1917. május 8-19.

Vagy két hete megint nem írtam egy szót sem, aminek első és fő oka, hogy jobb oldali szemgyulladásommal 10 napra a maródiszobába kerültem. Dr. Belle, a maródi vezetője kezel, aki véletlenül a szemhez az átlagorvosnál többet ért, de kezdetben igen erős lápisz cseppentésével a gyulladást még fokozta, s most ennek következményei miatt kissé lassabb lett a gyógyulás, de halad. Nem is bántom, hogy egy kissé itt időzhetek. Jobb a koszt, tisztességes fekhelyem van és jobb levegő, lármamentes, világos hely. Sajnos nem olvashatok, ez tilos itt, és így szokásom ellenére a lakótársakkal kell eszmecseréznem. Szerencsére van köztük néhány, akikkel szívesen beszélgetek. Elsősorban áll ez Ivánics György nagyszentmiklósi tímármesterre, akitől a tímármesterség minden csínját-bínját kitanultam elméletben. Egy Halasy nevű fiatal bakagyerek a másik lakótársa, aki, mint őszintén bevallja, egy hazai javítóintézet neveltje, jobban mondva neveletlenje, mert azok a stiklik, amelyekkel Szibériában gyarapította listáját, nagyon is a régi javítóintézeti stílust dicsérik. Mosolyogni kell rajtuk, mert hisz a muszka volt mindig a szenvedő alany, s azt bizony nincs okunk sajnálni. (Sajnos nem jegyeztem fel ezeket a tanulságos történeteket.)

Bocskó, a barakkunkbeli örök ellenzéki nagy bajuszos tanító is itt lakik, de többet van künn, mint a szobában; úgy látszik, nem veszedelmes a baja, inkább a bendőjét tömi egy kicsit. Végül egy vesebajos őrmester egészíti ki a társaságot, aki fel van véve a Svédországba indulók listájára. Az első svéd transzport egyébként elutazott, s ez volt az elmúlt napok legszenzációsabb eseménye. Tisztek, orvosok, medikusok és néhány önkéntes, összesen 200 ember képezte a csapatot. Ismerőseink közül Horecky medikus, volt lakótársunk, Antoni, Eckert Jancsi és Bodonyi önkéntesek, Dr. Glass és Kardos orvosok, Spiri és Tarján medikusok indultak útnak. (Kardos, az eszperantista!) Természetesen egyszer még visszajöttek az állomásról, miután érzékenyen elbúcsúztunk, kitűnt ugyanis, hogy minden kiválóan elő volt készítve, csak vagonokat nem rendelt senki. No de végül mégiscsak elindultak. Mi, ittmaradottak valahogyan nem akartuk megérteni, hogy csakugyan hazamennek hát a bajtársak, annyira csöndes volt ez az indulás. Azt hiszem, senki se hitte komolyan, hogy hazajut, annyira sokszor csalódtunk már. Vagy előérzet volt-e, ki tudná. Babonás emberek emlegették is, rossz jel hogy az indulás helyett egyszer még visszajöttek. Lapokat kaptunk tőlük Irkuckból, Sisránból, sőt Moszkvából is. No, ezek csakugyan hazamennek.

Végül aztán jön Moszkvából egy szomorú hangú levél. A kétszázból felülvizsgálat után mindössze 21, mondd, huszonegy tisztet fogadott el egy bizottság, a többiek fogolytáborba kerültek, s az önkéntesek könnyű mezei munkára fognak menni. Nesze nektek, szerencsétlen gyerekek. Nemcsak csöbörből vödörbe, hanem úgy látszik, egyenesen a disznók elé kerültek. Hát így igyekezzen innen haza az ember. Valahogyan ezt is mintha sejtettem volna, vagy csak a pesszimista felfogásomat igazolta ez az eset? No de meg is erősített abban, hogy kötve higgyek a muszkának. Visszatérve a barakkba, ott meglehetős felfordulást találok. Az oroszunkat elvezényelték, vagy talán maga adott szabadságot magának, mert most csaknem így megy, az egész bataillon területén egyetlen orosz őrmester és egy írnok maradt. Ez mindenesetre kellemes. Magunk igazgatjuk magunkat. Ide költözött a bataillon mellé alulról a C. K., az altisztek és a szlávok csoportja. A barakknak végén levő kisszobába a mi őrmestereink fészkelték be magunkat − persze nem a legszívesebben látott vendégeink, mert egynéhány tényleges bugris is van köztük, de van köztük szerencsére néhány úriember is, akik viszont örülnek, hogy jobb társaságot találnak közelükben.

