1918. január 1-5.

Az ötödik átkozott évszám, amit itt leírok, de mindenki hiszi, magam is, hogy 1919-et már nem fogunk itt írni. Most már igazán nem mehet tovább. Oroszország szétesik, mint az oldott kéve. Ez a reménység könnyíti meg az évforduló ünnepét. Tegnap este újból meggyújtottuk a gyertyákat a karácsonyfánkon, a 4. szobában a bataillon zenekara ad elő zeneszámokat, s a fiúk kisebb-nagyobb csoportokban, úgy, ahogyan már ilyen alkalmakkor összeverődni szoktak az egyformább temperamentumok, vagy inkább talán néha az ellentétek, szóval, akiket a hadifogságbeli szimpátia összefűzött, s várjuk Sylvester távozását, az éjfélt. Csöndesen morajlik a barakk a zeneszámok szüneteiben, mint a téli álmát alvó méhraj. Minden sarokban fények pislákolnak, és 1917 zúgva száguld bele a végtelenségbe, magával ragadva minden fájdalmát szívünknek, s egy pillanatra mosolyt hoz az új esztendő.

Müller pont éjfélkor boldog új esztendőt kíván valamennyiünknek, még magyarul is betanulta az öregúr, s vidám ujjongás felel neki mindenfelől. Kopasz fejével, csattanó piros képével, kék szemében a szokásos gyermekded mosollyal, de mégis keményen, katonásan integet. Nehéz harcaim voltak az öreggel, mégis szeretem. Nemes ellenfél, egyenes, férfias. Kifelé az öregúr mindig a rendíthetetlen bizalom és csüggedetlen hit, csak mi, a szobatársai látjuk nemegyszer felszisszenni s idegesen topogni, összeroppanni egy pillanatra, de akkor sem szokott kifakadni. Türelmes természet.

Végig kell kezelnem csaknem az egész barakkal, a jó ismerősök „boldog újesztendőt" kívánsága azonban igazán szívből jön. Jómagam igen különös érzésekkel mentem át az új esztendőbe. Éjfél előtt ugyanis megjelenik nálam Zimay, egyike azoknak a szerencsétlen társainknak, akik jó ideje gyanúsak. Senkivel napokig nem szokott szót váltani. Ha beszél, csak magának. Néha órákig sétált fel-le a barakk középső útján, kezében valami füzettel, s felfelé néző szemekkel mormolva, néha-néha felmosolyogva. Azt hittük, valamit tanul. A priccsen görnyedve is állandóan könyveket bújt és jegyezgetett. Angol és német munkákkal bíbelődött állandóan, erős szellemi munka mellett azonban alig táplálkozott, a hazulról jött pénzküldeményeket félrerakta és spórolt, lesoványodott és megsápadt, összetört. Most itt áll előttem romokban. „Megbocsát ugyebár, hogy zavarom, de Önhöz kellett jönnöm, mert Ön ugyebár a mi bizalmi férfink, s én egy bizalmas dolgot szeretnék közölni." Így kezdi. „Parancsoljon velem kedves bajtárs, nagyon szívesen segítek bármiben, ha tőlem függ." Egyedül is vagyunk, s Zimay előrukkol azzal, ami bántja. Szerencse hogy ülök, mert az előadása ugyancsak elképesztő. „Velem kérem, egy idő óta igen különös dolgok történnek. Már régebben figyelek, és most rájöttem, hogy nem csalódtam, valóban úgy van, hogy valaki a távolból hatást gyakorol reám, és én kénytelen vagyok az ő befolyásának engedni, illetve olyasvalami történik velem akaratomon kívül, amely ellen nem tudok semmiképp sem védekezni, nem tudom elhárítani. Elhatároztam, hogy az Ön tanácsát kérem, természetesen egészen bizalmasan, hogy mint próbáljak ez ellen tenni."

