondta, ilyen áron nem kell a béke. Viszont mindössze egy héttel később a fronton olyan előretörést produkáltak a központi hatalmak, hogy nem maradt más választása, ismét tárgyalóasztalhoz kellett ülnie, és ezúttal már rosszabb feltételekről volt kénytelen egyeztetni.

A breszt-litovszki békeszerződést végül 1918. március 3-án írták alá, és minden túlzás nélkül katasztrofális érvágással járt Oroszország számára. Az orosz kormányzat a megállapodás értelmében kivonult az elfoglalt területekről, felfüggesztette szövetségét az antanttal, illetve elismerte határként azt a vonalat, amelyig a német erők előrenyomultak. Mindez a gyakorlatban azt jelentette, hogy Oroszország lemondott a Baltikumról, Lengyelországról, Finnországról és a Kaukázuson túli területekről, illetve egyik legfejlettebb iparvidékéről is Ukrajna területén. Az ország népessége így kétharmadára csökkent, az ipari potenciál pedig nagyjából felére: beszédes adat, hogy szénbányáik 90 százalékát elveszítették. Emellett a szerződés kötelezte Oroszországot fegyveres erőinek leszerelésére. Viszont megállapodás született mind a német, mind az orosz hadifoglyok szabadon engedéséről, és a felek kölcsönösen lemondtak a háborús kártérítésről is.

Oroszország tehát összességében egyáltalán nem jött ki jól a megállapodásból, és ugyan a bolsevik kormányzat némi időt nyert, hogy stabilizálja hatalmát az országon belül, számos politikai frakció pont Breszt-Litovszk miatt fordult ellenük.
Mivel a helyzet hosszabb távon vállalhatatlannak bizonyult Oroszország számára, a szovjet kormány a központi hatalmak vereségét követően, 1918 novemberében felmondta a békét, amelyet egyébként a párizsi békeszerződések is semmisnek mondtak ki. A szovjet hadsereg ezután megkezdte a német és osztrák−magyar fennhatóság alatti területek visszafoglalását – a fegyveres erőket ugyanis természetesen nem szerelték le.