1918. június 11-13.

Ma temetjük László Gyulát. Az édesanyja keresztény volt, az apja zsidó, s így ő is zsidó vallású maradt. Kiváló keveréke volt a két vérnek, tehetséges és mégis szerény, olyan, amilyent a zsidó vallásúak közül sajnos igen keveset talál az ember, pedig az ilyen egyéniségek csak közelebb hoznák egymáshoz a magyarságot és zsidóságot. Itt ennek a folyamatnak most éppen az ellenkezője tapasztalható. Reggel kilenc órakor egy izraelita kántor búcsúztatja el a ravatalnál, utána az 500. rota énekkara gyászdalt énekel és a karnagy, Sebestyén mond búcsúbeszédet. Gyönyörű, verőfényes, májusias reggel van, szebbet nem is képzelhet az ember. A koporsót egy egylovas fekete drapériás halottaskocsira teszik, egy öreg szakállas zsidó megindul a muszka szerszámos lóval, előtte az 500. rota zenekara fújja a gyászindulót, és elindulunk a poros úton Werchneudinsk zsidó temetője felé. A zenekar és a díszszázad csak a tábor szélén levő nagy fahídig jönnek, onnan csak a legjobb barátok 60–80 főnyi csapata ballag tovább a menetben. Előzőleg egy fényképész felvételt csinált, ez a kis kép lesz otthoni szeretteinek egyetlen emléke a temetésről.

Azt írtam, hogy a legjobb barátok kísérik tovább a tetemet. No, nem éppen. Körülnézve, látok itt egy tucat olyan embert, akik soha László társaságában nem voltak, nem is ismerték, nem is lehettek volna soha a barátai, mert ezek s őközötte ég és föld a különbség. Ezek a jó urak most a halott protekciójával a temetési menetben csempészést folytatnak. Kabátjuk alatt ott rejtőzik egy pár ezer cigaretta, mert ez a városban drágább, s jó seftet lehet vele csinálni. Arcukon már most ott ül a jó üzlet hasznának kéjes előérzete, mosolyognak, s megértően pislognak össze. Csak az arcok után ki lehetne válogatni közülünk azokat, akiknek itt keresnivalójuk van, azoktól akiknek itt semmi keresnivalójuk. László és ezek az alakok… − gondolom el undorral. Szegény, ha tehetné, de szétütne köztük, mint Krisztus a kufárok között! Úgy érezne ő együtt ezekkel a zsidókkal.

Mély porban ballagunk tovább, csendes beszélgetésben, Szász pajtással. Így jutunk be először Udinskba, László pajtás révén. A menet széthúzódik, a porhoz igazodunk. Először a Selenga partján üde zöld pázsittal borított réten megy az út, jobban mondva a számos keréknyomból álló széles csapás. Nekem élmény minden lomblevelű bokor, amivel találkozunk, minden liget és minden dombhullám, mely újabb kilátást nyújt. A tábor évek óta egyforma képe után friss benyomások ezreit jelenti ez az út. A Selenga-völgy óriási, széles lapálya odébb teljes nagyságában nyílik meg szemeink előtt, a tekintet eddig ismeretlen messzeségekbe szárnyalhat tova, s a szabadság lehelete leng felénk a távoli kékségekből. A tájékot sohasem éreztem ennyire hasonlónak a magyar föld képeihez, mint most. Még a gémeskút is ott emelkedik hamisítatlan formájában, a zöldségkertészkedők egy hatalmas folyóparti telepének közepén. Mint egy Tisza-parti kép a múlt századból, Mészöly ecsetjéből, úgy fest ez a darab táj. A folyóparti füzesek, a szigetcsoportok dús lombokkal borított harsogóan zöld tömege, ezüst erekkel és sárga homokpadkákkal mind jobban beleolvadnak a messzi, messzi horizont páráktól szürkébe vesző lilás ködébe. Fölötte a kék égbolt tiszta színe lebeg, és a messzi hegyek jobb és bal felől, felhúzódva sötét fenyves erdőkkel tarkítják a képet.