Beszélik, hogy az egyenlőség nevében − mások szerint represszália gyanánt a mieinknek az orosz hadifogoly altisztekkel szemben tanúsított bánásmódjára − ezentúl a káplároknak is munkára kell majd járniuk, a szakaszvezetőket pedig beosztják miközénk. Ez utóbbi már meg is történt, s hazatérve az első szobában a földszinten lefoglalt helyemet már elfoglalva találom.
A nyarat ugyanis nem akartam a magasban tölteni, hanem újra ágyat készítettem egy asztalosunkkal, s azt a földszinten, a terem egyik sarkában akartam elhelyezni. Így hát nem éppen barátságos arccal nézek az új lakókra a magasból, ahol immár az új ágyammal együtt trónolok. Úgy mondják, hogy a szakaszvezetők mégis majd elmennek innen, kapnak egy külön barakkot, itt ugyanis kölcsönösen nem érezzük jól magunkat egymás mellett. Ezt a sok össze-vissza hurcolkodást mind a cár atyuska bukása okozza. Az új érában ti. mindenki parancsol mindenkinek, illetve senki senkinek, s a muszka legénység okosabb híján folyton azon töri a fejét, hogyan könnyítsen a helyzetén. Hogy minél kevesebbet kelljen őrt állniuk, szeretnék az egész tábort egyetlen őrre bízni. Azt, hogy az őrzést egyáltalán abbahagyják, mégsem merik megpendíteni, pedig mi ugyancsak, pendítgetjük előttük. Az alsó tiszti tábort is a jelzett okokból felköltöztetik a felsőhöz.

A sok összpontosításnak egyetlen előnye, hogy közelebb vagyunk egymáshoz és a földiek könnyebben keresik fel egymást, másrészt a sportolás így intenzívebben űzetik. A külsőknek kitűnő footballcsapatuk van, akik a barakk-közi, majd bataillonok közti mérkőzésekből győztesen kerülnek ki. Amíg a szemem engedi, jómagam is vén fejjel közéje állok a footballistáknak, a régi emlékek hajtanak oda és a testedzés vágya, mert úgy istenigazában kirugdalni magát a hosszú tél után hát jólesik az embernek. Még az oldboy-csapatok mérkőzésébe is beugrok, s mint center küzdök Végh Bandi 100 kilójával szemben, aki az ellenfél legfélelmetesebb hátvédje, úgy gázol keresztül az embereken, mint egy őrül rinocérosz. Itt inkább torreádori ügyességre van szükség, ha ugyanis Bandi elől sikerül félreugrani, ő csak mintegy 20 méterrel odébb képes lendületesen fékezni, akár a bécsi gyors. Egy kicsit felfrissül a kedély, ha nem a sporttól, hát a kacagástól, mert minden mérkőzés bővelkedik humoros jelenetekben is. A publikum drukkol a barakkja vagy bataillonja mellett, akár odahaza a kedvenc csapatának, s a jobb játékosok egyszerre közismert emberek lesznek, a barakkban este a footballhiénák tartanak szakszerű előadásokat. Jó is nem gondolni egy darabig a holnaputánra.

Szegény Keller, az a német önkéntes, aki mint első tífuszgyanús szállíttatott barakkunkból a kórházba, meghal. Nemzeti szalagjainkkal díszített koszorúkkal díszítjük sírját. Egy főhadnagyunk foghúzás folytán támadt végmérgezésben pusztul el itt a nyomorúságban. Havonta csak négy lapot s két levelet írhatunk, s úgy látszik, a hazai postát is szigorították, régóta semmit sem kapunk. Az orosz lapok írják, hogy Péterváron a zavaros napokban vagonszámra rekedtek meg a lapjaink, nem is beszélve a csomagokról. No, ezekkel biztosan elbántak a forradalmárok, gondoljuk, de hamarosan megérkezik egy november 18-án feladott kis csomagom egy miniatűr karácsonyfával, remek kis parányi darab, kedves dísze a polcomnak, majd május 6-án egy december 28-án feladott csomag a kért kis fejpárnával, birsalmasajttal, puszedlivel. A fenék tartalma levelek, december 24-ei Budapesti Hírlap és december 26-ai Az Est, harctéri térkép, pár kép Ferenc József temetéséről. Szokás szerint végigrohanok mindenen, és egy nagy-nagy csalódással vagyok gazdagabb. Nagyon meglátszik, hogy kapkodva lett a csomag összeállítva. Tántikám, a jó levélíró, aki olyan aprólékosan tudott mindig mindenről beszámolni, alig ír valamit. Az Édesanyámról, akiért mindig remegek, egy árva szót sem ír, Margit húgom kapkodva vet papírra pár sort, mert hivatali dolgai sürgetik, még a küldött lapok is semmitmondó hírekkel bosszantanak, a közgazdasági rovatban, honnan a legtöbbet tudnék kiolvasni, semmit se találok. Pedig hogy vártam ezt a csomagot! Ha otthon azt sejtették volna. Igen elkeseredett hangon megy hát el a válasz, úgyhogy magam is megbánom, már s szívesen visszavenném másnap, ha lehetne. De nem lehet, s ezért meg magamat korholom, hogy tudtam ily hebehurgyán írni, az idegeimen ily kevéssé uralkodni. Hej, az én sokszor megcsodált s irigyelt hidegvérem be elhagy újabban! Drótidegek kellenének ide. Igaz, szaladgál is köztünk jó csomó félbolond. Aki pedig nyugodt, az annál gyanúsabb, az valószínűleg már egészen bolond, annak már jó.