Meg kell köszörülnöm kissé a torkom és a szívem mélyéig meghatva felelek: „Talán mondana el néhány esetet kedves Bajtárs, hogy jobban megértsem a dolgot, bár előre is biztosíthatnám, úgy vélem, hogy talán inkább képzelt vagy szuggerált esetek lesznek az előadandók." „Igen, a szuggesztió szerepe itt kétségkívül nagy" − kap szavamba Zimay −, „valaki belém szuggerálja, hogy pl. most ezt vagy azt tegyem, egyenesen rám parancsol, kényszerít. Sokszor nemi ingert vált ki nálam, és ha ez sikerül, észrevettem, hogy olyankor gúnyosan felnevet, kinevet az illető. Ez is bizonyítja, hogy ő tud erről, különben nem nevetne éppen akkor." „Kedves Bajtárs, a barakkban annyian vagyunk együtt, hogy állandóan hallani szavakat, és elég gyakran nevetést is, mindig vannak köztünk szomorú és vidám emberek, egy véletlenül egyidejű nevetést talán nem szabadna rögtön bizonyítéknak venni, s ha nem annak vesszük, úgy bátran elvetheti annak a gondolatát is, hogy a magán tapasztalt jelenség más akaratából fakad…" „Nem, nem, én meggyőződtem már erről. Egészen biztos vagyok benne, hogy a birodalmi németeknek a sarokban levő asztaltársasága, és azok közül is elsősorban az a lányos képű német − akit Marcsának hívnak a magyarok − az, aki engem folyton valami láthatatlan erővel különféle dolgokra kényszerít, és ha ez sikerül neki, kivihog. És kérem nagyon, legyen szíves ezzel az úrral beszélni, mint a barakkbeli magyarok bizalmi férfija, hogy hagyjon fel ezekkel a dolgokkal, mert különben megjárja velem. Én nem tűröm tovább ezeket a folytonos szekatúrákat, s azt az arrogáns nevetést. Azért is jöttem tulajdonképpen, hogy megkérjen, szíveskedjék a németekkel szemben energikusan eljárni."

„Kedves Bajtárs, ha a dolog bebizonyosodik, legyen nyugodt, fel fogok lépni, hogy a németek többé ne merjék önt háborgatni" − nyugtatom meg szegény Zimayt. Közben azon töröm a fejemet, hogy miképpen is kellene itt eljárnom, lehet e még nyugodt szóval, meggyőzéssel, a logika érveivel hatnom. Aligha. Eddig nyugodtan beszélt szegény ember, de a németek arroganciáját emlegetve szemei veszedelmesen kezdenek villogni. Biztosít, hogy ő tovább már nem halandó egy percig sem tűrni, és ha ennek a dolognak nem lesz vége, ő nekik megy a birodalmiaknak. Ez aztán már nagy baj, mert ha az eddig legcsöndesebb ember dühöngeni kezd, el kell közülünk távolítani. Igyekszem meggyőzni, hogy másnak akarata nemigen szokott oly erősen érvényesülni valakivel szemben, mint ahogyan ő képzeli, kivált, mikor saját maga is akaratának meglehetős birtokában van. De Zimay ellentmondást nem tűrően állapítja meg, hogy igenis van akaratátvitel és szuggesztió meg hipnózis, és felsorol még egy csomó, az okkultizmus körébe vágó terminus technicust, mert hogy ő ezeket a szókat és ezeknek magyar értelmezését több nevezett munkában, angol és német nyelvűekben is olvasta, egy hatalmas angol szótárban ki is kereste valamennyit, mert ott egyiknél a másikra utalásokat talált, és addig böngészett, amíg mindegyikkel tisztába jött. Most már értem, hogy ebbe a keresésbe zavarodott bele.

