1918. július 5.
2018. július 5. 18:00
Perrey egy „barátjának" tegnap ezt a tanácsot adta: ha a harcvonal ideér, jó messze lógj el innét, mert az biztos, hogy vagy mi, vagy a csehek összelőjük a tábort. Nisni Udinskban is néhány osztrák magyar hadseregbeli tisztet fogtunk el a fehérek között, erre tüzérségünk összelőtte a tiszti hadifogolytábort, és sok ártatlan ember pusztult el. Hogy a visszavonuló bolsik esetleg mirajtunk töltik ki vitézi kedvüket, ezt percig se kétlem, mert hiszen ez könnyebb lesz, mint ha fegyver volna a kezünkben. A hadvezéri tanácsot mégis kissé naivnak tartom, mert azt elfeledte megmondani a jó ember, hogy vajon hova pályázzunk innen. Ha a táboron kívül kerülünk, a két front közé, akkor azután csakugyan befellegzett. A városban sem szívesen fogatnám el magam az előrenyomuló csehektől. Már én csak maradni fogok, ez eltökélt szándékom, és az izgatottan vitatkozó barakkbeliek előtt is rámutatok, hogy ez a leghelyesebb és egyedül helyes magatartás. Barakkunk véletlenül olyan kitűnő helyen fekszik, közvetlen háta mögött a hegyről erre futó s a kórház felé haladó mély vízmosással és annak fenekén a még mélyebbre mosott patakmederrel, hogy ágyútűz ellen is jó védelmet nyújt, jobbat, mint bármelyik ütközetemben élveztem. Olyan veszedelmes srapnellzáporra pedig aligha kell számítanunk, mint 1914-ben a Kárpátokban. Összetartani és a fejet el nem veszíteni: ez a fő! A fiúk meg is nyugosznak, az összetartás barakkunkban mindig megvolt, néhány izgága alakot leszámítva, akik azonban a többséggel szemben sohasem tudtak boldogulni. Mit meg nem szokik az ember! Garbner Növénynemesítése most kerül a kezembe, és ebben a puskaporos hangulatban is élvezettel és kedvvel olvasom, egészen elmerülök a régi ismert fejezetekben, melyekből valaha Magyaróvárott vizsgáztam, s azt is elfeledem pár órára, hogy Lenint és társait a Sátán a Világra szabadította…
Még ezeknek a napoknak is megvan a humora. A lövészárokásók már kapják a napi 9 rubeleket, s ez a gondolat úgy látszik, egyeseknek álmait megzavarja, mert akad olyan ember aki 50 rubelért helyet cserél egy kényszerbesorozottal. Sőt, ennek tetejébe akad egy másik, aki annyira szívesen csap fel, hogy 10 rubel ráfizetéssel vállalja el az előbbitől a helyettesítést, aki ilyenformán 40 rubel gyorsan szerzett nyereséggel fejezi be az üzletet. Az élelmesség csak kitör a plenniből. Würmsberger, aki szintén bekerült a lövészárokásókhoz, megtalálja a módját annak, hogy miképpen másszon ki a csávából, jóllehet azt beszélték, hogy protekcióval nem lehet boldogulni. A receptet nem közli, de tény hogy visszakerült a barakkjába. Neumann, a futballista egyik játszótársának, Kisslingnek befolyása révén kerül vissza hozzánk, és másnak is akadnak ilyen pártfogói, úgyhogy végül a mi barakkunkból nyolcan maradnak bent véglegesen a transzportban, éspedig Kehre, Matsch, Malek, Rachmann, Zummer, Probst, Hochberger az osztrákok közül és különösképpen csak egyetlenegy, Lövy. egy zsidó fiú a magyarok közül. (Utóbbi egy kicsit amúgy is szimpatizálni látszott a vörösökkel, az a benyomásom, hogy igazságosan maradt ott).
