A 62 éves rezsim

Fulgencio Batista 1952. december 10-i katonai puccsa után Kubában számos ellenállási mozgalom bontakozott ki a Washington-barát kormányzat diktatórikus törekvéseivel szemben. Az egyik csoport vezetője a marxista elveket valló Fidel Castro volt, aki társaival az államcsínyt megbélyegző beadványt írt a legfelső bíróságnak, majd radikálisabb eszközökhöz nyúlt. Miután 1953. július 26-án mintegy százhúsz fővel megostromolta a fővárosi Moncada-laktanyát, az akció kudarca után tizenöt évnyi szabadságvesztésre ítélték és száműzték. Két év múlva a nemzetközi tiltakozások hatására Castro kegyelmet kapott és Mexikóba ment, ám nem adta fel az ellenállást: már 1956. december 2-án partra szállt Oriente tartományban, a Granma nevű hajón összesen 82 társával. A kormány erői szétszórták a lázadókat, de eltökéltségüket nem tudták megtörni: Castro 12 emberével a Sierra Maestra hegységbe vette be magát, és gerillaharcba kezdett. Mindez nem kizárólag fegyveres ellenállást jelentett, hanem gyújtó hangú rádióbeszédekkel elért sztrájkokkal, munkabeszüntetésekkel is nehezítették a fennálló rendszer mindennapjait. A népszerűtlen Batistával szemben hamarosan a mérsékeltebb ellenzék is felsorakozott Castro mellett: 1957 nyarán megszületett a Sierra Maestra-i Nyilatkozat, melyben egyként követelték Batista lemondását és új választásokat.

A győzelmi esélyeit teljesen elveszített Batista 1958 decemberének végén elhagyta az országot, a Castro vezette Forradalmi Hadsereg pedig 1959. január 1-jén bevonult Havannába, ahol már nem fogadta őket ellenállás. Január 2-án, a Moncada laktanya egyetlen lövés nélküli elfoglalása után Kubában hivatalosan is győzött a gerillamozgalom. Ezt követően Castro főparancsnokként, majd kormányfőként marxista-leninista programot hirdetett. 1961-től töltötte be a Kubai Szocialista Forradalom Egységpártja (1965-től Kubai Kommunista Párt) főtitkári tisztségét, 1976-ban államfő is lett.

Az államosítások miatt Castro már hatalomra jutását követően azonnal konfliktusba keveredett az Egyesült Államokkal, mely 1961 januárjában megszakította a diplomáciai kapcsolatokat Kubával, április 15-én pedig már bombázta Havannát. Két nap múlva az amerikaiak támogatásával a Disznó-öbölnél 1300 kubai emigráns partraszállást kísérelt meg, de támadásuk három nap alatt összeomlott. A CIA eredeti tervei szerint a partraszállás Kuba Trinidad nevű városában lett volna, ami 270 kilométernyire található Havannától. Trinidad azért tűnt jó döntésnek, mert amellett, hogy megfelelő kikötői voltak, igencsak közel Escrambayhez, a kubai ellenállás egyik központjához. Később a CIA alternatív terveket dolgozott ki, és március 11-én végül is John F. Kennedy elnök a Disznó-öbölbeli partraszállás mellett döntött. A döntést az is indokolta, hogy a térségben volt egy repülőtér, mely képes volt B-26-os bombázókat fogadni, illetve itt a közvetlen amerikai segítségnyújtást is könnyebbnek tűnt letagadni.

Április 17-én a kubai légierő csapást mért azokra a hajókra, melyek még nem is tették partra az ellenséges főerőt az öbölben: több száz emigráns meghalt, sokaknak pedig esélyük sem volt arra, hogy partot érjenek. Április 18-án a tankokkal megerősített katonaság és a forradalmat támogató nemzetőrség visszavonulásra kényszerítette az emigránsokból álló erőket. Ekkorra maga Castro is a térségbe érkezett. Az amerikaiak minden jelzést eltávolítottak az akciókban részt vevő gépekről, de később mégis kénytelenek voltak az öbölbe vezényelni a USS Essexet és a USS Eatont, hogy evakuálják a csúfos vereséget szenvedett erőket.

1962 februárjában Washington kereskedelmi embargót rendelt el Kuba ellen. Válaszul Fidel Castro Moszkva támogatását kérte – ez lett végül az egész világot megrémítő kubai rakétaválság kezdőpontja.