Másnap elhozza jegyzeteit, ti. bevallotta, hogy megfigyeléseiről pontos feljegyzéseket csinált, s ezeknek a soroknak olvasása azután igazán az ég felé állítja hajamat. Mindegyik németet külön valami furcsa gúnyszóval jelöli meg, pl. „Ma ismét próbálkozott Paszulykaró és a másik kettő. Mikor sikerült nekik, éleset füttyentettek…" stb. Van egész csomó érthetetlen dolog. És angolból fordított magyarázatok, a távolba hatás, akaratátvitel, szuggesztió, hipnózis és hasonló szavaknak lexikális magyarázatai, utalásokkal más ilyen kifejezésekre, pontos lapszámokkal, egész füzet telve a legrémesebb őrültségekkel. Bevallja szegény ember, hogy ha a barakkban sétál, megtörténik, hogy valami roppant fényesség támad fölötte, mintha egy óriási ragyogó fénygolyó bontakozna ki szemei előtt, és ilyenkor szavakat is hall, aztán hirtelen eltűnik az egész. Megfigyelte továbbá, hogy a mozdonyvezetők is összeköttetésben vannak a németekkel, mert ha ezeknek a praktikái sikerrel járnak, ugyanakkor rendesen a vonat az állomáson egy nagyot füttyent, jelzi, hogy tudomásul vette a dolgot. Ez az egyetlen pont, melyben Zimayt sikerül némileg meggyőznöm, hogy talán téved. „Kedves Bajtárs, hiszen a vonatok menetrendszerűen közlekednek, és füttyögetni akármikor nem szabad ám a mozdonyvezetőnek, kit a németek amúgy sem ismernek stb. stb." logikával sikerül őt egy kissé nyugodtabb gondolkozásra bírnom, s másnapi látogatásakor elismeri, hogy ebben az egy dologban talán tényleg tévedett, de a többiben biztosan nem. Úgyhogy most már jelentést kellett tennem a főorvos úrnak.

Hát ilyen élményekkel léptem át az 1918. esztendőbe. Ha még egy évet itt kellene töltenünk, azt hiszem, a bolondok száma szépen megszaporodna. Jó lesz figyelmeztetni a magukat agyontanuló bajtársakat, hogy szellemi munkát sem lehet végezni rendes táplálkozás nélkül. Amíg a gyomor negyed erővel dolgozhat, minden testi és szellemi munkánkat ehhez kell szabnunk, lecsökkentenünk minden szerv működését, mint a téli álmát alvó medve, vagy mint a gomolyban telelő méhek teszik. Furcsa egy állapot. Csak az tanulhat, akinek harapnivalója is van ehhez a luxushoz. Hát ilyen értékes megfigyeléseket tehettünk, ennyi az egész haszon ebből a szép fogságból. Egyébként az új esztendőbe mindenki igyekszik derült kedéllyel átmenni, s ez valahogy sikerül is, mert abban a szent hitben vagyunk mind, hogy ez az 1918. esztendő a szabadulás esztendeje. Egynéhány hónapot most ár kibírunk még a többi után, de tavasszal eljön az indulás ideje.

A németek őrült hercehurcát csinálnak. Vutkit és sört is szereztek valahogy, és a berúgott ember féktelenkedésével reggelig ordítanak. Egymásban karolva, dalolva járják végig a barakkot minden félórában, úgyhogy álmomból legalább ötször felvernek. A magyarok éjfél után hamarosan nyugvóra térnek, és a németek garázdálkodását szótalan nyugalommal tűrik, szokásuk ellenére. Ennek örvendek. Az önuralomnak egy immár mind ritkábban jelentkező bizonysága. Hajnalban, már világosodó reggel, ez a társaság harmonikával és nyolc „kínai tüzérrel", s a megfelelő szagokkal terhelve vonul fel utoljára. A bűzös kinézerek széles vigyorgással fogadják a plennibarátok leereszkedését.

