A berlini fal megépítésétől a lehullásáig

A II. világháború 1945-ös lezárulta után hamar világossá vált, hogy az egykori szövetségesek nem ugyanazon az úton járnának a jövőben. Míg a nyugatiak a kapitalizmusban és a demokráciában hittek, a Szovjetunió a szocializmust választotta, rákényszerítve ezt a világrendet az általa felszabadított, leigázott országokra is. A náci Németország, s ezen belül Berlin ebben a hatalmi játszmában különleges szerepet töltött be.

Hruscsov zsarol

Berlin kálváriája már 1945. májusában, a legyőzetésekor megkezdődött. Az országot ugyanis egyesült erővel szabadított fel az amerikai, francia, angol és szovjet csapatok. Utóbbiak szabadították fel Berlint, ám később a város megszállási

Nyikita Hruscsov 1958-ban folytatta tovább ezt a politikát. 1959-ben állt elő egy – a potsdami békeszerződést kiegészítő – javaslattal. Egyebek mellett Németországnak le kellett volna mondania az Odera-Neisse vonaltól keletre fekvő területekhez fűződő minden jogáról, valamint el kellett volna ismerni Ausztria létrejöttét, illetve, hogy a Szudéta-vidék a Csehszlovák Köztársaság érinthetetlen része. A javaslatok egyértelműen arra utaltak, hogy a szovjet vezetés a II. világháború után kialakult európai határokat rögzítse. A tervek szerint az újabb egyezményt a két német állam írta volna alá. A dokumentum azt is tartalmazta, hogy a felek átengednék a két állam egyesítési jogát a részes országoknak.

Ugyan a közelgő amerikai elnökválasztások miatt némi csend volt Berlin-kérdésben, ám Nyikita Hruscsov 1960-ban újra elővette az ügyet, amikor a Német Demokratikus Köztársasággal (NDK) megkötendő különbékével zsarolta az amerikaiakat. Ennek érdekében egy genfi külügyminiszteri értekezletet is lemondott. Számításai azonban csak részben váltak be. Az új elnök, John F. Kennedy ugyan nagyobb figyelmet szentel a szovjet-amerikai fegyverzetkorlátozási tárgyalásoknak, ám a hivatalos, és félhivatalos kommunikációban egyre többször Nyugat-Berlinként emlegették a fennhatóságuk alatt álló berlini városrészt. Egy 1961. augusztus 5-ei megbeszélésen már a nyitott határ politikájának gazdasági vonatkozásai is előkerültek.

Napi 1500 menekült

Miközben az NDK lakói folyamatos megélhetési gondokkal küzdöttek, a Német Szövetségi Köztársaságban beindult a gazdaság, egy egyre jobban prosperáló ország képe rajzolódott ki. Éppen ezért az NDK lakói közül egyre többen emigráltak az NSZK-ba. 1949. és 1961. között mintegy 2,6 milliónyi német emigrált az NDK-ból nyugatra. Volt olyan év, hogy csak Berlinen keresztül 332 ezren hagyták el az országot. Mindeközben az NDK lakossága a természetes fogyás következtében is egymillió fővel csökkent. Az augusztus 13-át (azaz a műszaki határzár teljes kiépítését) megelőző napokban már napi 1500-1900 főt regisztráltak a nyugat-berlini menekülttáborokban.

Mindezek ahhoz vezettek, hogy Walter Ulbricht német főtitkár 1961-ben már arról szónokolt, hogy az NDK a „kiáramló gazdasági erők miatt" nem képes teljesíteni jóvátételi kötelezettségét. A helyzetet jól jellemzi, hogy a Nyugat-Berlinben dolgozó NDK lakosokat arra kényszerítették, hogy bejegyeztessék magukat, a közüzemi és egyéb állami terheket pedig nyugati márkában fizessék be. Ugyanő vetette fel az 1961. augusztusában zajló tanácskozáson annak lehetőségét, hogy a már említett műszaki határzárral hermetikusan válasszák el Nyugat-Berlint Kelet-Berlintől. Bár ezt először Kádár János, a román Georghiu-Dej, sőt Nyikita Hruscsov is ellenezte, a belső körökben már fontolgattak néhány változatot a két térség elkülönítéséről. Ezek a légi blokád, egy a Berlint teljesen körülölelő fal, illetve ennek egy szűkített verziói voltak.

