A Cowboy-hadművelet

A Harmadik Birodalom éltetői nem csak az ember esetében keresték az igazi árja fajt, ugyanígy meg akarták teremteni a makulátlan német lovat is, ezért a bécsi spanyol lovasiskola lipicai lovait egy hostaui (ma Csehország) ménesbe szállították, hogy kitenyészthessék a tökéletes árja lovat. A háború 1945 tavaszára eldőlni látszott, s már csak az volt a kérdés, hogy mely területekre, mely hadsereg ér el. Köztudott, hogy megannyi német egység igyekezett inkább nyugati fogságba esni, remélve, hogy a Szovjetunió munkatáborainál jobb körülmények között raboskodhatnak majd. Így gondolkodott a tenyészközpont vezetésével megbízott német parancsnok, Walter Holters ezredes is. Tudta, hogy önállóan nem tudnak menekülni, hiszen minden járművük üzemanyag nélkül rostokolt. Ekkorra már azzal is tisztában volt, hogy Magyarországon miképpen jártak el a szovjet csapatok a többre érdemes lovakkal: vagy egyszerűen lelőtték, vagy pedig igavonókként végelgyengüléséig, kimúlásáig hajtották őket.

Holters lovak iránti szeretete felülírt minden korábbi elvét, s végül futárt küldetett a Prága felé robogó amerikai 3. hadsereg parancsnokához, George S. Patton tábornokhoz azzal az üzenettel, hogy hajlandó embereivel feltétel nélkül kapitulálni, amennyiben az amerikaiak biztosítják a lovak kimenekítését a területről. A német tiszt szerencséjére nem csak számos főtisztje, de maga Patton is rajongója volt a gyönyörű lovaknak, így az amerikaiak hamar belátták a német aggodalom jogosságát. Ráadásul Holters futára Patton előretolt felderítőivel találkozott először, amely egységtípus az amerikai hadseregben a klasszikus lovasságból nőtte ki magát. Az alakulat több tagja maga is a lovak szerelmese volt, köztük Charles M. Reed ezredes, az egység parancsnoka. Reed karrierje hajnalán még lovastiszt volt a hadseregben, így a németek felvetését azonnal saját ügyének érezte. Miután Patton elé tárták a németek ajánlatát, a tábornok rövid morfondírozás után annyit felelt: „Csinálják, de legyenek nagyon gyorsak!” Jól tudta, hogy a szovjeteket legfeljebb napok választják el attól, hogy elérjék a lovardát, ezért minden perc számított.

A különleges mentőakciót azonban több tényező is megnehezítette. Bár a Hostau környékbeli német csapatok mind engedelmeskedtek Holters parancsainak, a frontvonalban állók esetében ez korántsem volt bizonyos. A feladattal megbízott amerikai felderítő alegység ekkorra már 9 hónapja megállás nélküli harcban volt, a katonák pedig korántsem kívánták kockáztatni az életüket a háború végéhez közeledve. Ráadásul a szóban forgó lovak jelentős része épp vemhes volt, vagy frissen hozott világra csikót. Az ő mozgatásuk annál sokkal kényesebb feladatnak ígérkezett, mint amit az ádáz frontharcok közepette biztosítani lehetett volna.

Patton tábornok mindemellett csak egy jelentősen korlátozott létszámú alegységet biztosított a bevetésre, ugyanis a főerőit továbbra is Prága felszabadítására tartogatta. Mindösszesen 325 felderítőt és pár páncélozott járművet indított útnak, hogy mélyen az ellenséges vonalak mögé hatolva kimenekítsék az értékes lovakat. A különítmény parancsnokáról elnevezett Andrews Műveleti Erő 1945. április 28-án kezdte meg előrenyomulását Hostau irányába. Kezdeti támadásukat egy tüzérségi sortűz fedezte, amely épp annyira meg tudta gyengíteni a német védvonalat, hogy az amerikaiak át tudjanak jutni az első vonalakon. A harcok azonban jelentős veszteségeket okoztak az amerikai egységben. A lovardát már csak 180 katona érte el, de a járműpark is igencsak megritkult. Azon platós teherautók többségét is elvesztették, amelyeken a vemhes és újszülött lovakat mentették volna.

A különítmény élén ekkor már az egykori helyettes, Thomas M. Stewart százados állt. Azonnal átlátta, hogy - az egyes források szerint – a csaknem 1 200 lóból álló ménest képtelen lesz ennyi emberrel kimenekíteni, közben az elvonulásig biztosítva a települést. Bár legnagyobb meglepődésére számos brit, újzélandi, francia, lengyel és szerb hadifoglyot találtak Hostauban, az ő felfegyverzésük sem jelentett elegendő harci értéket. Ekkor csatlakoztak az erőfeszítéshez olyan szovjetellenes kozákok, akik ugyan a németek oldalán harcoltak, de a Szovjetuniót jobban megvetették, minthogy ellenálljanak a lehetőségnek. De a létszám még mindig kevésnek bizonyult. Stewart merész lépést tett: újra felfegyverezte a már kapitulált német katonákat, megesketve parancsnokukat arra, hogy nem fordulnak ellenük és a közös cél érdekében összefognak.

Ahogy az amerikai történelemkönyvek nevezték, Stewart Idegenlégiójának gyorsan kellett cselekednie, mert egy SS-alakulat hírét vette a Wehrmacht erők árulásának és Hostau felé vette az irányt, hogy végezzen az akcióban résztvevőkkel. A támadó német csapatok több hullámban próbálták elfoglalni a várost, de Stewart emberei sikerrel tartották állásaikat. A támadások között Reed ezredes folyamatosan menekítette a lovakat. Többségüket – járművek híján – nyeregben jártas amerikai, német és kozák katonák ülték meg és vezették ki a frontvonalból.

A történetírás szerint épp ahogy az utolsó lovak is elhagyták a várost, a horizonton megjelentek az első szovjet T-34-es harckocsik. Bár látták a menekülő lovasokat, az orosz parancsnok úgy döntött, hogy nem kockáztat egy esetleges összetűzést amerikai szövetségeseikkel.

A bécsi spanyol lovasiskola lipicai lovai visszakerültek egykori otthonukba, leszármazottaik ma is megtalálhatók ott. Az akcióban részt vett német és kozák katonák sértetlenül kerültek hadifogságba.