Végre aztán végleg elcsendesül a barakk, és még pár nyugodt órán szundíthatunk. Ez a ricsajozás bizony csak afféle szesszel fűtött műöröm volt. Hazugság, áltatás, erővel csinált vidám hangulat. A fegyverszünet tudata ugyan valami kellemes nyugalommal töltötte el lelkünket, és az új esztendő legértékesebb ajándéka volt, de kitörő vígság, hejehujázás, ez bizony mindegyikünk lelkétől nagyon, nagyon távol esett. Mindig vannak hírek, melyek a jók mellett alkalmasak lehűteni a hirtelen támadt reményeket, s aminthogy a fák nem nőnek az égig, a mi reményeink se szoktak araszosnál nagyobbra növekedni. Most pl. arról szól a sajtó, hogy Lenin hogyan s miképpen akarja ideális eszméit a gyakorlatba átültetni. Ha ezeket a bolondságokat csak egy kissé gyakorlati érzékkel bíró, s az életet és az embert ismerő ember elolvassa, hát mentem lelohadnak reményei. Egy a fellegekben járó, túlzottan idealista és teljesen teoretikus képzettségű ember eszméi, helyesebben rögeszméi ezek, aki véres erőszakkal akarja boldogítani az emberiséget. „Én jobban tudom, hogy mi kell neked, mint Te magad, fogadd hát el az útmutatásomat, ha jót akarsz, mert ha kapálódzol ellene, elküldelek a túlvilágra" − ezzel a különös okoskodással lép fel az új népboldogító. Éppen Zimay beszédének hatása alatt el kell gondolkodnom, vajon egyáltalán normálisak-e az ilyen Lenin-féle emberek. Tény, hogy bolond ezerféle is van, de rendesen csak azokat szokták annak tartani, akik valami egészen kézzelfogható abszurdumot választanak ki rögeszméik gyanánt, míg azokat, akik némileg elfogadható rögeszméket hirdetnek, sokszor apostoloknak nevezik.

Lenin első lépései nem valami sok politikai érzékre vallanak. Mintha mindenkit maga ellen akarna uszítani. A föld felosztásával maga ellen fordítja a földbirtokos és mágnásosztályt, az egyházi vagyon és a papi jogok eltörlésével ellenségeivé teszi az egyházat, a tiszteknek polgártárssá, tovarissá süllyesztésével s vállszalagjaik leszedetésével, illetve legtöbbször letépetésével magára zúdítja a tisztikart. A hivatalnoki sereg, az iparos- és kereskedőosztály, sőt általában minden intelligens ember lépten-nyomon való terrorizálásával, inzultálásával, kirablásával, legyilkolásával minden művelt embert ellenségévé tesz. Az iskolázatlan, műveletlen, vagy ami még rosszabb, a félművelt tömegek állítólagos felszabadításával rablás és gyilkolás jár együtt. Ezek csak egyet látnak, hogy megnyílt előttük az erőszakos vagyonszerzés lehetősége, és ugyancsak élnek vele. A börtönök minden gonosztevője szabadlábra kerül, s természetesen rögtön bolsevikeknek érzik magukat, hiszen az ő elveik kerültek uralomra. Mindenkit, akitől valamit el lehet venni, kapitalistának tekintenek, s a tömeg gondoskodik róla, hogy elszedje tőle, amije van. Az így támadt új kapitalisták, már a forradalom plombájával ellátva, a kirablástól egy időre mentesek. De vajon mennyi időre? És vajon nem maradt ezután már szegény ember? A szétrabolt vagyonok boldogítani fognak tudni mindenkit? Egyelőre nem úgy néz ki a helyzet. A rablások, gyilkolások, pogromok napirenden vannak minden városban. Nagyobbára a börtöntöltelék csinálja ezeket, de a bolseviki kormány nem képes ellene semmit sem tenni, s így az ő rovására kell írni, úgy néz ki mintha tudtával s beleegyezésével fordulnának így a dolgok.