Hosszú ideig mély futóhomokban baktatunk, a gyaloglástól elszokott plennitársaság gyenge, meglehetős nehezen birkóznak meg a fárasztó úttal. Darab ideig a vasúti töltésen folytatjuk a menetelést, s a város elé érkezve ott összevárjuk egymást, hogy katonás rendben induljunk tovább. Itt ismét jellemző eset adódik elő. Darvas barátunk, aki Lászlóval együtt annak idején lakótársunk volt, s akit a jószerencse azóta kadéttá léptetett elő és a tiszti táborba juttatott, ezt az új méltóságot arra akarja felhasználni, hogy most nekünk parancsokat osztogasson, ilyenformán: „Az önkéntes urak legyenek szívesek elöl menni a kocsi előtt!" A kocsi után, úgy véli, csak neki meg néhány úgynevezett tisztnek szabad menni, olyanoknak is, akiknek a tiszti rangja nagyon homályosan igazoltnak tudatik. Hej, szegény László pajtás, ha megszólalhatnál, azt hiszem, leszállítanád a fennhéjázó bajtársat a lóról! Szásszal együtt eleresztjük a parancsot a fülünk mellett, úgy vélvén, hogy éppen olyan joggal mehetünk a kocsi után, mint bárki. Itt a barátok és nem tiszt és önkéntes urak vannak.

Átmegyünk az egész városon. Mindenütt rengeteg a por. 40 személyre szóló propuszunk van, de azért attól kell tartanunk, hogy a városban kószáló vörösgárdisták inzultusát nem kerülhetjük el, mert néhányan, akik tisztán elvből nem szedtük le kopott gallérainkról a csillagokat, nagyon szemet szúró látványt képezünk ezeknek az alakoknak. Korholom is magamat, hogy erre nem gondoltam, s a temetési menet esetleges megzavarását kockáztattam, de szerencsére nem találkozunk olyan vad alakkal, aki ezt megtenné. Vigyorogva néznek végig bennünket, de nem szólnak. Udinskot levelezőlapokról jól ismertem, sőt annyira, hogy most alig találok pár részletet, amit képen már ne láttam volna. Csupa farönkökből épült földszintes ház, elvétve pár emeletes téglaépület, mind a jellegzetes bádogtetőkkel, hosszú, zárt deszkapalánkok, sok-sok üzlet. Vannak már rogyadozó, elkorhadt faviskók is szép számmal, az első telepesek emlékei. Nagyon sok a lebujszerű kínai boltocska. Az ősi kínaiak tipikus barlanglakók lehettek, mert minden építkezésükben ezeket a lehetetlenül szűk lyukakat látni most is. Csupa lebuj, csupa testhez szabott szoba, ahol megfordulni is alig lehet, emeletek, ahova fel lehet nyúlni, üzletek, ahol a középen trónoló tulajdonos egy ülőhelyből minden áruját eléri. Rókalyukak, ahova európai ember jól teszi, ha kellő elővigyázattal lép be, mert a kínai szeméből hamisítatlan őszinteséget sohasem tudtam kiolvasni. Ők úgy néznek reánk, mint a vipera, enyhébben talán a poloska az áldozatára, jómagam pedig mindig azzal a „csak minél távolabb" jelszóval voltam képes velük érintkezni, mint ahogyan az ember valami undok hüllővel szemben viseltetik.A kínai nők is nemhogy csúfak, de a szó szoros értelmében hátborzongató benyomást tettek reám. Élő kísértetek.

