A 48-as gyalogezred kutatója

A Keszthelyi-fennsíkon található kis, Zala vármegyei település, Zalaszántó Világosvár nevű utcájából pazar kilátás nyílik a Balaton-felvidék csipkézett 300–400 méter magas „hegyeire” és a jellegzetes formájú tanúhegyekre. Az alig 900 lakosú település leginkább a falu melletti Kovácsi-hegyen, egy erdei tisztáson, 1992-ben felépült Béke-sztúpa miatt ismert. Pedig számos más érték is van a faluban és a 2013-ban alakult ZalaSzántói Lokálpatrióta Egyesületnek éppen az az egyik célja, hogy ezeket megismertesse az emberekkel.

Az egyesület kiadásában 2020-ban és 2021-ben jelent meg a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred első világháborús történetét bemutató könyvsorozat első két kötete. A könyveket az egyesület elnöke, Szekér Imre Tibor írta és szerkesztette. Tibor – és felesége, Anikó, aki mindenben segítette – az elmúlt tizenöt évet szinte teljesen egészében az alakulat történetének kutatásával töltötte. E szenvedélye akkor kezdődött, amikor az egyik rendvédelmi szervtől, ahol operatív nyomozó volt, nyugállományba vonult.

„A nyomozás és a kutatás nem is áll annyira távol egymástól” – mondja mosolyogva Tibor, amikor arról kérdezem, miért vágott bele az egykori Osztrák-Magyar Monarchiás alakulat történetének felgöngyölítésébe. Aztán komolyra fordítva a szót, hozzáteszi: a mára már szenvedélyévé vált kutatómunka valójában egy családfakutatással kezdődött. „Amikor a saját ősfánkat készítettük, eljutottunk apai dédnagyapámhoz, Adorján Istvánhoz és arra voltunk kíváncsiak, hogy hol halt meg. Emlékszem, a nagymamám mindig egy fotót mutatott róla, hogy ő az édesapja, aki sohasem ismert. 1916-tól a 48-as gyalogezredben szolgált az első világháborúban, ahonnan sajnos nem jött haza. Levéltári dokumentumok segítségével sikerült kiderítenünk, hogy az orosz fronton eltűnt, később halottá nyilvánították. „Szerettem volna megtudni, hogy merre harcolhatott, mi történhetett vele, de egyetlen könyvet sem találtam, ami a 48-as ezredről szólt volna. Mindössze egy rövid tanulmány jelent meg Hegedűs Andrástól, ebből azonban nem kaptam választ a kérdéseimre. Ekkor kerestem meg a Hadtörténelmi Levéltárat és kértem ki az ezred megőrzött iratait. Hatalmas anyagot találtunk, mintegy húsz doboznyit, aminek egy része sajnos megsérült, a fennmaradt pedig főleg német nyelvű. Ekkor gondoltam először arra, hogy kötelességem kikutatni, mi történt a Nagy Háborúban a felmenőimmel” – meséli Tibor, majd kitér arra is, hogy számos adatot talált, aminek köszönhetően felvette a kapcsolatot azokkal az ismerőseivel, akiket szintén érdekelt az első világháborúban harcolt őseik története.

A kutatás során sok mindent kiderítettek. Például azt, hogy 1938-ban valaki egyszer már megpróbálta összeállítani az ezred történetét, ám ez a kézirat a második világháború véres forgatagában eltűnt. Van sejtésük, hogy hol lehet, valószínűleg Zsivkovics Sándor vezérőrnagy családjánál, ám egyelőre még nem találták meg. Ugyancsak a kutatás során derült ki, hogy a közhiedelemmel ellentétben az alakulatnak valójában nem Pacor József ezredes volt a parancsnoka, ő ugyanis 1914. szeptember 7-én megbetegedett, vagyis, ahogy a korabeli dokumentumok említik, megsebesült. Az alakulat azonban nem maradhatott parancsnok nélkül, így egy horvát származású alezredest, Szigethy Halper Marcellt neveztek ki a 48-as élére. „A parancsnok dédunokájával idén nyáron felvettük a kapcsolatot és meglátogattuk Horvátországban” – meséli Tibor.

„A 48-as gyalogezred gyakorlatilag végigharcolta az első világháborút. A harcok kitörésekor Szarajevóban, Nagykanizsán és Sopronban voltak zászlóaljai. Az 1., azaz a szarajevói – ma úgy mondanánk elit – zászlóalj azonnal a szerbiai frontra került, míg a 2-3-4. zászlóaljnál szolgáló katonák augusztus 9-én tettek esküt Nagykanizsán, ami után az orosz frontra vezényelték őket. Nagyon hamar, augusztus 23-án, Potok-Stany településnél estek át a tűzkeresztségen. Nagyon sokan meghaltak ebben az ütközetben” – eleveníti fel Tibor a 48-as gyalogezred közel 110 évvel ezelőtti történetét, hozzátéve: erre az évfordulóra egy bélyegblokkot szeretnének kiadni. Ennek érdekében felvették a kapcsolatot dr. Szabó Csabával, a Magyar Nemzeti Levéltár főigazgatójával – aki egyébként maga is zalai származású –, kérve a segítségét.

A háború során az ezred szinte felfoghatatlan veszteséget szenvedett. Tibor kutatásai szerint 36 ezer ember harcolt az alakulat katonájaként a világégés során. A bécsi levéltárból pedig sikerült megszerezniük egy listát, ami szerint legalább 7500 katona vesztette életét az ezredhez bevonultatottak közül. De a saját kutatás alapján kijelenthető, hogy végleges szám ennél válószínűleg jóval magasabb, akár a tízezret is elérheti. „Nagyon sokszor fel kellett tölteni az ezredet. Két olyan esetről is tudunk, amikor szinte teljesen megszűnt az alakulat, akkorák voltak a veszteségei” – emeli ki Tibor.

Tíz év kutatás után Tibor és felesége úgy döntött: összegyűlt annyi adat és dokumentum, hogy azt érdemes rendszerezve, könyv formájában kiadni. Az anyag azonban még jelenleg is folyamatosan gyűlik, így hamarosan a nyomdába kerül az újabb két kötet. „Mintegy 300–350 családdal tartjuk a kapcsolatot, akiknek a felmenői a 48. gyalogezrednél szolgáltak. Egyre több családdal vesszük fel a kapcsolatot, beszélünk a gyermekekkel, unokákkal, dédunokákkal, akik ismerik az egykori katonák történeteit. Így folyamatosan bővül az összegyűjtött anyag, azaz a kutatás még jelenleg is tart” – emeli ki a kutató.

* * *

Aki szeretné felvenni a kapcsolatot a nagykanizsai császári és királyi 48. gyalogezred történetét kutató Szekér Imre Tiborral, az a ZalaSzántói Lokálpatrióta Egyesület email címén – [email protected] – megteheti.