1917. november 25. – december 2.

Újabb jó hír: megkezdődtek a fegyverszüneti tárgyalások! Hogyan vártuk ezt a hírt, jobban, mint a Messiást, hiszen ez az első lépés hazafelé. Mindig úgy képzeltem, hogy erre a hírre óriási örömrivalgásban tör ki minden szerencsétlen bajtársunk, egymás nyakába borulunk sírva és nevetve, és azon túl már csak mosolyogni fogunk tudni minden bajon, ami még az indulásig reánk szakad. És íme, mindebből semmi. Örülünk, örülünk, de ez csak gyenge visszfénye az igaz örömnek. Egy kissé felcsillannak a szemek, egyik-másikunk el is kurjantja tán magát, de a bőrünkből kiugrani nem készülünk, mint egy-két évvel előbb talán megpróbáltuk volna. Azóta sok-sok forró szélvész perzselte le reményeink zöldjét, óvatosak vagyunk, elfásultunk. Megtanultuk, hogy a legszebb, legbiztosabbnak látszó remények is mind füstbe mehetnek, és korai az öröm, amíg valóban talpunk alatt nem érezzük majd egyszer a hazai földet. Mennyit festegettük élén fantáziával ennek a napnak a képét! Voltak, akik úgy gondolták, hogy nekünk el sem fogják majd árulni a béke hírét, hogy meg ne gabalyodjunk, hanem csak vonatra raknak s visznek Nyugat felé. A 1915–1916-ban munkára induló bajtársak közül hányan hitték szentül, hogy egyenesen hazaindulnak! És íme, most nem hiszünk a tényekben sem. Biztos, hogy Lenin és Trockij a mielőbbi békét akarják. Hogy otthon mi is azt akarjuk, az sem kétséges, a fegyverszünet már megvan voltaképpen. Béke lesz, béke lesz, hamarosan meglesz, ismétlem magamnak, hogy ennek a mindent mondó ténynek jelentőségét végre ahhoz méltóan fogadja a lelkem, és nem vagyok képes igazán örülni. Mi ez? Előérzet? Meg fog hiúsulni? Ördögbe, csak nem vagyok babonás! Béke lesz egykettőre. Igenis béke lesz, és hazamegyünk. Az első lépés megtörtént, s aztán jön a többi. Igen, de hány lépés kell még? − szólal meg bennünk a kétség. És ha meglesz a béke, hogyan kerülünk innen haza? Csak madárszárnyon mehetnénk azonnal. Oly messze vagyunk, oly tehetetlenek! Az öröm poharában itt az ürömcsepp.

Az orosz különbéke egyébként sem teljes béke. Talán pár heti hazai pihenés után mehetnénk ismét ki valamelyik másik frontra, hiszen 3 évig „pihentünk". Erre eddig nem gondoltunk, de ha őszinte akarok lenni, most is, mint eddig, meg kell írnom, hogy ez az eshetőség nem csekély mértékben lohasztja a kedvet. Tudunk olyan tisztbajtársunkról, aki szökéssel hazatért, majd 3 hét után hősi halált halt a fronton. Sokan egészen őszintén kijelentik, hogy „ezért", nem akarnak hazamenni. Magam is úgy érzem, eleget tettem a haza iránti kötelességeimnek, testem-lelkem a békét szomjazza. Ezt hangoztatja egészen nyíltan csaknem mindenki, s aki restelli kimondani, az is magában azt gondolja. Biz, gyenge katona lenne a hazakerülő plenni, ezt le kell szögeznünk. Más szemmel látjuk a világot, mint 1914-ben. Azzal tisztában vagyunk, hogy az orosz nép nem akarta a háborút. Hogy a magyar nép sem akarta, az is biztos. Mi csak határainkat akartuk védeni a támadó orosz elől, és megbüntetni a pökhendi Szerbiát. Most az orosztól nem kell már tartanunk, Szerbia is megkapta a magáét, maradjunk hát békében, s örüljünk, hogy élünk − valahogy így gondolkodunk.

Türelmünk végére értünk, mert hiszen mindennek van határa. Mind több és több lázadozó hang hallatszik, és mind nyíltabban. Egyre általánosabbá válik az a hit, hogy ennek a mérhetetlen és állati vérrontásnak a mai társadalmi rend, az államszerkezet, a kapitalizmus, az imperialisták és militaristák az okozói, olyan emberek, akik bőrüket jól bebiztosítva vitézkednek, és míg maguk gazdagodnak, harácsolnak, milliókat küldenek a vérpadra. Ezeknek érdeke a további harc, amit a valóban küzdők minden fronton meguntak. Eddig a Sors ellen lázadoztunk, most ellenben már azok ellen, akik a béke ellen vannak. Minden állam sajtójának nyakán ül a cenzúra, mégis mind erősebb lesz ez a békét követelő hang minden államban. Tüntetések, letartóztatások, sztrájkok napirenden mindenfelé. Az idő megérett a békére, a harccal mindenki nyakig van, s a hadseregszállítók kedvéért senkinek sincs kedve tovább verekedni. Ezeknek az uraknak nagyon a nyakára tudnánk lépni, és ahogyan itt a hangulatot ismerem, nagyon jó lesz vigyázniuk a más vérén szerzett milliókra, hogy a tömeg meg ne szagolja, és utána ne nyúljon, mint itt Oroszországban. Itt már osztják a földet nyakló nélkül, a bankokra is rátették már kezüket a bolsevikek, és az új kormányzók olyan fejedelmi fizetéseket állapítottak meg maguknak és elvtársaiknak, hogy ebbe Muszkaországnak bele kell döglenie. Nem sok közgazdasági tudással, de annál több markolni tudással kezdi Lenin a kormányzást, s azt hiszem, az ő berendezkedéséből is hamarosan kiábrándul az orosz nép. Nem valók ezek az ideális eszmék a mai korba, most gyakorlati megvalósításuk lehetetlennek látszik, eltekintve attól, hogy nem számolnak az emberi természettel. Megint nekidűlök az angolnak a Toussaint-levelekkel.