Kilencedik Pollegeg lett volna, a mi szemüveges és minden rossz koszt ellenére állandóan csodálatosan jó kondícióban levő, pirospozsgás és potrohos barátunk, a bécsi császári könyvtár hivatalnoka, aki a magyart is elég jól törte és a tábor közismert jellegzetes alakja volt, ő azonban kámforrá vált. Igaza volt elvégre neki is, ilyenkor ki-ki úgy segít magán, ahogyan tud, és aki kevésbé szemfüles vagy bátor, az menthetetlenül benne marad a pácban: ő reszkírozott, de a mi bőrünkre is egy kicsit. Este egy vörös őr keresi, s mikor kisül, hogy hűlt helye van, azzal a fenyegetéssel távozik, hogy később fegyveresen fog visszajönni, és ha Pollegeg akkor sem lesz megtalálható, úgy helyette annak szakaszparancsnokát vagy a barakkparancsnokot viszi el. Erre a szép biztatásra az illetékes szakaszparancsnok, Bernhard rögtön szedi sátorfáját, és ő is kereket old, mivel pedig Losoncy nem volt és nincs is idehaza, jómagam mint helyettese maradok a csávában. Megteszem a kellő intézkedéseket, hogy ha tényleg visszajön ez a vörösgárdista, idejében informáljanak és az ablakon át elléphessek, de az árokásók vonatja az eset után rövidesen elindul, és így erre nem került sor.
Amióta ezek a nehéz napok ránk köszöntöttek, sokat járnak eszemben a francia forradalom ismert leírásai, és úgy érzem, egészen világosan látom, hogy a történetírók csúful becsaptak bennünket. Az a forradalom is csak ilyen volt, mint ez! Szemtanúi vagyunk az eseményeknek, és az egész vonalon nem látunk egy igazán emberséges, egy mély és nemes szívből fakadó gesztust, mely csakugyan a felszabadított ember nemes érzéseit tükrözné. Vér és gyilok, mészárlások, rablások, basáskodás, buta elvakultság és meg nem értés, az aljas ösztönök és a szabadjára eresztett féktelen állati szenvedélyek uralma, az állattá vált ember felülkerekedése: ezek a mai kor jellemző tünetei. Ma világosan látom, felnyílt a szemem, hogy ugyanezek a vad és aljas szenvedélyek törték át a tisztesség gátjait a francia forradalomban is, és ha százszor hibásak voltak azok, akik abban megszenvedtek, ugyan nem maradtak hátra tőlük, sőt túllicitálták őket azok, akik mint bosszúállók szerepeltek ott, jó részben azonban egyszerűen csak kihasználták az alkalmat, és a forradalom nemes eszméinek jogcímén büntetlenül raboltak és gyilkoltak, akár ártatlanokat is, ha útjukba kerültek. A történelem azt tanítja, hogy ezek megérdemelték sorsukat, és akik ellenük törtek, azok a legnemesebb emberi eszmék harcosai voltak. Ma már ebből csak igen keveset hiszek el. Azok azonban, akik a vérben gázoltak Párizs utcáin, ugyanazok az elemek voltak melyek ma is itt dühöngenek körülöttünk, nem voltak ezek az eszmék harcosai, csak annak farkasai, sakálok a harc terén, de sajnos olyan túlnyomó számban, hogy köztük elvesztek nyomtalanul, sőt hozzájuk idomultak azok, akiket talán tényleg a nemes iránti vágy és az eszmék magasztossága sodort a küzdelembe.
