536 éve ért véget a rózsák háborúja

Miért rózsák háborúja?

A rózsák háborúja elnevezés eredetét illetően több elmélet is napvilágot látott. Egyesek szerint a kifejezést 1646-ban, Sir John Oglander használta először írásban, és csupán a 19. század óta él a széleskörű nyelvhasználatban. Más források szerint Sir Walter Scott alkotta meg 1829-ban megjelent regényében a kifejezést. 1762-ben azonban David Hume filozófus Anglia történelmét ismertető könyvében is használta a „két rózsa háborúja” elnevezést. Több állítás szerint az összecsapás-sorozat az egymással harcoló két nagy főúri párt, a Lancaster-ház és a York-ház szimbólumai között megtalálható fehér és vörös rózsákról kapta a nevét. Más elméletek szerint, míg a Yorkok jelképe, a fehér rózsa már a konfliktus korai szakaszában is a ház használatában volt, addig a Lancasterekhez társított vörös rózsa csak a háború után, VII. Henrik uralkodása alatt jelent meg a Tudor-címerben, melyben mindkét színű rózsa látható volt. A Tudorok által használt vörös rózsát utólag társították a teljes Lancaster-párthoz.

Összecsapás a „rózsák” között

Az összecsapások több mint három évtizeden át tartottak a középkori Angliában, melyben a Lancaster-ház és a York-ház harcolt a kormányzat irányításáért. A Plantagenêt-dinasztia leszármazottaiként mindkét ház vezetője jogot formálhatott a koronára. Az ellenségeskedésnek több nagyobb szakasza volt, amelyek a politikai és a diplomáciai lépéseken kívül néhány csatát jelentettek. A hadakozás alatt Towtonban, Barnetben és Bosworthban vívtak nagyobb ütközeteket. Emellett gyakori volt a birtokok pusztítása és a kastélyok lerohanása is. Az ütközetek 1459 ősze és 1461 tavasza, 1469 nyara és 1471 tavasza között zajlottak, később 1483 őszén, 1485 és 1487 nyarán harcoltak.

Az örökösödési konfliktus okairól több elmélet látott napvilágot. Az egyik kiváltó tényezőnek azt tartják, hogy a Franciaország és Anglia között zajló százéves háború végével hazatérő elbocsátott katonák destabilizálták a társadalmi rendet és biztosították a harcoló nemesek zsoldosokhoz jutását. Emellett a korrupt hűbérúri rendszer, a gyenge központi hatalom, a dinasztikus vita és a kormány befolyásolásának szándéka is oka lehetett a háború kirobbanásának.

V. Henrik angol király hirtelen halálát követően fia, VI. Henrik csecsemőként kényszerült az uralkodásra. Mivel a trónörökös körül gátlástalan régensek és udvarbeliek voltak, uralkodása alatt bizonyos régiókban törvénynélküli állapot volt jellemző, valamint a gazdaság is hanyatlott. Henrik fiatal felnőtté érve vereséget szenvedett Franciaországtól a százéves háborúban. Az angol bárók vitáztak arról, hogyan kezeljék a helyzetet. Az uralkodó könnyen befolyásolható volt és képtelen volt határozatottan dönteni, ráadásul a bárók közt zajló személyes vitákba is belekeveredett, így a királyság még megosztottabbá vált. 1455-ben a király feleségül vette Anjou Margitot, VII. Károly francia király unokahúgát. Ezt néhány báró árulásnak tartotta. Margit szintén befolyással bírt VI. Henrikre. Emellett William de la Pole, Suffolk grófjának kiválasztása még több embert ellene fordított. A közemberek is elégedetlenek voltak, igyekeztek szembeszállni a magas adókkal és a bíróságokon tapasztalt korrupcióval. A viszály további okot adott a rendszer megdöntésére váró nemeseknek az elképzeléseik megvalósításához.

1453-ban VI. Henrik idegösszeomlást kapott, mely mindezek mellett a Franciaországtól elszenvedett vereség és a francia hódítások jelentős részének elvesztése miatt történhetett. A király mozgás-és beszédképtelenné vált, senkit nem ismert fel, így a királyság számára szükségessé vált egy régens. Az állam problémái az ország két csoportra szakadásával csak növekedtek.

