1918. július 28-29.

Ma éjjel ismét órákig ébren voltam. Nyitott ablakunk keletnek néz, és arra ébredtem, hogy fehér fények villannak meg szobánk meszelt falán, utána pedig hosszú morgást hoz felénk a szél. Viharosan feldobbanó szívvel rohanok az ablakhoz. „Ágyúdörgés!" − rikkantok fel magamban, „A fehérek ágyúi!" A távoli morgás a csalódásig ugyanaz, mint az ágyúszó, de az ég keletnek sötét felhőkkel borított, csak az égiháború szava ez, nem a földié. Felvillan egy hatalmas villámsugár, és csalódottan bújok vissza pokrócom alá, mint egyszer régen, valamikor 1915-ben, amikor a kínai csapatokat vártuk így mint szabadítókat, de akkor is hiába. Akkor egy távoli szobába bezárt bajtársunk dörömbölése okozta ezeket az érzéktévesztő hangokat. Vigasztalom magamat: ami késik, nem múlik, talán még két vagy három éjszaka, és csak eljön a várva várt megváltás.

Éjjel nagy tülkölés között megint igen sok vonat jár. Olyan szomorúan, fájdalmasan hangzik ez a furcsa tülökszó az éj nagy csendjében. A vörösök hurcolkodnak, egészen bizonyos. Várjuk a fehér csapatokat, mint a Messiást, hisz ők hozzák meg az összeköttetést a hazával. De hogy túl nagyra ne nőjenek reményeink, arról is gondoskodik a sors, egy kósza hír kering megint a táborban, állítólag a dán szavai. „Ne is álmodjunk arról, hogy karácsonyra otthon lehessünk!" Mindig leforrázza legszebb reményeinket egy ilyen hír, de nem is hiszünk mi semminek, és ha a hazafelé induló vonatra fogunk ülni, akkor azt hiszem, azt se fogjuk elhinni, hogy az csakugyan hazavisz bennünket. Végtelen sokszor csalódtunk, nagyon kötve hiszünk.

Egy másik hír, mely állítólag egy orosz praporcsik szájából ered, azt hirdeti, hogy Novoselenginszk, mely tőlünk délre 100 versztre, Troiszkoszavszk felé a Selenga völgyében fekszik, már a fehérek kezében van. Ha így állna a dolog, akkor az omszki otrjád tervezett trojszkoszavszki útjából már semmi sem lehet, pedig erősen készültek oda, csak előzőleg a Csitába szállított aranykészletet szerették volna megszerezni. Az utolsó pillanatokban össze fognak veszni egymás közt is a sok rablott koncon. Már rájöttek arra, hogy a bankótömegekkel semmire sem mennek, most arany- és ezüstgyűjtési mániába estek. Állítólag nálunk is kutatni fognak nemesfémek után. Ez ugyan kárba veszett munkának látszik, mert sok aligha akad az egész táborban. Jómagam mindenesetre tenni fogok róla, hogy az ezüstrubeljeim ne kerülhessenek a markukba. (Ezt persze utólag jegyzem meg, a naplómba beírni dehogyis mertem.)

A vasárnapi futballmeccset dacára mindeneknek megtartjuk, amint eddig is mindig megtartottuk, még akkor is, ha az egész nézőközönségnek hegyeznie kellett néha a fülét, hogy nem jön-e megint egy sorozókülönítmény, s nem kell-e futásra venni valamennyiünknek a dolgot. A közelmúltban besorozott és a transzportból elszökött s a tegnapi kényszersorozás elől megszökött bajtársaink közül igen sokan kószálnak a közeli erdőségekben, s meg vagyok győződve, hogy a környező hegyoldalak magasából, a fenyőcsemetékkel buján borított természetes tribünökről nem egy bajtárs kibiceli végig a mérkőzést. Ma a mecset az állomás melletti kőbarakkokban, a volt alsó tiszti táborban lakó néhány vörös magasabb rangú elvtárs, idősebb és intelligens kinézésű, jól öltözött, s szemlátomást európai hivatalnokforma muszka is végignézi, az egyik nejével és két csinos, eladósorban levő leányával. Ezek a tiszta nézésű, intelligens arcú és helyesen, szerényen viselkedő úri lányok az elsők, akiket ebből a típusból a vörösek táborában megpillantottam. Az eddig látott nők a bestiák és nőstények táborából valók voltak. Csodálkozva is szemléljük őket, sehogy sem illenek környezetükbe. Vajon mi szél sodorta őket oda, ki tudná! A papa is intelligens vágású arc, lehet, hogy az elméleti bolsevikok most az orruknál fogva vezetett csoportjából való. Hogy a teóriájával a két kislány sorsát hogyan fogja tudni majd összeegyeztetni, azt szeretném tudni. Azt hiszem, máris igen élénk aggódást érezhet. Sajnálni lehet az ilyen jobb sorsra érdemes lányokat, mert a holnapután nagyon nehéz órákat hozhat nekik. De hol is ma a helyük az ilyen zsánerű lányoknak! A vörösöknél nem, az biztos. A másik táborban mindenesetre, de ott meg a vörösök komiszkodásának vannak kitéve. Szegényeknek jobb lenne, ha valahova elbújhatnának, míg ez a cudar világ elmúlik a fejük fölül, és megint a tisztesség lesz úrrá a világon. Hej, mikor is lesz az!

A meccsen hallom, hogy tegnap a 103. számú barakkból a vörösök 36 embert erőszakkal elcipeltek arra a bizonyos munkára, de szemtanútól nem hallom a hírt, úgyhogy mi igaz belőle, azt megállapítani pontosan nem vagyok képes. Így vagyunk különben a hírrel. Semmi sem biztos abból, amit hallunk, pontos adatokat beszerezni alig lehet. A fantáziák mindenesetre igen élénk működésben vannak, és nemegyszer szülnek rémképeket. Sovány vagyok, mint az agár, és sápadt, ezt mondja a kis tükröm. Mióta pénz állt a házhoz, jobban kosztolok tehát, s igyekszem most a nyár folyamán egy kis erőt gyűjteni a télre, mert a dánunk nyilatkozata igen gondolkozóba ejtett. Még egy tél! Ettől úgy félek, mint még egyetlen szibériai téltől sem. Nyáron még füvön is elél talán az ember, ha megszorul, de egy itteni tél élelmiszer nélkül egyenlő a leggyorsabb pusztulással. Tejjel, aludttejjel, halikrával, rántottával s néha pörkölttel, salátával pótlom meg a muszka menázsit. Az árak most ezek: egy üveg tej 60 kopek, tojás 36 kopek, egy adag pörkölt 1,40 rubel önköltségi árban. A kantinban szalonna kapható, fontja 5,80 rubel, kaviár 2 rubel, kenyér 55 kopek, de ez csak elvétve kapható. Az egyik barakkbeli, Moser nevű önkéntestársunk, aki csájafőző szakácsnak csapott fel, megunta a csájafőzés szép mesterségét és itt hagyta ezt a nyomorúságos világot. Neki már jó. Nem is tudom, miért vesződünk mi itt annyit azért a nyavalyás életért.