Európában a frontról visszaözönlő tömeg markol meg minden megfoghatót, ott már pártharcok nincsenek, itt Szibériában pedig a pártok közti véres s elkeseredett harcokban hull a testvérvér. Irkutszkban a kadetpártiak gépfegyverei és a bolsevikek ágyúi hetekig nem tudtak döntést kierőszakolni egyik félnek sem. Úgy halljuk, az ottani fogolytáborba is levágott egy „eltévedt" srapnel, s állítólag a vörös lobogó győzött ott is. A várt rend helyett csak a zűrzavar uralkodik az egész vonalon. Miért kellett vajon ezekkel a radikális reformokkal éppen most előállni, amikor úgyis elég zavaros minden, s annyi más baja van a muszkának, hogy a füle se látszik ki belőle?

Egyik bajtársunk, Podolcsák önkéntes, aki szibériai menyasszonyt szerzett, pár héttel ezelőtt házasodási nemes célból Irkutszkba utazott. Most esze nélkül jön vissza onnan, felkapott az első vonatra, míg a menyasszonyt valahova Kijevbe fújta az idők forgószele. Beszéli, hogy aki oroszul tud, az szabadon utazhat, bármerre. Igazolványt nem kért tőle senki. Ugyanezt erősíti meg egy osztrák önkéntes is aki szintén perfekt orosz lévén, Vladivosztokból érkezik ide hozzánk. Ennek ugyan van egy igazolványa, mely őt mint csehet igazolja. Sőt útlevele is van, mellyel egy ízben már elvergődött a finn határig, onnan azonban visszazavarták: a finnek őrködnek a bolsevizmus veszélyével szemben, sőt a muszkák is elcsípték minden útlevele ellenére. Most másodízben próbálkozik a zavarosban egérutat venni. Ha közben megéhezik, az út menti fogolytáborokat tiszteli meg látogatásával. Különben a szökők száma alaposan megszaporodott. A muszka lapokban ezzel kapcsolatban érthetetlen híreket olvasunk. Pl. Pétervárra igen sok hadifogoly érkezik útlevelekkel, akik ott felfegyvereztetnek.(?) Vagy: „A fővárosba tömegesen érkeznek hadifoglyok. A németek szándéka velük Szentpétervárat elfoglalni." Bár lennének ilyesféle kalandos terveik a németeknek, s segíthetnének hozzá, hogy fegyverrel a kézben nekimehetnénk a muszkának! Éppen elegen lennénk Oroszországban ahhoz, hogy itt a magunk szakállára intézhetnénk el dolgainkat. De hát ez sajnos csak a muszkák rémlátásában fordul elő. Mi semmit sem tudunk róla.

Most a tél miatt nyugodtan kell ülnünk, de ha kitavaszodik, sokaknak szándéka ellógni innen. Most a zavarosban könnyebben menne ez, mint bármikor máskor. Csak pénz kellene több hozzá, mint amennyivel rendelkezem. Azért hát árulgatom tovább a dolgaimat. Hazulról festékeket, ecseteket kértem, hogy valamikor űzött szép „sportomnak" hódoljak, de ebből már semmi sem lesz, úgyis látom, eladom hát először a festékeket s ecseteket Gerőnek, azután a dominót, a téli ruhákat, kakaót.

Postán 26,57 rubelt kapok. Ez 100 koronának felel meg. Valaki tehát itt is keresett ugyanannyit, mint amennyit én kaptam. A postán csak 1000 rubelesek vannak, a muszka ezen alul úgy látszik, már nem is nyom bankót, gondoljuk, de az 5-ei újság megmagyarázza az apróbb bankók hetek óta történt eltűnésének okát. A kormány újfajta adót akar kivetni, olyformán, hogy minden 3 rubeles bankóra fél rubel, minden 5 rubelesre 1 rubel, 10 rubelesre 3 rubel, 25 rubelesre 5 rubel adó esne, s 500 rubelig 20%, 1000 rubel pénzösszegen felül 10 000-ig 30% adót vetnének ki, 10 000 rubelen felül pedig az adó 40%-ra emelkedne. A városban idejében megszimatolták a Lenin által feltalált furcsa képletet, hogy 1000 rubel = 700 rubel, és az 1000 rubeles bankókat gyorsan lerázni iparkodik mindenki. Micsoda fényes lehetőségek nyíltak a városi és állami pénztárkezelők előtt az elképzelhető! És elképzelhetjük azt is, hogy egykettőre semmi aprópénz sem maradt a közpénztárakban, hanem minden 1000 bankós odatódult váltásra, persze egy kis % ellenében. Ha a muszka kormány a rendeletet kiadná, most elsősorban már magán vágna eret. Ez is igazi orosz történet. Fel kellett jegyeznem, állítólag 5 milliárd rubelt akar így összeszedni Lenin, ennyi kell okvetlenül muszkáéknak, hogy egy utolsó injekciót kaphasson a döglődő birodalom. Eddig kopekek hiányoztak a forgalomból, most az apróbb bankók tűnnek el. Csak legalább lenne hát ezerrubelesünk.