Anglia bárói a király bukását követően folyamatosan növelték a vagyonukat és befolyásukat, miközben az uralkodó befolyását gyengítették a földek felett, helyi szinten pedig a vagyonát és a politikai erejét is. Végül pár báró úgy gondolta, méltó lenne az angol királyi címre. Azok a nemesek, akiknek az ereiben folyt királyi vér, követőket szereztek, leginkább olyan bárók személyében, akiknek rossz viszonya volt a királlyal. Richárd yorki herceg, III. Eduárd dédunokája és a határterületek grófjának unokaöccse vált az időszak legbefolyásosabb bárójává. A herceg II. Richárd angol király legitim utódjának vallotta magát. VI. Henrik idegösszeomlásakor ő tűnt a legmegfelelőbb választásnak arra, hogy betöltse a régensi posztot. 1454-ben a birodalom védelmezőjévé vált. Richárd célja a korona volt, azt szerette volna elérni, hogy ő legyen VI. Henrik hivatalos örököse, azonban neki is akadtak ellenségei, többek között Margit királyné és Somerset grófja, Edmund Beaufort.

A rózsák háborújának első csatája 1455. május 22-én, St. Albans-nál történt, ahol Somerset grófját Richárd megverte. Margit királyné azonban átvette férje felelősségeit és a hadseregét york hercege ellen vezette. 1459. október 12-én Richárd vereséget szenvedett Ludlow-nál, a Ludford-hídi csatában, emiatt Írországba menekült. Árulónak bélyegezték és megfosztották örököseit az örökségüktől.

1460. július 10-én Richárd fia, Eduárd legyőzte Margit királynét Northamptonnál. Ezt követően a yorki herceg visszatért Angliába és meggyőzte Henriket arról, hogy őt nevezze ki hivatalos utódjának. Azonban 1460. december 30-án a wakefieldi csatában a királyné vezetésével a royalisták megölték Richárdot. A trónért folyó küzdelem azonban itt még nem ért véget.

Eduárd lett a York-ház új vezetője, akinek szövetségese a hatalmas befolyással rendelkező Richárd Neville volt, Warwick grófja. Eduárd 1461-es, a towtoni csatában aratott győzelmével támogatást vívott ki. VI. Henriket megfosztották a pozíciójától és 1461. június 28-án Eduárd lett az első megkoronázott yorki király. Később azonban Warwick ellene fordult és 1470-ben újból VI. Henriket nevezte ki királlyá. Az azt követő évben a barneti csatában Eduárd mindennek ellenére visszanyerte a trónt. A harcokban Warwick grófja és VI. Henrik egyetlen fia elesett, Margit királynét pedig bebörtönözték. 1471. május 21-én a Towerben VI. Henriket kivégezték.

IV. Eduárdnak volt egy fiatalabb testvére, Richárd, gloucesteri herceg, aki a királlyá vált fivére mellett harcolt. 1483-ban Eduárd meghalt agyvérzésben. A király fia örökölte volna a trónt, aki azonban még csak 12 esztendős volt, ezért a bárók küzdelme ismét elkezdődött, melyben Richárd is lehetőséget látott.

A még megkoronázatlan fiút, V. Eduárd-ot és szintén gyermek testvérét, Richárdot bebörtönözték a londoni Towerben, miközben a királyságot nagybátyjuk, Richárd vezette. Mivel a gyerekeket egy idő után nem lehetett látni a Towel területén, többen úgy vélték, Richárd megölette őket. Később a Tudor történészek valósnak tartották ezt a feltételezést. 1483. július 6-án a Westminster apátságban III. Richárd királlyá koronáztatta magát, ez azonban még a York-családot támogatóknak is szemet szúrt.

A Lancasterek támogatóit Tudor Henrik vezette, akinek szintén csörgedezett királyi vér az ereiben és szerzett pár szövetségest is, többek között olyanokat, akik korábban a York-házat támogatták, de felháborodtak a király tettén. Emellett a Woodville családot, Buckingham hercegét és VIII. Károly francia királyt is maga mellé állította.

1484-ben III. Richárd utódja életét vesztette. 1485 augusztusában Tudor Henrik a dél-walesi Milford Havenhez vonult francia zsoldos hadsereggel. 1485. augusztus 22-én megütköztek Richárd seregével a leicestershire-i Bosworth mezőnél. A királyt néhány szövetségese átverte. Egy Tudor Henrik ellen indított támadás közben ölték meg az uralkodót. 1485. október 30-án az új király VII. Henrik lett. 1487-ben a Stoke Fieldi csatában leverték a felkelőket.

A rózsák egyesülése

VII. Henrik megalapította a Tudor-házat, amely még 116 évig uralkodott Anglia és Wales felett. 1486-ban a király feleségül vette IV. Eduárd lányát, Yorki Erzsébetet, így a két oldal egyesült. Az új dinasztia új szimbólumot kapott, a Tudor rózsát, a Lancasteri és a Yorki rózsák kombinációját. A Tudor-dinasztiához fűződik Anglia aranykora.