1918. május 8-14.

Az állomáson Szemenoff ellen menő vörösgárdisták vonatja áll éppen, mikor arra sétálok. Csenevész, 12 évesnek látszó taknyosok is vannak köztük, s plennik is szép számmal, úgy magyarok, mint osztrákok. Birodalmi németek csak igen elvétve. Egyesek fekete csokorral büszkélkednek, ezek anarchisták, és a lobogójuk is fekete. Igen büszke és méltóságteljes képet vágnak, mikor észreveszik, hogy valaki nézi őket. Most anarchistának lenni itt a front mögött egészen jó dolog. A városban egyszerűen összeszedtek annyi lovat, amennyire szükségük volt, a fizetést a nagyharangra testálták, sőt ezen felül 1 ½ millió rubel hadisarcot vetettek ki a lakosságra és mindent elrekviráltak (most így nevezik a rablást), amihez hozzájutottak. Kételkedem egy kicsit az ilyen egyének harctéri értékében, mert hiszen ezek a szerzett vagyonnal nagyon is élni akarnak, s azt hiszem, a fűbe harapni az igen távol álló gondolat előttük.

A rekvirálásoknak reánk nézve az a szomorú következménye lett, hogy most már ahhoz a nyomorult babhoz sem tudunk hozzájutni, mindenki eldugja minden áruját, s így az amerikai konyhát hosszú halódás után véglegesen be kell zárnunk. Egy lépés a megdöglés felé. Az anarchisták morc szigorral esnek rá mindenkire, akinél distinkciót vagy sapkarózsát vesznek észre, és még szép, ha úgy szedetik le az illető nem elvtárssal, s nem úgy verik le róla. Viszont a köztük levő magyarok közül néhányan nemzeti szalagunkkal büszkélkednek, s akikkel szóba elegyedtem, megvetéssel beszélt minden más nációról. Ez a magyar paraszt nemzetközisége. Jólesik mosolyognom rajta. Pár nap múlva egy muszka tábori parancs elismeri, hogy a distinkcióleszedések helytelenek, és a tettesek megnevezését kérve, azok elleni eljárást ígér, s azóta a tábor területén ezek az esetek nem ismétlődnek.

Az anarchistákkal együtt járt megint köztünk Polgár elvtárs, de ő csak valami lovas küldönc vagy zenekarnagy, vagy miféle, szóval front mögötti tevékenységet vállal, a frontra csak menjenek az ún. egyszerűbb emberek, akik szegények nemegyszer maguk sem tudnák megmondani, hogyan cseppentek be a vörösök közé. Egy ilyen szegény elbolondított magyar, aki egyik maródiszobánkon szakács volt, ami itt megfelel egy hazai főispáni állásnak, erre átutazóban így ír itteni ismerőseinek: „de bolond voltam, hogy nem hallgattam rátok, most visznek a Szemjonoff frontra." Ez igen lehűti azokat, akik eddig a vörösök mellett voltak. Ez a szegény magyar otthagyja tán a fogát egy előtte egészen idegen cél érdekében, ugyanakkor Polgár elvtárs Udinskban éli víg napjait. Hencegve meséli, hogy csak bemegy valami étterembe, jól eszik, iszik és azután felkelve fizetés nélkül távozik, nem mernek kikezdeni vele. Ugyanígy vásárol mogyorót a nyomorult kinézertől, megtölteti zsebeit, s egyszerűen odébbáll. Hiszen ez még csak nem megy éppen vérre, de a bestia nekünk, volt bajtársainak, akik között számos jó barátja is van, azt ígéri, hogy a mostani nyomorult kosztnál is kevesebbet fog adatni, hogy így az éhséggel kényszerítsen bennünket a vörösök közé.