A muszkát már a kínai is rugdalni kezdi, elfoglalta Charbint, sőt állítólag Dauriát is, mely pedig már nem is mandzsu terület, hanem Mongolország határán fekszik, innen Urga felé. A hazai pénzek nem jönnek, úgy képzeljük, hogy ezeknek jó gazdájuk akadt még valahol európai-Oroszországban. A tiszti fizetések is elmaradnak, csak bevásárlási jegyet ad a muszka a lavkákba, hogy éhen ne haljanak. Nagy ott is a pénzhiány, és megkezdődnek az eladások, akár a mi táborunkban. Fölöslegesnek talált ruhadarabok, órák, hegedűk stb. kerülnek sorra. Ez a helyzet az én barakkbeli szegényeimnek annyiban segítségére jön, hogy az alkalmat megragadva a tiszti táborban olcsón összevásárolok kitűnő karban levő blúzokat és pantallókat, a szeretetadományokból kapott két német fekete köpenyt a városban kitűnő áron eladva, s így e két köpenyből kiszabható 3 ruhadarab helyett hat-hét kész ruhadarabot adhatok ki. A tiszti ruhák eladását az is elősegíti, hogy a tisztek Kínából (több?) yard kitűnő csukaszürke posztót kaptak, s ebből mindenki 3¼yardot vehet 5 rubelért. Persze senki sem marad le a vásárról, hiszen a városban állítólag 150 rubelért veszik meg a 3¼ yardot. Aki oda el nem adja, az magának készíttet belőle ruhát, s a régi ruhadarabok a legénységi tábort boldogítják. Az általam vásároltak azonban használatlan vagy alig használt ruhák. Boldogok, akik hozzájutnak, hiszen rongyokban lóg róluk a ruha. A posztóból fölös mennyiség áll rendelkezésre, hisz nagyon sok tisztnek olyan ruhatára van, hogy erre semmi szüksége, az ezredorvos úr azonban a rongyos önkénteseknek nem juttat belőle, mert azok eladják. A tisztek ellenben nem adják el!? Megint egy dolog, ami a keserűséget növeli csak, és sajnos a bajtársak között ilyen esetekben a jobb belátásra nem lehet apellálni, hasztalan hangoztatná az ember, hogy itt nem az egész tisztikar, hanem a nem éppen bölcs vezetőség a hibás. Vajon más táborokban is így történik az osztogatás?