Némelyek itt a francia forradalmat szokták emlegetni a mai forradalommal kapcsolatban és abban vannak, hogy az emberiség történetében aranybetűkkel lesznek valamikor megírva ezek a mai napok is. Lehet, hogy itt Szibériában így lesz, de csak addig, amíg a történelem írói nem merik megírni a színigazságot, amint hogy még ma is csak óvatosan kezdik pedzegetni, hogy a francia forradalomban is a túlnyomó nem a nemes, hanem az aljas volt. Egészen világos, hogy a forradalom győzelme a történetírókat csak a forradalom dicsőítésére vezethette, mert aki akkor már más szemmel látta a történteket, azt hamarosan elküldték a többi mártír után. Nyíltan beszélni csak ma kezdenek a történetírók, de meggyőződésem szerint lesz kor, amikor azt vallják majd az emberek, hogy az a forradalom ugyan meghozta az emberek egy részének úgynevezett szabadságát, de hogy ez a szabadság egyúttal az emberi jóllétnek olyan mérvű emelkedését hozta volna, mint attól várták, az nehezen lenne bizonyítható. Hogy a vörös-Oroszországban sem lesz fenékig tejföl a szegény muzsik élete, az is könnyen megjósolható az itt eddig látottak után, valamint az is, hogy itt csak olyan történettudósoknak virágzik az, ipar, akik a mai eseményeket, dacára mindennek, az emberiség történelme legnagyszerűbb időszakának és az Emberiség megváltása idejének lesznek bátrak zengeni. Az én tollam vétót harsog eleve is ezeknek a hazugságoknak elébe.
A francia és az orosz forradalom összehasonlítását a Sors kegyetlenségéből nekünk jó alkalmunk nyílik megtenni, és ezt kell mondanom, hogy míg azelőtt jómagam is az előbbinek mártírjait a demokrácia szemüvegén át nézve és a történelem még nem tárgyilagosan igazságos ítéletétől félrevezetve legalábbis közömbösen néztem, addig ma minden szimpátiám ezek felé a szerencsétlenek felé fordul, akiket végzetük ugyanúgy vitt bele a legrettenetesebb káoszba, mint bennünket, akiknek egyetlen bűnünk talán csak az volt, hogy tisztességes otthonban nevelkedve nem voltak képesek kivetkőzni emberi mivoltukból, s volt gerincük elveik mellett kitartani a legnehezebb percekben is. Születésükért, mások hibájáért és a tömeg tudatlanságáért szenvedtek ezrek és ezrek emberhez nem méltó halált. Ha itt a bolsevizmus gyökeret ereszt, 100 évig sem lesz történetíró, aki a mai eseményekről másként mer majd írni, mint a legnagyobb elragadtatással. Pedig! Viszont el kell ismernem azoknak a társainknak rettenetes helyzetét is, akik sokszor minden szellemi szórakozás híján teljesen ki voltak szolgáltatva rettenetes tépelődéseiknek, vagy semmi pénzt sem lévén képesek keresni, az éhhalál elé néztek. Ők sem ítélhetők el egykönnyen, ha a vörös lobogó alá menekültek. De ha oda vitte őket sorsuk, miért kellett egyszerre vadállatokká változniuk, s a velünk, együtt szenvedő társaikkal szemben is a bestiát mutatniuk? Miért?
Mindenki bűnbak volt ezeknek, aki eléjük került s nem volt vörös. Bizony kevés kivétellel találkoztunk. Azt szerették volna ezek a szerencsétlenek, érezve hogy az út, melyre léptek, téves, hogy valamennyien utánuk menjünk, s így őket igazoljuk, hogy minden hadifogoly egy táborban legyen a vörös zászló alatt, akkor nem kellett volna tartani semmilyen következménytől odahaza. Mi erre semmiképpen nem lévén hajlandók, ezzel ellenszenvüket-gyűlöletüket hívtuk ki magunk ellen, és semleges magatartásunk elég volt ahhoz, hogy ennek révén a legsötétebb sorsnak nézzünk elébe. Igyekeztem őket megérteni, s azt hiszem, bele is láttam lelkükbe. Évek óta tépelődtek, kínlódtak, magukba fojtották a jajok ezreit, végigjárták a fizikai és lelki kínok minden kálváriáját, és ezerszer kiáltott fel bennük egy hang: miért kell ennek így lenni? Ki az oka a nyomorúságomnak? Mind egy bűnbakot kerestek, azt az embert, aki kínlódásaiknak az oka, aki miatt ezeket a végtelen szenvedéseket el kell tűrniük, talán felfordulniuk állat módjára, anélkül hogy világosan látták volna a miértet.