Ezeknek a gazembereknek a példája ragadós. Egy Szency nevű ifjú bajtársunk(!) felcsap a vöröstüzérek közé: jóindulatú, kedves fiúnak mondják barátai, akik nem képesek megérteni lépését. „Mi jut eszedbe, hát miért lépsz be?" − faggatják. „Otthon is mindig tüzér szerettem volna lenni, de nem sikerül, most ennek a vágyamnak eleget tehetek!" − ez a magyarázat. A frontra egyébként nemigen kívánkoznak a plennik, s azért a Vörös Hadseregbe való belépések már ritkábbak. Szibériai fűbe harapni még sincs kedve a társaságnak. Annál többen lépnek be azonban a szakszervezetekbe, éspedig azért főleg, mert az orosz azzal fenyegeti őket, hogy nem engedi meg, hogy munkán maradhassanak, hanem visszavezényelteti őket a táborba, ahol koplalhatnak. Nehéz dilemma. Sokan az egészségüket nem akarják otthagyni, s belépnek inkább a szervezetekbe, semmint hazulról pénzt nem kapva, a lehetetlen muszka koszton menjenek tönkre. Akiknek azonban pár kopekje van, az könnyebben dönt a visszatérés mellett. A muszka, de inkább a mi embereink, akik a szakszervezeti ügyeket intézik, észrevéve a belépési kedvet, újabban már csak fegyverfogási kötelezettséggel akarják megengedni a belépést. Még pokolibb dilemma. Csopjáknak, illetve minden hájjal megkent munkaadójának sikerül valahogy kivinni, hogy ilyen kötelezettség nélkül is megmaradhasson az órásmesternél, Végh Bandiék ellenben a táborba való visszatérést választják, úgy hírlik, hamarosan megint köztünk lesznek.

Tisztjeinknek a mi sorsunkhoz viszonyítva mégiscsak összehasonlíthatatlanul jobb dolguk van, s mégis akad köztük, aki a vörösök táborába lép. Igaz, hogy nem kell feledni, amit jómagam szoktam mondogatni, hogy a tiszti táborban a tiszteken kívül minden gazember bent van. Akiben megfelelő arcátlanság volt, annak könnyen sikerült oda bejutni, s ebből a társaságból kerül ki talán a most még a tiszti táborinál is jobb húsosfazékhoz pártolók egy része. Sajnos azonban csak egy része: Mayer hadnagy tegnap még tiszttársai baráti körében volt, ma a vörösök táborában! És magához méltóan finoman kezdi. Mondjuk, hogy belépett, mert az „Eszme" ellenállhatatlanul vonzotta, mint egyesek mondják. De ez az elvtárs, ez az úriember azzal kezdi működését, hogy már másnap a legénységi táborban volt tiszttársaira vadászik, s élvezettel füleli le őket a tilos területen s juttatja őket különböző büntetésekhez. Könnyű a dolga, mert legénységi ruhában vagy civil gúnyában is ráismer volt társaira. Micsoda jellemeket válogat ki ez az óriási rosta, Szibéria! Az egyik így keresi élete útját, a másik, mint Hondl hadnagy, hamarosan nősülni fog, a harmadik, pl. dr. Domokos (gyógyszerész) szépen eltávozik a túlvilágra. Hát ez az utóbbi megoldás a legszimpatikusabb! Állítólag gyomorfekélye volt. 9-én temetik. A temetés sehogyan sincs rendezve, már ott áll a koporsó a sír szélén, de se ásó, se kötél, azt várják, hogy szegény magától szálljon alá. Losoncy, akinek az egészhez semmi köze se volt, szaladgál a szerszámok után, s ő ereszti le egyik oldalon a koporsót, úgy látszik, ez derogált az elhunyt barátainak. „Barát" − szép szó! És Szibériában talált az ember, s ez volt a legnagyobb ajándék, amivel itt a Sors kedvezhetett. Szerencsétlen ember, akinek nem akadt.