A konyhák a folyton dráguló élelmiszerek miatt ismét válsággal küzdenek. Az orosz konyhán a kölcsönpénzen (1600 rubel) általunk vett egy vagon burgonya elfogyott két hónap alatt, és most újra össze kell gyűjteni fejenként legalább 1 rubelt, hogy valami ennivalót tudjunk adni. Nehéz munka ez, valósággal piócának kell felcsapnom, míg mindenkitől a rubelt be tudom hajtani, de valahogyan mégis sikerül. Burgonya nem kapható, és az amerikai konyhán minden áldott nap bab és káposzta van. Már borsódzik a hátunk, ha káposztaszagot érzünk, és mindennap mégis ezzel kell beérnünk, sőt a befizetés napi 30 kopekre emeltetett. Minden drágul. Csak egyetlenegy dolog van, mely még olcsóbbodik is, a Kínából csempészett cigaretta. Voltak kereskedők, akik ebben a cikkben is drágulást vártak, és sokat összevettek, ezek rajtavesztettek. Itt valami kolosszális csempészet játszhatott szerepet, vagy vámot törölt talán el a muszka, nem tudom. A dohányosoknak mindenesetre nagy áldás. Rá is kaptak igen sokan a cigarettaüzletre, minden sarokban áll egy-egy kis asztalka és mögötte egy önkéntes bajtárs mint trafikos. Mások, akiknek talán olyan ismerősük van, aki inkább élelmiszereket tud csempészni, szatócsoknak csapnak fel, de vannak vegyesüzletek is. A városból kapott szacharinos mogyorós pogácsák is sok helyütt láthatók.

Az árak ma így alakulnak: porcukor fontja 2,10 R., krakkói 180 k., sonka 230 k. szalonna 300–340 k., hájzsír 360 k., fehér liszt igen nehezen kapható csak 80–90 kopekért. A kakaó fontja 12 rubel, úgyhogy azt, amit nyáron vettem 4 rubelért (két fontot), most árulom. Még a drágulást számítva is jó befektetés volt. A petróleum fontja 80 kopek (üvegje 120–150 kopek), úgyhogy a villany olcsóbbnak bizonyul. Már hónapok óta égtek egyes leleményes bajtársainknál külön lámpácskák, melyekhez az áramot a fővezetékből lopják, de végül annyira felszaporodtak, 13 darabra, hogy a muszkának feltűnt a pazar esti kivilágítás és rajtuk ütött. A lámpákat elszedte (talán így is mondhatnám, hogy visszavette, mert hiszen azok is tőle lettek elemelve). Végül azonban megegyezünk a muszkával, vagy talán csak a szerelővel, ki tudná pontosan, hogy havi bér ellenében az vezettetheti be a villanyt magának, aki akarja. Ilyen urak se voltunk még itt, de sokan odahaza sem lesznek. Az a furcsa csupán a szerződésben, hogy az eddig természetesen ingyen járó 8 barakklámpáért is fizetnünk kell. Lassan olyan foglyok leszünk, akiknek még fizetni is kell azért az előkelő ellátásért, amit itt élvezünk. Óriási! Ez megint egy igazi muszka jelenség.

Új táborparancsnokunk állítólag finom úriember, aki nálunk volt hadifogságban. Lengyel ember. Karácsonykor hús, zsír és liszt beszerzésére engedély adott. Igaz, hogy csak húst és egy kevés zsírt tudtunk beszerezni vele, de így valamivel olcsóbban jutottunk hozzá, mint ha úgy csempésztük volna. A konyhánknak kiutalt kölest újabban megőröljük, és kenyeret próbálunk belőle készíteni. Ugyanezt teszik a tisztek is, de az ő kenyerük sokkal jobb a mienknél, nyilván egy kis búza is van benne. Ők minden harmadik napon egy a hazai komiszkenyérhez hasonló cipót kapnak fejenként. Láttam Szász bajtársnál, akit megint felkerestem, ebédre hívott meg karácsony utánra. A tiszti tábor posztjai ugyanis szintén megunták a dicsőséget, és karácsony óta csak 2-3 őrködik, azonban ezek se szólnak semmit, ha valaki ki- vagy bemegy. Szász most magában van, szobatársa, Kappler változatosság okából a kórházban. Nagyon ideges. Újévkor pedig Szász adja vissza a vizitet. Örülök, hogy a kisszobában fogadhatom. Állandóan tiszti vendégeink vannak, a barakkjaink mint kirándulási végpontok szerepelnek, s van, aki naponta megfordul nálunk. Pl. Strasser (52. ezredbeli), aki már két jó blúzt szállított, és többet is ígér.