Elsősorban mi, magyarok éreztük a Sors igazságtalan kezét. Hiszen olyan kevés közünk volt nekünk az egész világháború dolgához. Ha győzünk, másnak kaparjuk ki talán a forró gesztenyét, mint már nemegyszer történt; ha vesztünk, mi járunk bizonyára a legrosszabbul. Akiben egy kis férfiasság van, az nem fog ezekbe a dolgokba egyszerűen s birka módjára beletörődni. Ez világos. Ha aztán nincs elég nyugodtság ahhoz, hogy a helyzetet nyugodt szemmel mérlegelni s megítélni tudják, a dac és elkeseredés rossz tanácsadóira hallgatva, könnyen hajlandók a vörös agitátorok érveléseit elfogadni, s azok táborába állni. Senkinek sincs joga az emberek az életéből éveket elrabolnia, azok millióit a mészárszékre vinni − hirdetik ezek, miközben jómaguk úgy habzsolják a vért, mint a fenevadak. Eddig a bajtársak jó része azt sem tudta, mi fán terem az imperializmus, most a vörösek megmagyarázzák nekik, mit kell ez alatt érteniük. Ha a bűnbakot keresi valaki, megmutatják neki. Először a német császárra mutat rá mindegyikük. Ő az! Az ő mérhetetlen hatalomvágya az oka minden nyomorúságodnak − hirdetik. És az emberek hálásak, hogy mutatnak nekik valakit, akit gyűlölhetnek.
Tény, hogy Vilmos császár nimbusza nemcsak ezek előtt az emberek előtt, hanem mindegyikünk előtt meg van immár tépdesve. Eddig hittünk benne, most csalódással nézünk rá. Az a nagy ember, akinek nincs sikere, megszűnik nagy ember lenni a világ szemében, de elsősorban a kortársak szemében és még inkább a tévedései révén nyomorúságba sodort emberek szemében. A magyar baka, habár szegény béres vagy napszámos volt odahaza, s ugyancsak kevés vetnivalója volt, bátran és becsülettel harcolt mindig. De várhatjuk-e egy ilyen embertől, hogy évek hosszú során át nyomorogjon, várhatjuk-e, hogy belássa, hogy az ő életéből azért kell éveket áldoznia, mert bizonyos(!) érdekek követelik azt tőle, hogy belássa, a háború elkerülhetetlen? Ő csak egyet tud: nem akarnak békét kötni, nem akarják őt kiszabadítani, az életnek megmenteni. Itt kell elpusztulnom − ezt látja és hiszi. Az államunk nem tud rólunk gondoskodni, és úgy látszik, nem is akar. A vörösök vígan hirdetik, hogy nem is akar, mert titeket úgyis vörösöknek hisznek otthon, és nem kívánnak benneteket haza. Sokszor hallani a keserű szót: mi már mind forradalmároknak vagyunk bélyegezve, mi már nem kívánatos elemmé lettünk nyilvánítva odahaza, s az állam megnyugvással venné a hírt, hogy a szibériai hadifoglyok mind megdöglöttek. Így beszélnek még intelligens emberek is. Egyszerűbb emberek pedig emígyen pl., mint a már múltkoriban egy vörösgárdistától hallottam: „Az én hazám ott van, ahol enni adnak. Nekem Magyarország nem a hazám, ma az felfordulni hagy itt!" „Mikor egy ember arra a bizonyos válaszútra érkezik, s a lelkében ilyen érzések vertek gyökeret, és ilyen csírákat hajt ki a vörösök által ültetett mag, akkor nem kell csodálkoznunk, hogy sokan fordulnak balra. Igen jól tudom, mert jól látom, hogy azok, akik jobbra térnek, még azok közül is sokan, ha bizonyos megfontolások mégis nem gátolnák őket, szívesebben mentek volna balra. Legszomorúbb azonban, hogy azok, akik a vörösgárdába léptek, ettől a perctől fogva ellenséges szemmel néznek azokra a társaikra, akik velük együtt nyomorogtak, de most nem követték őket. Görbén néznek rájuk, mert náluk különbek akar lenni, mert a burzsujokhoz húznak, s elhidegülés támad a legjobb barátok között is. A vízbefúló még a többieket is magával akarja rántani.