Bemutatok még egy karaktert, Stein József önkéntes urat, Budapestről, természetesen. Ő vállalta, hogy mint udinski lakos, a barakk fekete német köpenyeit értékesíti a városban. El is adott párat, s ezeknek árán vettem a bajtársaknak számos más ruhadarabot (a békebeli posztó nekünk túl finom lett volna). Egy köpeny árával azonban még nem számolt el. Csopják szerint azt régen eladta már 80 rubelért. Mikor felszólítom, hogy mi van a pénzzel, orcátlanul azt hazudja szemembe, hogy azt átadta a velem egy szobában lakott s 3 nappal előbb elutazott birodalmi német írnoknak, Fritz Salamonnak. Rögtön jelentést teszek Moravek főhadnagy parancsnokunknak, aki hivatalos úton keresi meg az Irkutszkban levő Salamont, magam pedig ugyanoda az öreg Müllernek írok, és hamarosan megkapjuk a Pauli főhadnagy hitelestésével ellátott választ, mely szerint Salamonnak semmi köze sincs az ügyhöz. Stein úr persze azt hitte, hogy a németekkel már csak valamikor odahaza beszélhetünk. Állítását azonban fenntartja, s Moravek jegyzőkönyvet vesz fel az esetről, a 80 rubel pedig végleg odavan, s vele 3 vagy 4 zubbony vagy más ruhadarab a legrongyosabb bajtársak kárára.

Stein úr a városban a gigerlit adja, s ne higgyük, hogy a nyomor vitte erre az útra. Egy osztrák, Renn nevű, ki a Monopol bevásárlásait szokta a városban végezni, azt jelenti, hogy 60 rubel ára kolbászt elvett tőle az orosz. Mikor látja, hogy az ügy fölött nem térünk röviden napirendre, hanem utána kezdünk nézni, 40 rubelt visszahoz, de így is 20 rubel és 5 rubel költség, összesen 25 rubel a Monopol vesztesége, megint csak a legjobban rászoruló szegény bajtársak bőrére. Renn úr egyébként később újabb 5½ rubel Monopol-tartozással belépett a Vörös Hadseregbe. Furcsa is lett volna, ha éppen ő kimaradt volna onnan. Stein úr pedig a szervezetbe. A hasonlószerű emberek mind bent vannak már. Götz von Berlichingen a városban vezetőállásban működik. De hogyan „működhet"? Ezekkel az elemekkel a szocialista pártnak még meggyűlik majd a baja, de mi abban a reményben tekintünk a távozók után, hogy a szép Magyarországon nem lesz többé szerencsénk hozzájuk. Szibéria az ő terrénumuk, maradjanak csak itt.

A tábori őrség is felcsapott a vörösgárdába, amint az előrelátható volt, s így oda jutottunk,hogy saját embereink fognak bennünket ellenség gyanánt fegyverrel őrizni, mert ezzel útjaink elváltak. Eddig mint a magunk biztonságára általunk alakított, s az orosz által jóváhagyott szervezet szerepelt. Az orosz lágerőrség ugyanis csaknem teljes számban szintén a Szemenoff frontra ment, s ha a magunk emberei nem állnak kötélnek, egészen őrizet nélkül maradhattunk volna. Így csak a tisztjeink járnak némileg jobban, mert úgy volt tervezve, hogy őket ismét szigorúan őrizni fogják az oroszok, de a megfogyott muszka őrségnek erre szerencséjükre nem jutott ideje.

A vasúton nagy a forgalom. Anarchista és más vöröscsapatok mennek Keletnek, onnan szembe meg a Szemjonoff frontról futó menekült vasutasok családjainak vagonjai jönnek. Menekülők jönnek azonban nyugatról is, ezek állítólag Ukrajnából érkeznek, s a németek elől szaladtak el ilyen messzire. Kissé komikus, hogy egymással szembefutnak. Megint csak eszembe jutnak a körbeszorított nyulak. Itt is fejveszetten megy a dolog. A vasutas famíliák pár napi időzés után Berezovkán maradnak, s összes háziállataikkal és a sok piszkos gyerekkel kivagoníroztatnak, az ukrajnaiak azonban továbbmennek. A tatár most nyugat felől jön, és „Éhség"-nek hívják. Vele szembefutni nem tanácsos, s ez a mi nagy, nagy szerencsétlenségünk. Most itt lenne az alkalom előttünk, talán ebben a zűrzavarban könnyen is sikerülne maga a szökés, de az Európáig jutás, s azon is túl jutni, nos, ez már kevésbé valószínű. Arra, nyugat felé nem osztogatják ma olyan könnyen a kenyeret a koldusnak, mint a jó békeidőkben.

