1918. január 7-11.

Azok az „elvtárs" bajtársak, akik már odahaza a szocialista párt tagjai voltak, a bolseviki Oroszországgal igyekeznek barátkozni, s elérték azt, hogy a muszka párt irodahelyiséget bocsátott rendelkezésükre, és szabad kezet nyertek elveiknek a hadifoglyok között való terjesztésére. Széleskörű agitációs tevékenység indult meg egy idő óta ezek részéről, éspedig kézzel, lábbal, tűzzel, vassal való agitálás. Néhány a bőrébe nehezen férő ember − akik egyébként a szocialista pártnak nem a legalaposabb képzettségű tagjai, és így az ügynek talán többet ártanak, mint használnak − minden eszközt megragad, hogy köztünk széthúzást és pártokra bomlást idézzen elő. Két egyébként talán jó és idealista lelkületű bolond bohém, Perrey és Migray, a két kócos művész nálunk a fő-főagitátor. Ők a legtúlzóbb népboldogító eszméknek leghangosabb hirdetői. Egészen váratlanul ér bennünket ez az átalakulás, hiszen eddig a barakk legszerényebb, csöndes, udvarias, szimpatikus emberei közé tartoztak, s most a gubóból harcias és öntelt vörös agitátorok gyanánt bújnak elő, akik rácáfolva eddigi gyámolatlanságukra (Perrey még a priccsről is alig szállt le napjában kétszer, csak „döglött" a szalmazsákján, ahogyan jó bakanyelven ezt a renyheséget nevezni szokták, még rajzait is fekve készítette) egyszerre mozgékonyakká váltak, hangosakká lettek, az arcukra van írva meggyőződésük, hogy most felvirradt nekik, s ők az eddig bizony semmik talán valamik lehetnek.

A legtúlzóbb népboldogító eszmék hirdetői. Különösen Migray olyan hatemeletes abszurdumokat beszél, ha a barakk mosolyogva érdeklődő tagjai körülveszik, hogy az ember haja az égnek áll. Egy, az életet egyáltalán nem ismerő, azt teljesen hamis szemüvegen át néző naiv ember fantazmagóriái ezek. A talpraesett ellenvetésekre nem tudván felelni, még tetézi abszurdumait, ha pedig a bolseviki erőszakoskodásokra és galádságokra terelődik a diskurzus, és az a vélemény nyilvánítódik, hogy ez állati, de nem emberhez méltó harcmodor, és a gazemberek viszik a vezérszerepet, nos akkor a derék Migray száz érvet is talál mellettük, melyeknek lényege az, hogy ezt másképpen nem lehet csinálni, ez a forradalom. Az emberszeretet, a krisztusi elvek túlzó bajnoka egy szót se talál a bolseviki gyilkosságok s rablások elítélésére. Jó tanulmány ez az ember. Ő maga, meg vagyok róla győződve, egy légynek sem tudna ártani, jószívű és nyílt, egyenes beszédű embernek mondják azok, akik jobban ismerik, de elismeréssel szól a hétszeres rablógyilkosok közül kikerült bolseviki vérebekről, mivelhogy ezek is elvtársaknak vallják magukat.

Az embernek néha a fejéhez kell kapni, hogy csakugyan ébren van-e, vagy csak álmodik, olyan abszurdumok peregnek le szemeink előtt. Felfordul már ez a félig felfordult világ egészen. Politizálni és gyűlésezni katonaruhában egyébként is tiltva lenne, de ők vitézül kutyába sem veszik ezt a parancsot, fitymálva emelgetik a Dienstreglamát, pedig egyébként nem éppen tartoznak a katonás természetű emberfajtához, sőt éppen a jámborabb népességhez. Valami megmozdult bennük. Azt hiszem, fején találom a szöget, ha ezt a valamit ifjúkori olvasmányoknak gondolom, melyek emésztetlen állapotban maradtak meg bennük. Szerintük az a legszebb mártírhalál, ha belekeveredve a bolseviki kadettharcba, pár golyót kapunk. Szerencsére a betegségük nem ragadós, a barakkbeli bajtársak mosolyogva hallgatják a bölcsességeket, tisztábban látnak, és a bolsevikiek nevén legalább ezen a vidéken szereplő hitvány tömlöctölteléket, a levetkőztetéseket vezető banda tagjait, a programokból élősködőket nem éppen találják tisztességes ember példaképének, sem eljárásukat a szociális bajok orvosszerének. Ezeknek az itteni, előttünk egyébként is zavaros célú játékaikba nekünk beleelegyedni semmi értelme sincs.