A tiszti táborba friss foglyok érkeztek, köztük egy kis német pilóta is. Ebből a fajtából eddig nem volt alkalmunk látni, s ritkasága tudatában a kis német meglehetősen magasan hordja az orrát. Előadást is tart egy alkalommal részünkre a bataillon iskolájában, s elég érdekes dolgokat mond el a távollétünk alatt óriásit fejlődött repülőtechnikáról s a harctéri stiklikről. Talán nem is említettem annak idején − mert hiszen ha nagyon is részletes vagyok, talán néha mégis kimarad egy-egy feljegyezésre méltó dolog a tollam alól −, hogy az 500. rotánál felállítani szándékolt iskola megbukásával, s a tanerőknek a századokhoz való visszavezénylésével ez az ügy nem aludt el egészen, hanem a könyvtárnak a mi bataillonunkba való felköltözésével ismét kísérteni kezdett. A könyvtár ugyanis egy kis barakkot kapott, s ebben a könyvtárosok lakásán kívül több helyiség üresen maradt, hova az iskolai fekete táblát felhozva azt iskolának nyilvánították a legdühösebb pedagógustermészetek, akik elsősorban a németek közül kerültek ki. El-elsétálva errefelé gyakran láttam az ablak mögött figyelő pápaszemes arcokat, főleg matematikaórákat hallgatva, de jómagam bizony abbahagytam az erőlködést: a mezőgazdasági tárgyak előadását megkezdeni nem volt kedvem, jóllehet most már igen jó segédkönyvek állottak volna rendelkezésemre. Hiszen úgyis elindulunk innen előbb-utóbb, ez volt az egyik érv, a másik, hogy a tanulást a magyarok közül kevesen bírták volna idegekkel, de az előadást nem kevésbé. Minden időm úgyis le van kötve, örülök, ha marad pár percem naponta az olvasgatásra, angolozásra.

Minden barakkban valami újat igyekeznek kitalálni a pénzcsinálás nagy problémájának megközelítésére. A 72. barakkban a barakk-kassza javára újabban cigányzenével fűszerezett mulatságok rendeztetnek, karácsony előtt tartották az elsőt, és karácsony második ünnepén a másodikat. Utóbbin már szesz és sör is volt kapható. Az eleinte szépen kedélyesen, hangulatosan folyó mulatozásnak így azután a vége csúnyául festett, állati züllésbe ment át, ahogyan az már a berúgott embertömegnél lenni szokott. Pár ifjú önkéntestársunk, tacskók, akik odahaza talán még egy kupica törkölyt se hajtottak le, a vutkival addig kacérkodtak, míg egyik-másik holtrészegen a székről is lefordult. Igen gyanús, és nem csupán alkoholmérgezési tünetek látszottak fennforogni. Sehogyan sem illik hozzánk, helyzetünkhöz ez a ricsajozás, csak kíváncsiságból nézek be a terembe, de undorral fordulok vissza, a szabad levegő valóban többet ér.

Meschede dr. úr felépült valamennyire, már kint jár és a legközelebbi invalidustranszportba van sorozva. Búcsúzóul gyér filléreinkből valami emléktárgyat akarunk adni számára. A gyűjtés valamire csak megy, ha nehezen is. Megelőzőleg Baghynak, a színigazgatónak és eszperantómesternek gyűjtöttünk össze több száz rubelt a magyarság körében, azután a századparancsnok praporcsikunknak vettünk egy remek rézből kalapált művészi domborművet (az én „1927 karácsonya" plakettem nagyobbított mását) 90 rubelért. Gyűjtőívek forogtak a zenekarnak, a barakk-kommandásnak, postásnak, bizalmi férfinak adandó ajándékokra, a folyóiratokra, úgyhogy az erszények alaposan igénybe vétettek. A derék fiúk adtak, amíg győzték, de most jól fog esni egy hosszú pihenés az elsorvadt bugyellárisok felépülésére.