A tarka kínai lobogó, piros, sárga, világoskék, fehér, fekete, éppen úgy ott lebeg legalább pár araszos nagyságban a lebujok bejáratánál, mint a kertészek földputrijain a Selenga partján láttuk. Régen nem látott és azért nagyon kellemesen ható látvány volt az ablakokban itt-ott nyíló muskátlik és más virágok. Tudtam, hogy ott jószívű és a szépet szerető emberek laknak. A régi emlékeken kívül, ez a második oka volt annak, hogy ezekre az ablakokra szívesen néztem. Mindig úgy képzeltem, hogy ott intelligens száműzötteknek a félig-meddig paraszti sorba visszasüllyedt unokái éldegélnek, atavisztikusan, ösztönszerűleg, talán legföljebb a családi hagyományok révén kapcsolódva már csak nagyon, nagyon távolról a száműzött ősnek európai műveltségéhez, de örökölve attól a lélek magas szárnyalását, a szép kultuszát, az eszmének tiszteletét. Itt-ott ízlés csillan meg a faházak építésében, csinos, villaszerű kedves házacskák is akadnak, melyeken örömmel pihen az ettől régen elszokott szemünk.

Átmegyünk az Uda folyó hatalmas fahídján. Lengő kompot látok a közelben, ez bonyolítja le a város és a szemben fekvő sziget között a forgalmat. A szigeten dús ligetek között buja füves legelőtérségek pázsitja, legelésző jószágokkal. Az elmúlás nyomában járva mindenütt a nyüzsgő életet látom. Nincs megállás, elmúlunk és újratámadunk, beszéli a nagy Természet. A városon kívül a zsidó temető bejárata előtt állapodunk meg. Erős kerítéssel van bekerítve, mint egy vár. A koporsót kívül veszik le és egy kis ajtón át viszik be egy a kerítés frontjába épült házba, ahol a temetőőr lakása is van. Mind roppantul elfáradunk, s ki-ki ahova letelepedett, ott ragad a földön ülve vagy heverve a homokban. Mondják, hogy odabent a holtestet levetkőztetik, megmosdatják, megvarrják, halotti ruháját, s úgy fektetik vissza a koporsóba, ami órákat vesz igénybe. A városból kocsin zsidó asszonyok jönnek, akik a halotti ruhát fogják varrni, ezek bemennek a házba, jönnek zsidó lányok, is ezek kívül maradnak.

A temető kapujánál mosdótál áll tisztálkodásra, s az út porát, mely vastagon lepte be arcunkat, lemossuk. 12 óra van már, nemcsak fáradtak, de szokatlanul éhesek is vagyunk. A temetőőrtől többen kenyeret vásároltak s ez a példa nagyon vonz. Később tejet is ad el az élelmes hitsoros. Eleinte furcsának találom s ide nem illőnek itt az ebédelést, de aztán igazat kell adnom a zsidóknak: ha tovább kell koplalnunk, az éhségtől elszédülnék talán, így aztán jómagam is szerzek egy darab kenyeret. Szász pajtás azonban keményen visszautasítja az általam felkínált falatot. Ő sehogyan sem tudja olyan természetes és magától értetődő dolognak felfogni a falatozást, mint a csendesen rágicsáló, cigarettázó és diskuráló, s a halált a maga elkerülhetetlenségében tárgyilagosan elintéző nagyközönség. Többen a város felé távoznak, megunva a hosszú várást, onnan viszont Végh földim és Csopják Atus jönnek ki hozzánk az ebédidő alatt. Mesélgetnek a városi muszkák életéről. Csopják a bolsevikek által kivetett 800 000 rubelnyi adó behajtásának cifra történetéről beszél. Egyesekre a vörösek 150–200 000 rubelnyi adót is rásóztak, és már híre jár, hogy a befolyt összeg fogytán lévén, rövidesen ez az adó újból ki fog vettetni, amíg az adózó alanyok bele nem gebednek. Fényes közgazdasági érzék jellemzi az új rezsimet. A vagyonosabb emberek szívesen megszöknének valamerre, ha volna kiút innen, de nincs, s őrzik is őket, mint fejősteheneket. Senki sem tudja, hogy kinek és miért dolgozik, rablókézben van az egész város. (Atus nevét a naplómban nem is mertem kiírni ezek után az őszinte szavak után, mert még bajt hozhattak volna reá, ha e sorok vörös kézbe jutottak volna.)