Az „elvtársak", a hazai Népszava olvasói már jobban bedűlnek a maszlagnak, azt hiszik a világmegváltó szocializmus és a mostani eszmék testvérek, és szimpatizálni látszanak a bolsevikiekkel. Ezek gyűlést hívnak össze a színházba, hogy az eszmét az azt még nem ismerő hadifoglyok előtt ismertethessék, s őket a bolsevikiek mellé állásra megnyerjék. Lenicsek őrnagy úr tudomást szerezve a dologról lehívja a bizalmi embereket a postára, és ott a következőket adja elő nekünk.1) A Dienstreglama mindenféle politikai gyűlésen való részvételt szigorúan tilt. 2) Azon részt venni egyébként is egy értelmetlen dolog, melynek semmi célja vagy előnye. 3) A muszkának a forradalom egészen a privát dolga lévén, abba nekünk bármiképpen beleavatkozni tilos, és ő határozottan megtiltja, hogy a gyűlésen bárki is megjelenjen, s figyelmébe ajánlja mindegyikünknek a következmények meggondolását. Ennek dacára délután tömve a színház nem elvtársak, de kíváncsiak tömegével. Istenem, hogyne mennének szegény plennik, mikor ebben az egyhangúságban ilyen nem mindennapi csemegéről van szó! Migray leszerepel mint propagandaszónok, összevissza hebeg hetet-havat, fületlen gombot, senki sem érti, mit akar. A publikum a célra volt kíváncsi, mert hiszen ezt az egyet a gyűlés előtt sem tudta senki − de utána sem. A szónokok szavaltak különböző zavaros és más lapra tartozó dolgokról, pl. többször emlegették, hogy nem akarunk más fronton harcolni stb., és végül egy igencsak zavaros határozatot hoztak, melynek kb. az volt az értelme, hogy „kívánjuk a mielőbbi általános békét!" Hát ehhez bátran csatlakozhattunk volna valamennyien, s őszinte szívvel. A gyűlésről a kíváncsiak nagy csalódással jönnek vissza, bár Migrayék bizonyára abban a hitben vannak, hogy a történelem a mai nap mellett nem fog szótlanul elballagni, s a C. K. derék elvtárs napszámosai is a rendesnél magasabban hordott orral térnek vissza a barakkjaikba. Egy haszna azonban talán mégis volt ennek a gyűlésnek: felrázta a plennibanda poshadozó vérét, témát adott és három napig egyebet se lehetett hallani a barakkban, mint a szocializmus sokat vitatott eszméinek nyaggatását. Marx naponta pár százszor megfordulhatott sírjában. Mindenki egyetértett abban, hogy a gyűlésnek itt, Szibériában semmi értelme se volt, néhány dühös gyűléspártit próbáltak is kapacitálni, de a Jóisten maga se tudott volna ezekre érvekkel hatni.

Most tanultam meg igazán becsülni Geréb Lászlót, a Munkásbiztosító tisztviselőjét, a hazai szocialista párt régi tagját, aki ebbe a komédiába nagyon okosan egyáltalán nem elegyedett bele, holott ha valakinek, neki talán legtöbb jogcíme lehetett volna reá, s mint jó tollú újságíró és nem közönséges előadó, Migraynál milliószor értelmesebben magyarázhatta volna meg azt, amit Migray csak szeretett volna érteni. Geréb a barakkban Migrayval heteken át félnapos vitákat is rendezett, egészen szűk körben s csak azért, hogy utóbbinak elveivel tisztába jöhessen. Végül megállapíthatta egész világosan, hogy Migray nem szocialista, hanem kommunista, akivel neki nincs mit keresni, de a kommunista eszmék is egy zavaros khaoszban keringenek a fejében. Ezeket a konzekvenciákat határozottan levonva, a maga részéről Migrayt elintézettnek tekintette, s vele semmi közös munkába nem fogott. Általános volt az óhaj, hogy Migrayék most már hagyjanak nekünk békét.

A plennibanda eddig egy táborban volt, a Lázárok táborában. Most mi, nyomorultak is pártokra szakadunk, amikor a legerősebbeknek kellene magunkat mutatunk, s egyöntetűleg fellépnünk, sohasem a muszka mellett, hanem mindig együtt ellene. A magyar színtársulat is ilyen ádáz pörpatvar, széjjelhúzás áldozata lett. Jó magyarok lévén, természetesen nem bírták ki sokáig összeveszés nélkül, s szélnek ment az egész banda. A sok szép tervnek befellegzett. Napok óta sok zavaros és ellentmondó hír szálldos a kínaiaknak Mandzsúriában való fellépéséről, s végre biztossá válik, hogy a ferde szemű nemzetség kiverte a muszkákat Charbinból, és a bolsevikieket leverték ott. Három nappal később a mandzsu határon fekvő mandzsúriai városnak, Dauriának és Troiskosavsknak elestét beszélik, sőt már ellenkező végletbe esnek a hírhozók, más „csita" elestét is újságolják. No de gyorsvonattal talán mégsem jönnek a derék kinézerek, hisz akkor egy hét múlva ideérnének. Még kínai plennik is lehetünk, ha nem vigyázunk! Zsír nélkül adnák talán a fecskefészket, ettől pedig Isten mentsen! Mennek is megint kelet felé a katonavonatok ágyúkkal, kozákokkal. Ezek a csapatok, mindig is legkiválóbbak a muszka hadseregben, még a régi fegyelem kordájában állnak, tisztjeiken a disztinkció ott ragyog, míg a helybelieket már semmi sem különbözteti meg a közkatonáktól: a demokrácia s egyenlőség szent nevében leszedték az aranypaszomántokat, aki pedig nem tette, azt úgy cibálták le a közlegények.

