1918. szeptember 16.

Hétfő. Ismét munkanap. A fiúk el vannak keseredve s a kedélyek izgatottak. Előrelátható volt, hogy ebből valami galiba lesz még. A 73. barakkbeli önkénteseket egy raktárba dirigálja a muszka, ahol egy goromba fráter intézkedik, aki állandóan szidja őket, mint a bokrot, és folyton hajszolja őket, a legválogatottabb orosz káromkodásokkal s fenyegetésekkel kísérve minden lépésüket. A fiúk végre megunják, hogy akármit tesznek, az mind rosszul van, s figyelmeztetik, hogy amit tudnak, megtesznek úgyis, hagyja hát őket már békében. A muszka azonban bal lábbal kelhetett fel, mert csak tovább folytatja az eddigi ordítozást, sőt egyik társunkra botot emel, de emberére talált, mert ez úgy képen töröli, hogy a többiek egészen oda vannak az élvezettől.

Visszaküldik őket a battaillonba, de rövidesen utánuk megjelennek a muszkák is és a tettest keresik. A pofon azonban határozottan használt, ezt megállapítom, mert a muszkák észrevették, hogy nem lehet velünk akármit csinálni, s úgy látszik, gondolkozóba estek a dolgon. Egy pofon, amit hadifogoly mér le, mindenesetre nagy dolog, mert a következményei beláthatatlanok lehetnek. Ezt a muszkák jól tudják s tudják, hogy aki mégis ehhez az önvédelmi eszközhöz nyúl, annál nagyon csordultig telt már a pohár, azzal nem jó tovább okoskodni, mert az el van szánva mindenre. Nem is mer bemenni a megpofozott muszka a 73. barakkba, csak az ajtónál ácsorog. Fél a további folytatásoktól. Sőt itt kívül is olyan végtelen szomorú, bocsánatkérő képet vág, hogy megsajnálnánk, ha nem tudnánk, hogy milyen nagy legény volt őkelme röviddel előbb.

Tegnapelőtt a parki tisztektől a csehek 270 pár új cipőt szedtek el, ma pedig a mi battaillonunkban jelennek meg és az Isolier barakkban levő raktárból visznek el 200 párt. Ez is csak olaj a tűzre, s nem egyhamar fogja elfelejteni a társaságunk, mert hetek óta jártam már dr. Brüllhöz néhány barakkbeli bajtárssal, hogy teljesen lerongyolódott cipőjük helyett utalványozzon ki újat, azonban mindig azzal lettünk elutasítva, hogy neki nincs egyetlenegy pár sem. A fiúk kénytelenek a nedves őszi időben cipőjükből kilógó lábbal, vizes kapcaruhákban munkára járni, s órákig a szabadban is dolgozni, úgyhogy a mind jobban fellépő influenzajárványnak mindenesetre ez az egyik és fő oka. Most aztán csakugyan nincs cipő, s nincs is többé kilátás rá egyhamar, hogy legyen.

Az ezredorvos úr kiváló beosztása ismét csak fogcsikorgatással és káromkodással járó érzelmeket váltott ki itt a barakkokban, s az elégedetlenkedést és elkeseredést szította magasabbra. De hát nem csoda, hogy az ezredorvos úrnak kevés fogalma van róla, hogy nekünk mi kellene, és hogy hol nem szorít a cipő, mert hisz a barakkokba soha be se néz, előkelő távollétével tüntet, sőt még annyira sem ereszkedik le, hogy legalább néha a bizalmi embereket meghallgatná. Lehet, hogy ő azt hiszi hogy ez a parancsnoknak, Arlow ezredesnek a dolga lenne, Arlow viszont azt hiszi talán, hogy ezt az ezredorvos úr vagy Napóleon, vagy Moravek csinálja, hogy kinek lenne a dolga, azt nem tudjuk magunk sem, mert erről emlékezetünk szerint a Dienstreglama nem intézkedik: úgy látszik, abban csak az áll, hogy nekünk mi a kötelességünk, nem a feljebbvalóknak.