Délután két óra felé jár, mikor végre odabent végeznek a ceremóniákkal s a testet a fekete lepellel borítva kihozzák a fedél nélküli koporsóban. A kántor éneklése közben a sírhoz viszik, ott újabb ének után a mi nevünkben Sándor Zoltán mondja el búcsúszavunkat. Már az első mondat után elcsuklik a hangja, s ő, az igen öntudatos és fölényeskedő zsidók típusa, aki megint egészen, egészen más volt, mint László, itt emberré lágyul és a szívéből őszintén szólal meg. Sírnak az udinski zsidó asszonyok is, jóllehet egy szót sem értenek a beszédből, de érzik a Sors kezének nehéz érintését, s biztos rájuk gondolnak, az anyára és apára, akik talán még nem is sejtik, mi megy itt végbe tőlük pár ezer kilométerre, s milyen sötét hírrel megy feléjük a posta.

A szibériai nap olyan verőfényesen süt most is, mint odahaza május virágos havában. A temető házikóformára épített római jellegű fehér közkriptái villognak a napsütésben a zöld fűtakaró között, a vadvirágokon csendesen döngnek a fáradhatatlan méhecskék, s a közelből valahonnan egy kis szibériai barázdabillegető víg trillája zeng. Mind simogat és engesztel. Így volt megírva. A fekete leplet leveszik, s az ezred nevében egy főhadnagy beszél, majd tisztelgést vezényelve kiemelik a fehér gyolcsba varrt testet, melyet a sírban álló kántor helyez a fenéken levő deszkára. Még 3 szál gyalulatlan deszkát nyújtanak le, egyet-egyet jobb és bal felől, egyet pedig felül helyeznek el a test köré, aztán gyaluforgácsot szór hegyére a kántor, s kikapaszkodik a sírból, melyet behantolnak.

Elindulunk az Uda hídján vissza Udinsk felé. A 3 órai vonatot már lekéstük, a legközelebbi csak este 7-kor indul, addig kisebb csoportokba széledve megy ki-ki a maga kedve után. Harmadmagammal Végh Bandi invitálását fogadom el, s a főutcán át tartunk hozzá. Meglepnek az itt lévő hatalmas méretű üzletek. Udinsk vagy 50 000 lakosú város, de forgalma jó fekvése miatt sokkal nagyobb, mint várnánk. A Bajkál Urga-vonalon fekszik a Selenga-völgy és Szibéria vasútvonal keresztezőpontjában, jó vidék közepette, s az üzletek forgalma hatalmas lehetett a jó békeévekben, amit a közeli berezovkai óriási katonatábor is igen emelt. A piacon igen sok az árus, de kevés az áru. Szekereken nagyobb mennyiségben csak lisztet, burgonyát és az átkozott pohánkát láttam. Amit eddig elkerültem, természetesen most nem sikerül tovább, egy fegyveres vörösgárdista nekem támad, és distinkcióm miatt csúnyául lehord. Türelmesen végighallgatom, s továbbmegyek, meghatva, hogy csak ilyen könnyen úsztam meg az ügyet.

Végh Bandi egy óriási, hűs szobában lakik másodmagával, kb. úgy néz ki, mint egy csárdának az ivója, de egész üres és hihetetlenül barátságtalan. Ezt hát nem irigyelem. Különben valószínűleg ő se soká lakik itt, mert a szervezetbe való belépésre kaptak felhívást, és mivel erre nem voltak hajlandók, ki fognak cseréltetni olyan plennikkel, akik e húsosfazékért megalkudtak ezzel a feltétellel is (P. Stein önkéntes úr). 4 óra tájban gyalogosan indulunk vissza, és még mindig jó melegben ballagva fél 7 körül érkezünk meg a táborba. Közben az ördög se érdeklődött propuszunk után, a muszka már nem sokat törődik velünk. Most már mehetnénk haza, eresztenének is szívesen, de nem lehet utazni a csehek miatt.