Általában az intelligens embernek nem sok becsülete van, de hát ez természetes is. A tömeg uralkodik, a tömeg pedig nem lehet intelligens, kiváltképpen Szibériában, s így akiket maguknál valamiben magasabb rendűnek éreznek, annak féltenie kell a bőrét. Csak az elvetemültségben hajolnak meg a nagyobb tudás előtt, aki abban mester, az most sokra viheti. Szinte komikus, hogy ezeket a most uralomra jutott eszméket intelligens emberek vetették a tömeg közé, s így rászabadították a vad ösztönöket a társadalomra. Lehet-e egy állatsereglet kiszabadult vadjaitól azt kívánni, hogy megértsék a társadalmi törvényeket, legyen közgazdasági tudásuk és erkölcsi alapra helyezkedjenek? Egy szibériai muzsiktól éppen úgy nem várhatjuk el ezt. Még ezer szerencse, hogy a velük született tisztességérzet és jó szív fékezi indulataikat s jámbor tömeggé teszi őket, de viszont oly határtalanul naivak és babonásak, együgyűek, hogy gazemberek kezében arra hajolnak, amerre ezek akarják. Rókák vezetik a birkanyájat. De azt is el kell ismernünk, hogy a muszka társadalom éppen elég okot adott rá, hogy megbűnhődjék.

Bennünket, plenniket a felfordulás némileg közelebb hozott a muszkákhoz, részben az egyenlőség jelszava, mely a plennit is végre embernek kezdi nézni, bár a legtermészetesebb az lett volna, hogy azonnal kiszabaduljunk táborainkból s mehessünk, amerre jónak látjuk. Ennyire következetesek azonban nem bírtak lenni. Annyira azonban mégis jutottunk, hogy a muszkákkal való érintkezésben legalább az intelligensebb elem oldaláról több megértést látunk. Gondolkozóba lehet esni rajta, hogy miként kell ezt magyarázni, mert sokféle értelmezését lehetne elképzelni.

Az 500. rota a városban egy sobranjén vesz részt, s ezen az intelligencia valósággal tüntetőleg barátkozik velük. Különösen a hölgyek, akik közül sokan szereznek barátokat. Táncolni azonban még tilos. Csak mélyen tisztelt névrokonom, Hermann Bejla, a gyöngyösi pultmatador, aki itt, dacára két bal lábának, táncmester, kap engedélyt egy orvostól, hogy művészetét bemutassa, azonban egy kozákkapitány dühbe gurulva csap le reá, és kis híja, hogy pofonokat nem kap. Bejla sohasem fér a bőrébe, s nem bírja elviselni, hogy előre ne tolakodjék, mihelyt alkalma nyílik reá. A táborban legalább minden második ember jobb táncos nála, de azért ő kaparintotta meg a táncmesterségi állást, mivelhogy neki jutott eszébe először, hogy ilyen még nincs köztünk, s a jámbor muszkák elhiszik neki, hogy talán még valami párizsi táncművészeti akadémiát is végzett. Pofa kell csak mindenhez, ezt is a fogságban tanultam meg.

A városiak pogromtól félnek, s talán nem tévedek, ha úgy vélem, hogy ott igyekeznek maguk mellett barátokat fogni, ahol lehet, így kerülünk mi is közelükbe. Csopják Attila barátunk is beszéli, hogy a városban emelkedik a plenni ázsiója. Ő most valami hamis propusszal járogat be, és csöndes csempészést űz. Volt gazdája meghívta még két más plennivel karácsonyra is, ott is kellett volna aludniuk, de mert közben egy rokon tiszt érkezett meg a harctérről, ennek kellett a szállás, hát a plenniknek felmondták. Ez a tiszt meséli, hogy a frontról mindenki elutazik. Kellemes hír!

Attussal üzleti összeköttetésben állok, ő adta el hazulról kapott alumínium gyorsforralómat, amit spiritusz nélkül úgyse tudtam itt használni; különben is van itt elég fa, ha tűz kell. 8 rubelt kaptam érte. Egy szeretetadományból való fekete német katonaköpenyt, melyet mint bizalmi férfi, a barakk részére kaptam, eladtam 8,5 rubelért, mely összegen 2 blúzt és két nadrágot vettem a bajtársaknak, míg ha megvarratom a köpenyt, csak 1½ ruhadarab, azaz két köpenyből három darab került volna ki, és a varratás 1½ rubelbe, a cérna 1 rubel/darabba került volna. Nagy örömömre így sikerülni fog a lehetetlennek látszó dolog, talán minden rászorulónak rendes ruhát juttathatok.