Alaposan felkavarja a bataillon és a legénységbeliek táborát egy igen furcsa eset. Nagy csomó szeretetadomány érkezett, főleg élelmiszerek, befőttek, aszalt gyümölcs, és 117 pud cukor, melyről azt tudjuk, hogy az az amerikai konyhának és a maródiszobáknak lett szánva a küldő amerikánusunk által. Zeidner ezredorvos úr ellenben a tisztek közt osztatja szét csaknem az egészet, s így őket 25 kopekes olcsó cukorhoz juttatja akkor, amikor mi 85–90 kopekért csempészve tudjuk csak ugyanazt megszerezni. Elkeseredett kifakadások fogadják az ezredorvosi önkényeskedés hírét, és a barakkok hangulatának engedve a bizalmi férfiak értekezletén egy bizottságot választunk az ügyek tisztázása s a sérelmek reparálása végett, egyelőre azonban semmit sem tudunk elérni. Ellenben a tiszteknek fülébe jut, hogy micsoda hangulatot teremtett a cukorelosztás, hogy a barakkokban szidják őket stb., s ahelyett, hogy vagy felvilágosítanának bennünket, ha netalán tévednénk, vagy elégtételt ígérnének, ha nincs igazunk, spicliket bíznak meg a „lázítók" kipuhatolásával, s így azt a kis szimpátiát is eljátsszák, melyet (mindig az összességet tekintve) nálunk élveztek. Az eddig nyújtott havi önkéntesi segélyezéseket is felfüggesztik, ezzel élénken demonstrálva azt, hogy azoknak, akik elég szerencsétlenek, s erre rászorulnak, könyöradománynak kell ezt tekinteniük, jóllehet szerintünk kutyakötelességük az, hogy ha az orosz éhhalálra ítélt, ők mentsenek vagy legalább igyekezetet mutassanak a mentésben. De a jobb kézzel pár rubelt adni, a ballal meg a cukrot elszedni nemigen egyeztethető össze a tiszti kardbojttal. Senki egy kukkot sem szólt volna, ha az egész cukrot a maródiszobák vagy az amerikai konyha kapja, de így természetes az elégedetlenség.

Látva azt, hogy a tiszti táborban viselkedésünk egészen hamis színben van feltüntetve, jómagam is és önkéntes társaim legnagyobb része, akik csak ismerősökkel bírnak ott, levélben s élőszóval sietünk azokat felvilágosítani a dolgok állásáról. Ennek van is foganatja, és igen sokan biztosítanak bennünket arról, hogy az egész dologról semmit se tudtak, az a vezetőség balkezű intézkedése, s ezzel a maguk felé hajló bal kézzel nem azonosítják magukat. Ajánlják, hogy az ezredorvos helyett ezentúl másnak kirendelését kérjük a kiosztásokhoz. Könnyű ezt mondani! Pedig a balkezű eljárásnak megjön hamarosan a következménye. Még egy egész vonat szeretetadomány jön. 13 vagon ruhanemű, 14 000 pár lábbeli, dohány stb., melynek a vasútról a táborba való felszállítására az őrmesterek és tiszthelyettesek felügyelete mellett a táborból rendelnek ki embereket, de a dacos társaság a köbméter nagyságú balloknak az utcán való felhengergetése közben a feleúton megszökik, és az egész szállítmány ott marad árván, szanaszéjjel az utcán végig. Az egyik tiszthelyettes úr pedig maga jár elöl jó példával, egy nagy csomag dohány elemelésével koronázva be parancsnoki működését. Hát az embernek megáll az esze! Ide már csakugyan korbács kellene. Hallani azért még a mi barakkunkban is olyan hangokat, hogy igazuk volt az ellépőknek, úgyis ezt a szeretetadományt is a tisztek kapják, hát vigyék is fel maguknak. Ide vezet egy korlátolt ésszel kiadott rendelkezés. „Ugye kapunk, hát szerezzünk, ahogy lehet" − ez a jelszó elég tetszetős olyan emberek előtt, akik nyomorúságukban megcsalatva érzik magukat.