A németjeink is megfeneklettek s közülük többen arra használják fel a zavaros helyzetet, hogy visszatérnek hozzánk. Elmenetelük után alig néhány nappal újra itt van Koch, őt valami szoknya hozta vissza, aztán Bauer, aki Udinskban kántornak készült, s e terveit az irkutszki nyomorgással nem akarja felcserélni, majd Kotalla, otthon pincér, itt hősszerelmes, s még egy kis germán, kit látásból ismerek a szocialista gyűlésekről. Azzal a hírrel jönnek, hogy közülük azok, akiknek pénzük van, önköltségükön hazaindulhatnak. Írják is hamarosan, hogy néhány szerencsés és több száz rubellel rendelkező bajtársunk már el is ment. Óriási izgalom támad erre a hírre, mely nem látszik alaptalannak. Mindenki a pénzét számolja magában, s azt lehet mondani, hogy mindenki hiába, mert a több száz rubelek nemigen tolakodnak a vászontárcákban. Hamarosan kiderül, hogy nekünk, magyaroknak s osztrákoknak nem is kell sokat számolgatnunk, úgyis hiába lenne, mert kizárólag a németek utazhatnak. Ausztria Magyarország ugyanis, hogy Ukrajnában szabad keze maradhasson, nem ratifikálta a békét, s így az osztrák–magyar hadifoglyokra a fent említett kedvezmény nem vonatkozik. Sok-sok rossz napunk volt már, de ez a hír a mai napot egyik legkomiszabb napunkká változtatja. Mindenkinek az idegeire ment ez a hír, és az egész tábort hisztérikus bolondok táborává változtatta. Nincs egyetlen derűs arc az ezrek között, és emberevő kedvében van mindenki. Szerencsére trenírozva vagyunk már ilyen esetekre, s ki-ki tudja, hogyan kell megpróbálkoznia, hogy ezt a napot estig kihúzza, s aztán egy félig ébren, félig lázálomban töltött éjszaka után ismét túlessen a krízisen, a jó Isten tudja hányadszor, és az idegeknek milyen újabb leromlása árán.

Azt hiszem, sok lenne azt kívánni tőlünk, hogy a magasabb államérdekekre való tekintettel beletörődjünk abba, amit odahaza határoznak. Nem, nekünk három és félévi fogság után Ukrajna ugyancsak mellékes, de a magunk bőre nagyon fontos, mi nem akarunk Ukrajnáért felfordulni, és ha azoknak az átkoknak csak ezredrésze megfogan, amit a berezovkai magyarok a diplomáciának fejére hívnak, hát lesz az otthoniak közül is osztályosunk a szibériai sorsban. Ilyen hírek ingatják meg a még tétovázókat véglegesen, s hajtják a vörösök közé. A vörösgárdába ugyan már kevésbé, mert hiszen Szibériáért se akar senki megdögleni, frontra menni, de a szervezetbe annál többen. Legeslegfőbb ideje, hogy a dánunknak sikerült nagyobb összeget keríteni valahonnan, és a napi egy fontos kenyéradagot ebből ca. 1½ fontra egészíthetjük ki. Minden negyedik napon faszolunk egy 2 fontos cipót, melyet a saját pékjeink sütnek, s amely jól kidolgozott és ízletes. Van, aki meg is eszi az egészet az első napon. Ez az első nagy segítség, amiben részünk volt.