1918. szeptember 2.

Mind hűvösebb a levegő. Ha egy kis eső jön, a következő reggelen már erős fehér ködök ülnek a völgy fenekén, a Selenga tükre fölött. Lassan, alig észrevehetőn, de napról napra sárgább a hegyoldal, és a plennikertészek a kis kertekben az utolsó szálig leszedik a paradicsomtövek leveleit, hogy gyors beérésre kényszerítsék a félzöld bogyókat. A levegőben és a szívekben a közelgő tél borzong, s az ősz melankóliája szomorkodik.

Ma lehoztuk a belső ablakokat, melyeket oly nagy, nagy örömmel vittünk fel a nyár elején a padlásra. Hiányzik vagy 110 tábla, s ma ezt pótolni nagy gond, a muszka nem akar tudni róla. Itt vannak a rendes őszi meghűlések. Tele van a barakk náthás és köhögő emberekkel. Éjjel, ha az egyik abbahagyja, a másik kezdi, szünet nélkül folyik a rossz tüdők koncertje. Ez az, amitől sokan és okkal annyira félnek. Az ellenálló képességünk a minimumra szállt, s egy kis náthából alig tudunk kikecmeregni. Legjobb orvosság ilyenkor egy ilyen kósza hír, mint a mai. Megkötötték az általános békét! Van egy-két kétségbeesetten elszánt terjesztője, de a fiúk csak csendesen röhögik őket, végül maguk is csak mosolyogva merik leadni.

A városból minden plennit visszavezényelnek a fehérek a táborba. Úgy mondják, kizárólag csak a szláv hadifoglyok maradhatnak bent. Muszkáéknál azonban nincs szabály és rendelet kivétel nélkül. Csopják és még nehány protekciós vagy a dürgést jól ismerő muszka mellett dolgozó plenni ugyanis kivétel. Csopják mestere ugyanis a városi polgárőrség egyik vitéz parancsnoka. Singer és Grün is visszakerülnek oda, ahol voltak.