Különben egy hasonló esetre már volt példa, amikor az alsó tiszti tábornak a felsőbe történt áthurcolkodásához a szláv nemzetiségű önkénteseket és altisztjeinket rendelték ki segítőknek, s ezek a rájuk bízott ládák közül sokat feltörtek és sokat loptak. Hogyne akadna itt a kintiek közt is csirkefogó, amikor a tiszti táborban is akad, de ezek az alávalóságok oda vezetnek, hogy a tisztek, nem is csoda, elhisznek rólunk minden rosszat, hogy az önkéntesek közt forradalmi hangulat uralkodik stb., s fent említett bizottságunkat gúnyosan „komitének" hívják. A muszka katonáknak van ti. egy „komitéjük", egy bizottság, melynek tagjai piros karszalagot viselnek, s mely mindenbe beleüti az orrát. Ez parancsol még Stockinak is, akinek pedig sikerült megmaradni az élen. Annyi hasznunk azért van ebből a hercehurcából, hogy tisztjeink egy kissé gondolkodni, érdeklődni kezdenek a dolgok állása felől, keresik a bajok okát (már akit ez érdekel), és talán ezentúl nem fognak hasonló dolgok előfordulni.

Mindenesetre nagy ügyetlenség most összeveszíteni a tiszteket a legénységgel, amikor muszkáék úgyis olyan szép példákkal járnak a mi legénységünk előtt a fegyelem terén. A muszkák szerint „Szabadság és egyenlőség" van most, ami úgy értendő, hogy a közkatona nem tiszteleg a tiszteknek, s azok parancsaira oda se hederít. Tisztjeinknek azért kellett egy táborba hurcolkodniuk, hogy így kevesebb őrségre legyen szükség, s ugyanezen okból a kadétoknak a tisztek közül való kidobásának gondolatával foglalkoznak, ezeket miközénk szeretnék beosztani. Mivelhogy a bataillonkerítés kapujában álló muszka poszt, ha szép szóra nem is, hát 5 kopek révén biztosan kiereszt közülünk akárkit, nem a posztoknak parancsolják meg, hogy ezt ne tegyék, hanem mi kapunk egy parancsot, mely úgy szól: „Kimenésre a poszttól engedélyt kérni tilos!" (Jelenet Matusevics kapitány és a kapuban álló őr közt.)

Május 1-jén a muszkák piros lobogók alatt tüntetnek. A mi C. K. rotánkban szép számmal levő szocialistáink is készülnek erre, de mégis meggondolják aztán a dolgot, és semmiről se hallunk. Az 500. rota zenekarának azonban természetesen meg kellett már tanulni a Marseillaise-t, s a legutóbbi orosz koncerten dühösen húzták.

Újabb időtöltésem akadt, könyvelést tanulok Székelytől. Vasárnap a medikusok vendége vagyok megint. Az 500. rota pár zenésze és Zwickl osztrák sógor ki gitárkísérettel énekkel adják a műsort, sütemény, sőt sör is van, szóval kitesznek magukért a fiúk. Beszélik, hogy valószínűleg Zsarzsecki és Baumgarten kapitány fogják átvenni Berezovkán a parancsnokságot. Fronthíreket alig hallunk. Péronnál a franciák állítólag nagy előnyomulásban vannak, március havi hajótérveszteségük 880 000 tonna volt a német vízalattiak működése folytán. Miljukov, a muszka pártvezér nagyon ódivatú beszédet mond, megint a végletekig akar harcolni, reméljük, mielőbb felkötik.
A külső felfordulás − eltekintve az ezredorvos úr okozta felzúdítástól − a mi barakkunkban nemigen érezteti hatását. A Monopol csendben dolgozik és havi 50, 60 majd 80 rubeleket tudunk kiosztani szegény bajtársaink segélyezésére, csak a 75. barakkban magában, ami nagy szó. Ez az eredmény az újabban bevezetett sorsjátékoknak köszönhető részben.
Néha-néha még arra ébredünk, hogy reggelre havas sipkát húznak a tábor körüli hegyek, és ilyenkor pár napra mintha visszatérne a tél, de mind jobban szaporodnak az igazán kedves napfényes napok, a footballpálya déli végén is rég elolvadt a jég- és hókupacok tömege, és lelkünkben hozsannázva intünk búcsút a Jeges-tenger felé iramodott télnek.