185 kilométernyi elnyomás

Ilyen előzmények után jött el augusztusa 10-e. Ekkor egy, a várost elfoglaló városparancsnokok fogadásán Berlin elfoglalója, Konyev marsall, aki a fal megépítésére érkezett a városba, kijelentette: a berliniek jogai nem sérülnek, a tervezett építmény nem Nyugat-Berlin ellen irányul. Két nappal később Walter Ulbricht aláírta a parancsot a fal

Az éjszaka folyamán 15 ezer főnyi hadsereg szállta meg a nyugati szektorok NDK-val, illetve Kelet-Berlinnel érintkező részét. A korábbi 80 átkelőből csupán egy tucatot hagytak nyitva. Gyakorlatilag teljesen elszigetelték a városi vasútközlekedést. A vonalakon csupán egy átkelő maradt meg. két nappal később, augusztus 15-én Szászországból érkezett építőmunkások kezdték meg a fal felépítését, erős katonai felügyelet mellett. Ennek ellenére a munkálatok során 85 katona, és 800 polgári alkalmazott szökött át Nyugat-Berlinbe. A munkálatok során 185 kilométernyi falat építettek ki Nyugat-Berlin körül, melyből 46 kilométernyi magában a városban húzódott végig. A nyugati diplomácia lassan reagált: 36 óra is eltelt az első tiltakozásokig .A falat évről-évre újították fel, modernizálták. Végső kiépítésében 3,5-4 méter magas lett. A menekülést őrtornyok, bunkerek, kutyás őrök és egyéb akadályok nehezítették.

Szigorú tűzparancs

A fal az NDK egyik legjobban őrzött területe lett. Gyakorlatilag állandó tűzparancs volt érvényben. A fal parancsnokságának állományába 11,5 ezer határőr, és 500 civil tartozott. A parancsnokság két kiképző központot is üzemeltett, illetve a vízi határszakaszokat motorcsónakos alakulatok védték. Iszonyatos erőt vezényeltek erre a szakaszra az NDK politikusai. 576 páncélozott harcjármű, 48 gránátvető, 48 páncéltörő ágyú, 114 lángszóró, 156 páncélozott jármű, illetve 2295 egyéb jármű tartozott a parancsnokság fennhatósága alá. A műszaki eszközök mellett 992 kutyás járőr is itt teljesített a szolgálatát. Egy-egy átlagos napon 2300 fő járőrözött a fal környékén, amit – a politikai helyzet alakulásának függvényében 2500 főre lehetett emelni.

A szocialista ország már a kivándorlás gondolatát is szigorúan büntette. Egyes források szerint a hidegháború idején mintegy 75 ezer NDK-beli polgár ellen emeltek vádat kivándorlás kísérlete miatt. Azonban ez sem rettentette el a lakosokat attól, hogy megpróbáljanak átjutni nyugatra. A feljegyzések szerint az első áldozat 1961. augusztus 22-én Ida Siekmann volt, aki egy ablakból levetve veszítette életét. Két nappal később egy 18 éves fiút, Günter Litfint lőttek agyon rendőrök. Ez sem vette el a kísérletezők kedvét, hiszen 1989-ig 268 esetben igyekeztek nyugatra jutni. A menekülési kísérletek közül 125 végződött halállal, 62 esetben az őrök által leadott lövések végeztek a menekülőkkel. Az áldozatok között 8 NDK határőr is volt. Õket vagy a menekülők lőtték le, vagy baráti tűzben haltak meg. Újabb kutatások szerint pedig az 1300-at is meghaladhatja a halálos áldozatok száma, köztük öngyilkos határőrök és szovjet katonaszökevények is vannak.

Diplomácia és emlékezés

A hetvenes évek elején Willy Brandt NSZK kancellár igyekezett normalizálni a két ország viszonyát. Annyit mindenképpen sikerült elérnie, hogy enyhítettek a nyugat-berlinieket sújtó szigorú utazási intézkedéseken. Némi gazdasági jellegű fellendülést hozott, hogy Nyugat-Berlin hulladékát az NDK-ban kezelték, illetve, hogy a város ivóvízhálózatát szintét a keleti szomszéd rendszerére kapcsolták. Kelet-Berlin bizonyos területei pedig kirakat-városrésszé váltak. A nyugati szomszédtól belátható részeket

November 9-én éjszaka – a fokozódó nyomás miatt a nyugatra igyekvő németeket ellenőrzés nélkül engedték át. Néhány nap múlva pedig a fal mind a két oldalán vésővel, puszta kézzel megkezdték a fal elbontását. 1990-ben ennek állított emléket a Pink Floyd egykori basszusgitárosának The Wall című koncertje a fal helyén. Az 1990-es évek végétől született – politikai és civil behatásra – döntés arról, hogy emléket állítanak a németek a berlini fal áldozatainak, az elnyomásnak. Ennek keretében alapított meg a Maurer Múzeumot, ahol a műszaki zár, és a menekülés egyes eszközei láthatóak. A fal darabjai időnként bejárják a világot is. Egy darabja áll Kaliforniában, a Ronald Reagan Elnöki Könyvtár udvarán is. Egy eleme pedig Brüsszelben az Európai unió székhelye előtt téren emlékeztet a diktatúrára. Magyarországon, a Tabánban is kiállították a fal egy darabját, ám ezt mostanra elszállították hazánkból.